Foujita. Peindre dans les années folles
Musée Maillol, Párizs, július 15-ig
Az előkelő családból származó Tsuguhara Foujita 1886-ban, Tokióban született, de tíz éves korától kezdve Franciaországba vágyott. Orvos-tábornok apja mutatta meg neki Monet egyik festményét, és nyilvánvaló rajztehetsége mellett ennek hatása is szerepet játszott abban, hogy a tokiói Képzőművészeti Akadémiára iratkozott be, miközben ugyanott a francia katolikus iskolában franciául is tanult.
Foujita 1910-ben kapta meg festőművész diplomáját, és bár pályafutása ígéretesen indult Japánban is, 1912-ben hároméves tanulmányútra Párizsba indult. A háronból tizenkilenc év lett, és a párizsi Musée Maillol most, a párizsi múzeumi évad talán legnagyobb látogatottságú kiállításán mutatja be, ki is volt ez a kiismerhetetlen, sokarcú alkotó, aki több mint öt évtizedes, sikerekben bővelkedő pályafutása során többet tett a japán-francia művészeti kapcsolatok ápolásáért mint bárki más.
Foujita Párizsba érkezvén leginkább tanult és figyelt: a múltat a Louvre-ban, főként az olasz és németalföldi festők munkáin tanulmányozta, utána pedig a frissen Párizsba érkezett, fiatal, kortárs festők műtermeit, kiállításait látogatta. Hamarosan műtermet is talált, Modiglianival és Soutine-nal közös társbérletben a Cité Falguiére-ben lakott és dolgozott. Foujita úgy látta, hogy a hagyományos japán művészeti felfogás nem kombinálható egyetlen európai irányzattal sem, így, bár megcsodálta barátai – köztük Picasso, Chagall és Kisling – képeit, sem az impresszionizmus, sem a kubizmus vagy az expresszionizmus nem gyakorolt rá döntő befolyást. Egyetlen olyan festőt talált, akinek a művei érzelmileg és esztétikailag is nagy hatással voltak rá, és ez a három évvel korábban elhunyt, meg nem értett és sokat gúnyolt naiv festő, a „vámos” Rousseau volt. Modiglianival, Apollinaire-rel és még néhány montparnasse-i művésztársával együtt Foujita is megérezte Henri Rousseau és az afrikai primitív művészet közös pontjait, az abszolút szépre való törekvés igényét.
Foujita 1917-ben felfigyelt arra lányra, aki éppen Modiglianinak állt aktot, és alig két héttel később már feleségül is vette Fernande-ot, aki a szcénában való jártassága révén galériát is talált újdonsült férje számára. A még ugyanebben az évben megnyílt Foujita-kiállítás a Galerie Cheronban hatalmas sikert hozott. A minden újdonságra nyitott műkritikusok éles szemmel fedeztek fel Foujita képein egy addig még nem ismert exotikus világot: azt, hogyan látja és festi meg egy ízig-vérig ázsiai művész Párizs semmihez sem hasonlítható, pezsgő világát. A leheletfinomságú, minden felesleges vonaltól mentes ceruza- és tusrajzokon hétköznapi alakok, tárgyak keltek életre. A barátokról készült portrékon vagy akár önarcképein is Foujita gyermeki naivitással, melankolikus humorral teszi fel a kérdést képei nézőinek: Ilyenek vagyunk? Te is ilyennek látsz minket? Néhány évvel korábban a párizsi művészvilág már megismerte és befogadta Utamaru és a többi japán művész fametszeteinek különleges rajztechnikáját, így Foujita kalligrafikus rajzművészetét már értő szemek tanulmányozták és ítélték kiválónak. Ennek köszönhetően a kor egyik ismert költő-mecénásának, Leopold Zborowskinak javaslatára a három barát, Modigliani, Soutine és Foujita, a következő év nyarát a francia tengerparton tölthette. Modigliani és Foujita közös festékes palettát használtak, ugyanazokat a modelleket festették, így az ovális arcok, a mandulavágású szemek Foujita képein is felfedezhetők, kettejük stílusa és látásmódja mégis alapvetően különbözött. Foujita művei misztikusabbak, szakrálisabbak, míg Modigliani sokkal szenzuálisabb, erotikusabb világot kreált.
Párizsba való visszaérkezésük, és különösen Modigliani 1920-ban bekövetkezett halála után Foujita nagyon megváltozott – legalábbis ami a külsőségeket illeti. A Montparnasse világában, a „bolond idők”, vagyis a Les Années Folles csak a mának élj jelszavát szinte róla lehetett volna mintázni. Éjszaka igazi dandy, aki a szórakozóhelyek, a mondén bárok és kabarék császáraként jelent meg. Napközben azonban keményen dolgozott, tucatjával kapta a leghíresebb és leggazdagabb hölgyek és urak portré-megrendeléseit, amelyek révén Párizs legelegánsabb részén magánpalotát vásárolt. Ráadásul 1923-ban megismerkedett Lucie-vel, egy jó házból való, de szegény lánnyal. Fujitát lenyűgözte a lány tökéletes szépsége, különösen bőrének fehérsége, emiatt aztán modelljét-szerelmét Yuki-nak nevezte el, ami japán nyelven havat jelent. Az ezután következő hét év Foujita életének hosszan tartó csúcspontja volt. Rajzolt, festett, kosztümöt, színházi díszletet, bútort tervezett. 1925-ben megkapta a francia és a belga becsületrendet, megjelent első monográfiája, képet vásárolt tőle a belga és a francia állam. 1928-ban Japán megbízta, hogy az új párizsi egyetemi városba ő tervezze a japán épület dekorációját. Az első nyugtalanító jelek Foujita sorsának alakulásában 1929-ben jelentkeztek, és nem is művészetét, hanem magánéletét illetően. Az adóhatóságokkal kialakult vitáját követően úgy döntött, hogy átmenetileg elhagyja Franciaországot. Yukival együtt először Japánba, majd 1930 nyarán az Egyesült Államokba mentek. Az ottani kiállítása idején Yuki hazautazott, és mire Foujita is visszatért Párizsba, addigra Yuki egy nagy francia szürrealista költőért, Robert Desnosért már elhagyta.
A Musée Maillol mostani Foujita kiállításának Sylvie Buisson, a művész életművének legavatottabb ismerője, egyben számtalan Foujita-tanulmány és az életmű-katalógus szerzője a megálmodója, szervezője és kurátora, aki az életművet átfogóan reprezentáló, a festő néhány személyes használati tárgyával is kiegészített anyagot állított össze. Külön kiemelnénk André Kertész Foujitáról készített fotósorozatát, illetve Foujita 16 mm-es kamerával forgatott amatőr-filmjeit, amelyeket megtekintve a látogatók megismerkedhetnek Foujita játékos, ötletes és meghökkentő látásmódjával.
