A szobrászat már régóta egy személyes fixációm, és meg kell, hogy mondjam, hogy rég nem találkoztam olyan reményteljes és üdítő jelenséggel ezen a területen Magyarországon, mint a Baguda Egyesület mostani kiállítása. Habár a művészcsoport tagjainak együttműködése és barátsága több évtizedre visszavezethető, kézzel fogható csoporttá csak nemrég alakultak. Munkásságuk egyenként is figyelemre méltó, együtt nézve azonban egy átfogó üzenetet kommunikálnak. Ahogy az ICA-D-ben rendezett bemutatkozó kiállításon látható szobrokból is kiderül, az alkotóknak nem csak egyenként, de így együttesen is van releváns mondanivalójuk.
Elsőre nem könnyű meghatározni, hogy a szobrászat szempontjából mi is az, ami pontosan összetartja a kiállításon szereplő műveket, hiszen formailag igen sokfélék, eltérő stílusjegyeket és plasztikus gondolkodásmódokat képviselnek. Ennek ellenére érződik, hogy a szobrok működnek együtt, erősítik egymást. A kiállítás sajtószövegében azt olvashatjuk, hogy „erőteljes elképzelést mutatnak be a kortárs szobrászat fogalmáról”. Ez már egy olyan állítás, amire felkaphatjuk a fejünket. Utána ott a tárlat címe is: Kijelentjük, hogy. De mit is jelentenek ki pontosan? Ha végignézzük a kiállítást, akkor szabad gondolkozással és kötetlenséggel találkozunk, a komfortzóna elhagyásával, több ponton is. Ami ebből talán a leginkább szembetűnő, az a szobrok gondolatiságának fesztelensége. Nem akarnak feltétlenül komolyságot magukra erőltetni, ha pedig mégis, azt is tudják humorral vagy játékossággal ötvözni. A geg, a játékosság és az önirónia pedig úgy kell a hazai szobrászat légterébe, mint egy falat kenyér. Nem napjaink leginkább meghatározó humorát képviselik, nem a szarkasztikus, mély megadással átitatott, fárasztó, olykor egészen fekete humort, hanem sokkal könnyedebb vicceket csinálnak, inkább bolondoznak, mint élcelődnek vagy fárasztanak. Ami a legfontosabb, hogy nem akarnak direkt lazáskodók lenni, egyszerű szellemességgel dolgoznak, ami nem mutat túl önmagán.
Ennek egyik ékes példája Kovách Gergő Jani című szobra, ami egészen emblematikus alkotása a kiállításnak. Egyszerre zavarba ejtő, vicces és furcsán különös, ami Kovách Gergő egész alkotói gondolkodásmódjában végigkövethető. Figurális alkotásai szemtelenek, tele vannak képi humorral, amikhez nem szükséges magyarázat vagy háttértudás. A Jani szoborban egymásra halmozódnak az összeférhetetlenségek, a képtelenségek, ezek pedig a humor remek forrásai, mert azon nevetünk a legjobban, ami összezavar minket, ami elszakad a mindennapok szabályrendjétől, ami nem igényel logikát. E a tárlat több művében is megjelenik, mint Combarro Petra Inez hibrid nippjeiben, Melkovics Tamás furcsa és meglepő részekből felépülő, összetett tornyában, Péli Barna horrorisztikus, groteszk szobraiban vagy Békési László archaikus, fricskázó faszobor sorozatában is, melyekben egy grimasz is elég.
A humor azonban csak az egyik kiütközése az itt látható szobroknak, melyek mélyebb összefüggésbe állnak a bolond szimbólumával. A bolond tevékenysége nem merül ki a vicccsinálás képességében, annál sokkal komplexebb gondolati háló épült fel a fogalom köré. Gondolhatunk itt a középkori királyi udvarok kegyetlen és érinthetetlen igazmondóira, vagy még inkább a tarot kártya 0. lapjára: a bolond itt annyira kívülálló és saját útján járó alakként jelenik meg, hogy 0. lapként nem is illeszkedik a sorba, teljes szabadságot kap, és a megragadhatatlanok dimenziójában létezik, elkülönülve mindenki mástól. Ez a figura testesíti meg a spontaneitást, az előítélet-mentességet, a nyitottságot. Játékossággal és csodálkozással halad előre, előzetes elvárások nélkül lép az új területekre. Pimasz és bölcs egyszerre, átgondoltságát viszont ritkán veszik észre váratlan őszintesége miatt. A jelenben él, nyitott, ösztönös és kaotikus, de a választott útja mély bölcsességből is fakadhat, ami lerántja a leplet a felszínes világképek megtévesztő színjátékáról és fennhéjázásáról.
Ez a fajta fesztelenség a komoly munkában is megmutatkozhat, lehet következetes. A Baguda Egyesület művészeinek erőteljes kijelentése ennek a szemléletmódnak a felvállalása, valamint az, hogy sem a klasszikus kortárs vonalba, sem az újhullámos kortárs szobrászművészetbe nem szeretnének görcsösen beilleszkedni.
Ez a fajta fluid, önmagától, szabadon áramló jelleg pedig hangsúlyosan megjelenik a szobrokon, és nemcsak a művészek szemléletében, hanem a művek formavilágát tekintve is. Tekergőző, áramló, többnézetű, átmenetinek tűnő művek, melyek nehezen engedik meg a forma definícióját. Ilyenek például Melkovics Tamás nagy méretű szobrai, Kotormán Norbert puha, stilizált alakjai, de Csepregi Balázs tekergőző csövei is olyan formát birtokolnak, mintha folyamatos alakulásban lennének. Péli Barna zombiknak tűnő horrorisztikus és visszataszító emberalakjai a metamorfózist képviselik: egyszerre élők és halottak, ijesztők és groteszkségükben vonzók vagy épp szánni valóak is. Szabó Ádám átlőtt almája szintén a mozdulatlan folyamatba helyezése. Másrészről Erős Ágost Koppány szobrai is ide kapcsolódnak, melyekben az átmenetiség leginkább egy furcsa meghatározhatatlanságban ölt testet. Absztrakt szobrai kikezdik az elmét: mintha egyszerre hasonlítanának valamire, amit ismerünk, egy tárgyra, egy gépre vagy egy szerkezet modelljére, de ez az emlékezésnek abban a zavaró régiójában marad, ami örökké csak sejtésként és utóérzetként áll fenn. Figurális érzetet keltenek a tökéletes absztraktságuk ellenére is, és még csak meg sem tudjuk nevezni ennek a forrását.
A képzeletnek olyan játéka ez, ami zavarba ejti a nézőt. A művészetben a szabad fantáziának ezt a hatást a capriccio műfajával jelzik leginkább, habár a kortárs kapcsán nem emlegetjük. A szó eredete az olasz nyelvben annyit tesz, mint „szeszélyes, furcsa ötlet”. A zenében ez a megjelölés a kötetlen formára vonatkozik, ahol az előadónak nagyobb tere van értelmezni a darabot, de ide tartozik a szeszélyes, tréfás, csapongó hangnem is az irodalom területén. A képzőművészetben a fantázia más, konkrétabb értelemben mutatkozik meg a capriccio fogalma alatt. A 17–18. században virágzó műfaj a nem egy térben létező épületek együttes ábrázolására vagy fiktív architektúrák alkotására vonatkozott leggyakrabban, de a meghatározó vonás itt is a fantázia zabolátlan elengedése és a valótlan, olykor szürreális együttállások párosításán alapszik. Számomra ennek az egyik legizgalmasabb képviselője Giovanni Battista Piranesi volt, aki fiktív és szürreálisnak ható épületképeivel vált a művészettörténet megkerülhetetlen alakjává. Tekergőző lépcsőket, tornyokat, monumentális fiktív börtöntereket ábrázoló grafikáiban csak elveszni lehet és követni a vonalak örvénylését, a képzelőerő áramlását. Az ő művészetét juttatják eszembe közelebbről Csepregi Balázs és Szabó Ádám falplasztikái, de Cseh Lili a melankólia (mint a képzelőerő alapvető ismérve) és a játékosság között egyensúlyozó, meglepő, álomszerű arányokkal dolgozó szobrai is, viszont maga a capriccio örök érvényű, örvénylő, felszabadult és egyéni úton járó szellemisége minden művön visszaköszön. Ez pedig hitelességét tekintve egy elég erőteljes statement a Baguda Egyesület részéről, egy olyan országban, ahol az alkotók többsége szükségesnek érzi, hogy egy adott narratívába illeszkedjen.
- Kiállító művészek: Békési László, Combarro Petra Inez, Cseh Lili, Csepregi Balázs, Erős Ágost Koppány, Kotormán Norbert, Kovách Gergő, Melkovics Tamás, Péli Barna, Szabó Ádám
- Látogatható: 2023. május 12-ig az ICA-D-ben
- A tárlatvezetéssel egybekötött finisszázs május 13-án 11 órától kerül megrendezésre
Borítókép:
Enteriőr Kovách Gergő Jani című szobrával, 2009
(Fotó: Bíró Dávid)
