Another Kind of Life: Photography on the Margins
Barbican Centre, London, május 27-ig
Fura szerzeteket gyűjtő cirkusz: a Wikipedia szerint valahogy így lehet körülírni a freakshow fogalmát, és sajnos a Barbican néhány hete nyílt Another Kind of Life: Photography on the Margins című kiállítása sem áll nagyon távol attól, hogy „rémségek cirkusza” kontextusban mutassa be, amúgy kiváló fotográfusok rendkívüli munkáit.
A probléma rögtön a címnél kezdődik. Az another (másik, másfajta) itt azt jelenti, hogy van egyfajta elképzelt normalitás és a kiállítás fotóinak szereplői ezen kívül állnak, egy másfajta életmodellt képviselnek. Pedig az, hogy mi a normális, és hogy kinek milyen a hétköznapi valósága – hol kel föl reggel, mibe öltözik, miként tölti nappalait és éjszakáit –, annak megítélése erősen szubjektív. A kiállítás koncepciója szerint a társadalom szélén élőket, a marginalizált kisebbségeket igyekszik bemutatni, és érint genderrel, szexualitással, szubkultúrával összefüggő kérdéseket. A felvetés rendkívül izgalmas, de a tárlat belebukik abba, hogy a mainstream kultúra és a normalitás nem jól behatárolható fogalmak és emiatt olyanokat idegenítenek el, akikhez amúgy szólni szeretnének.
A kiállítás tematikus ugyan, de a húsz fotográfus húsz sorozata lineárisan rendelődik egymás mellé. Mindegyik történet megkapja a saját terét és ezek csak lazán fedik egymást, attól függően, hogy a szereplők mennyire állnak távol a klasszikus életpályamodelltől.
A tárlat Diane Arbus fotóival nyit, jól bevezetve a témákat, amiket más sorozatok később részletesen kibontanak. Arbust első terembe rakni, azért is érdekes választás, mert művészete előre felveti a szociofotó kapcsán rendre felmerülő összes kérdést. Kritikája pedig az egész kiállítás kritikája. Susan Sontag 1973-as Freak Show című esszéjében azzal kritizálja Arbust, hogy fotóin mindenki szörnyszülöttnek tűnik, mert szándékosan így akarja beállítani őket, ugyanakkor Sontag megkérdőjelezi, hogy a fotók szereplői tisztában vannak-e saját furcsaságukkal. A fotós és a kép alanya közötti kapcsolat, a fotós felelőssége örökké vitatott kérdései az ilyen témákkal foglalkozó fotó sorozatoknak. A kiállítás kontextusában ehhez még hozzáadódik a néző, aki a kiállítottakkal vagy képes azonosulni, vagy pedig egy másik, teljesen idegen valóságként tekint rá és cirkuszi nézőként halad át a termeken. Ez pedig már nem csak a fotós felelőssége, hanem a kurátoré is, hiszen ő az, aki a művek egymás mellé rendezésével, a megértést segíteni hivatott szövegekkel a nézőt érzékennyé tehetné. Spoiler alert: ezen a kiállításon ez nem történik meg. Legalábbis velem nem történt meg.
Az Arbust követő teremben Bruce Davidsonnak, az ’50-es években, Coney Island-en és New Jersey-ben készült fotói kapnak helyet. Az egyik sorozat egy vándorcirkuszban élő törpét mutat be, mellette pedig egy sorozat a háború utáni Amerika fiataljairól. Az előbbi érthetően kapcsolódik a kiállítás koncepciója, de a második sorozat fotóin igazából csak félmeztelen, tetovált fiatalok vannak, akik cigarettáznak. Felmerül a kérdés, hogy egy kalap alá lehet-e venni a kettőt. És, hogy az ugyanezen az emeleten kiállított Danny Lyon-képek, amik egy motoros banda mindennapjaiba engednek betekintést, párhuzamba állíthatók-e a Casa Susanna sorozattal?
Az alsó szint középső terében egy 400 darabos intim fotógyűjtemény van üvegtárlókban, amit egy manhattani bolhapiacon fedeztek fel nemrégiben és a Casa Susanna nevű privát transzvesztita ház lakói szerepelnek a képeken. Kártyáznak, vacsoráznak, boroznak a kandalló mellett, csillogó estélyi ruhákban pózolnak, tulajdonjéppen ugyanolyan dolgokat csinálnak, amiket akár egy nyugdíjas otthon vagy kollégium lakói tennének kivéve, hogy a függönyök mindig jól láthatóan el vannak húzva. A falfelirat pedig valószínűleg edukációs céllal megjegyzi, hogy az ’50-es és ’60-as években még a transzvesztita, de ma már a cross-dressers kifejezés használatos. Ez kicsit olyanná teszi az egészet, mintha egy természettudományos kísérlet különböző szakaszairól számolna be.
Mindemellett a kiállítás egyik vitathatatlan erőssége, hogy nem csak nyugat-európai és amerikai fotósok munkáit mutatja be, hanem néhány nagyon érdekes ázsiai művész, például Daido Moriyama Japan Photo Theatre című sorozata is helyet kap. Az orosz Igor Palmin két kevésbé ismert munkája a The Enchanted Wanderer és a The Disquiet a 70-es évek szigorúan ellenőrzött városaiból egy régészeti ásatásra kiszabadult szovjet hippi társaságot mutat be. A kötöttségektől eltávolodva a fiatalok kézműves drogokat fogyasztanak és bőszárú nadrágokban, virágkoszorúkkal a fejükön, nyugati zenéket hallgatnak, kisebb hippi kommunát teremtve a Szovjetunió közepén.
Az ukrán Boris Mihajlov sorozata, a kiállítás egy eldugott sarkában van. Kicsit olyan mintha szerepelne, de közben mégse, ami érthető, mert ez a kiállítás messze legfelkavaróbb darabja. A fotós hajléktalanoknak fizetett, hogy pózoljanak a sorozathoz, amiben egy esküvőt játszanak el, nem kifejezetten romantikus szexuális jelentekkel. Nincs olyan látogató, aki ne egyfajta undorral hagyná el a termet, vagy a fotó alanyai vagy a fotográfus attitűdje miatt. Nem csak a fotós hozzáállása vitatható, hanem az is, hogy ez a munka hogyan illeszkedik be az előzőek által megkezdett sorozatba, hiszen ugyan egy marginalizált csoportot reprezentál a hajléktalan emberekkel, ugyanakkor a szituáció egyértelműen megrendezett. Ha egyetértünk Susan Sontag Arbus-kritikájával, azaz, hogy az alanyait felhasználva, még furcsábbnak és taszítóbbnak állította be őket, mint amilyenek valójában voltak, akkor elég világos: Mihajlov évekkel később már teljesen kendőzetlenül és direkt tette meg ugyanezt.
A felső emeleten helyet kapott dél-afrikai fotográfus, Pieter Hugo képein nigériai nomádok láthatók, és ezzel a sorozattal egy újfajta normalitástól eltérő szempontot vezet be a kiállítás. Ez a különbözőség csak nyugati szemmel nézve az, hiszen számukra egy nyugati látogató ugyanannyira kultúridegen, mint fordítva.
A kiállítás legérdekesebb installációja Jim Goldberg munkája, ahol már nem csak képek vannak a falon, hanem az általa fényképezett hajléktalan fiúhoz köthető tárgyak, relikviák és ruhadarabok is. A téma végre kilép a térbe, ahogyan Goldberg is, amikor összebarátkozott a fiatal hajléktalanokkal, akik bizalmukba fogadták, így saját környezetükben fotózhatta őket. Méginkább elmosódnak a határok az élet és művészet között, és ennek a kiállításon való vizuális megjelenítése jól segíti a befogadást.
Az Another Kind of Life című kiállítást azért érdemes megnézni, mert a felvetett problémák fontosak, a fotó sorozatok sokszínűek és sok különböző látásmódot és nemzetiséget hoz össze egy térben. A tematika azonban sok sebből vérzik és emiatt néha nagyon esetleges egymás mellé helyezések jöttek létre. Érdemes-e normalitásról beszélni? És ha igen, akkor vajon a motoros banda tagjai, egy tokiói bárba járó melegek vagy éppen a Casa Susanna lakói ezen a normalitáosn kívül határoznák-e meg magukat? És egyáltalán, igazolható-e 2018-ban egy olyan kiállítás, ahol ezt a másságot emeljük ki és nem pedig azt, hogy a fotók alanyai nem fura szerzetek, hanem hétköznapi emberek, akik munkába járnak, meg kávézni, meg kiállítást nézni vasárnap délután, hogy ott aztán ráébredjenek, ők leginkább egy show szereplői, nem pedig látogatók?
Kiállított fotográfusok: Diane Arbus, Casa Susanna, Philippe Chancel, Larry Clark, Bruce Davidson, Mary Ellen Mark, Paz Errázuriz, Jim Goldberg, Katy Grannan, Pieter Hugo, Seiji Kurata, Danny Lyon, Teresa Margolles, Boris Mikhailov, Daido Moriyama, Igor Palmin, Walter Pfeiffer, Dayanita Singh Alec Soth, Chris Steele-Perkins
Nyitókép: Mary Ellen Mark: Tiny blowing a bubble, Seattle, 1983
