Tisztelt
Hölgyeim és Uraim! A ma
nyíló kiállítás nem hoz minket könnyű helyzetbe, hisz a kiállítási
anyag az ember mélyére, pszichológiai kifejezéssel élve az emberi Én-re
kérdez rá. Hét festőművész tárja ki a világ kapuit előttünk és visz
egyenként egy-egy filozofikus világba. Ezek a világok bár különböző
megfogalmazási módban kerülnek elénk, mégis mintha egymással
beszélgetnének. A magány, az önismeret, a kapcsolataink újradefiniálása
mintegy óvatos megfogalmazásként hívja fel figyelmünket arra, hogy
tekintetünket a horizontálisból a lineáris felé emeljük.
Olyan, mintha a mindennapi esőzéseket követően művészeink nemcsak rámutatnának az egyes vízcseppekre, hanem arra kalauzolnának, hogy a leveleken megnyugvó vízcseppek nem szolgálnak egyebet, mint az esztétikán keresztül elénk táruló rácsodálkozást arra, hogy a minket körülvevő világ a széppel és egy másik dimenzióval is ellátott. Így mondhatjuk, hogy az elénk táruló alkotások az ember immanens okaira irányulnak, azaz arra, mely nem kívülről jön, nem a külső határozza meg, hanem a dolog belsejéből származtatható, mely maga az én, a csupasz ember, a mezítelen psziché.
Mindez Valéry gondolatával összefüggésbe hozva, miszerint „az ember tagadja azt, amit nem tud állítani vagy kifejezni” jól jelzi számunkra, műkedvelők számára, hogy jelen művészeink nem akarják megkerülni a sokszor kiüresített világnak aposztrofált jelent. Nem akarják és nem tudják a létezés valódi aspektusától szemüket elfordítani, hanem ezzel ellenkezően abból indulnak ki.
Nem a romantikus elvágyódás, múltba vagy jövőbe helyezéssel találkozunk az itt kiállított alkotásoknál, hanem a jelen világának problémáit megfogalmazva a jövőre, az emberre, annak emberségére próbál a tárlat választ találni.
Nádas Alexandra sorozata a ház, az otthon értelmezésén keresztül talán a legszűkebb környezetbe invitál. Ott keresi az értelmet, az önazonosság fogalmát, saját egzisztenciájának, békéjének vagy feszültségének megfogalmazását és ajtót tár elénk, nézők elé ennek a világnak saját magunkra történő interpretálására. A közösség szociológiailag legkisebb egysége mellé társul férje, Nagy Gábor önvallomása, mely így hangzik:
„Elveszett a település mint egy hely a természetben, elvesztek a városi központok, mint a közösségi élet színhelyei, elveszett az épület, mint jelentésteli mikro-hely, ahol az ember egyszerre érezheti az egyéniségét és a hovatartozását. Elveszett a földhöz és éghez való viszony.” – eddig az idézet.
Mint egyik itt kifüggesztett festménye, melynek címe, a Mezei katedrális is jelzi, hogy az urbanizálódó környezet kialakítja saját maga számára azt a transzcendenst, vagy annak látszatát, mely bár pótolni hivatott a Valódit, mégis annak deviáns árnyéka tud csak lenni.
Ehhez és ezekhez a megállapításokhoz kapcsolom Takáts Márton olajképét, mely bepillantást nyújt a párizsi létbe, annak megfogalmazási pontjaiba. Cserba Júlia, a magyar művészek franciaországi kapcsolatait, munkálkodását feldolgozó könyvének bevezetőjében állapította meg, hogy „Párizs szabad szelleme, pezsgő kulturális élete, és nem utolsósorban, máig tartó mítosza már a 19. században nagy vonzerőt jelentett, és jelent napjainkban is. Nem véletlen tehát, hogy a legnépesebb magyar művészkolónia Franciaországban, pontosabban a francia fővárosban alakult ki.” Takáts Márton ilyen, a kultúra fellegvárának számító helyen vagy mint most épp Rómában érzi otthon magát. Nem fogadja el, a Nagy Gábor által felrajzolt képet, miszerint kiüresítettük magunkat, hanem megtalálva ennek ellenpólusát, a nyüzsgő kulturális fellegvárakat ott alkot, majd visszatér… talán azért, hogy a Nagy Gábor-i kép mellé oda lehessen helyezni egy másik oldalt is…
Az emberiség örök kérdése, hogy ki vagyok én? Mi a helyem a világban?
Gál Lehel legújabb sorozatából jelenlévő három alkotása anatómiai műalkotás. A festő eltérve a klasszikus, Barcsay Jenő művészeti anatómiai ábrázolásával fémjelzett felfogásától nem a testet és annak mozdulatait ábrázolja, hanem a test mögött meghúzódó, mondhatni lélek hermeneutikai ábrázolást alkot. Saját magunk felé fordított tükre jól jelzi, hogy úgy, ahogy a vízben, a végtelenben vagy a világban úszó életünk, mely jelen esetben jéghegy, mennyire visszahúzódik és kitárulkozása milyen szűkös. Pszichénk nem meri vagy nem akarja az egészet mutatni, az Én-t, hanem annak csak egy kis csúcsa bukkan elő. A kérdés természetesen az, hogy mi van a többivel? Merjük-e magunk számára láthatóvá, feldolgozhatóvá és megismerhetővé tenni, vagy saját magunk számára is a felszín alatti világ láthatatlan és ismeretlen tényező marad. Gál Lehel három alkotása egy közmondássá vált jézusi parabolára enged asszociálni, miszerint: „Miért nézed a szálkát atyádfia szemében, a saját szemedben pedig nem veszed észre a gerendát” Meglátásom szerint az itt látható festmények paradigmaváltásra szólítanak fel minket, miszerint ne kerülgessük, hanem ismerjük meg magunkat, legyünk tisztában saját pszichénkkel, hisz ez az az út, melynek segítségével teljes életet élhetünk.
Incze Mózes itt található három alkotásából egy momentumra szeretném a tisztelt érdeklődők figyelmét felhívni. Ugyanaz a kéz tudja a másikat, mint anya átölelni mint amelyik egy almát kettétörve azt megosztja a másikkal. Földi kapcsolataink ábrázolása az a hármas mozdulat, mely ezen a három festményen követhető. Míg az egyik az almát, melynek szimbolikája már önmagában érdekes, hisz az ókorban a termékenység, a halhatatlanság, a szerelem és a szépség szimbóluma volt, addig a kereszténység számára a Máriát és Jézust ábrázoló képeken szereplő alma a bűn, a halál és a megváltás jelentését hordozza. A magyar néphagyományban az alma, mint karácsonyi alma viseli tovább ennek üzenetét, mikor ugyanis a karácsonyfára akasztott almát a fáról levéve azt kettétörve egymásnak adjuk magába foglalja azt a teológiai tartalmat, hogy megosztom a másikkal azt, amim van, viszont tisztában vagyok a Genezis könyvéből ismert bűnnel és erre figyelmeztetem azt, akit szeretek.
Fazakas-Koszta Tibor lágy szirmaival olyan világba kalauzol, mely a toszkán látvány tisztaságán, az ikonok világából kiindulva eljut egy olyan magánmitológiáig, melyben helyt kap a szelíd érintés, a másikra és önmagamra, egyúttal a transzcendensre való hagyatkozás. Meglátásom szerint képeivel nem kíván durván betörni a néző világába, viszont a varázslatos könnyedség mögött megjelenő mély tartalom nehezen érthető meg anélkül, hogyha az ember nem hagyja magát átengedni a látvány általi önmagára tekintésnek. A világ érzelmi kapcsolatai, annak megnyilvánulásai gesztusokban, színekben és táj-motívumokban magukba foglalják a mindennapi színfalak mögött meghúzódó játszmáinkat, viszont ezt a művész nem hagyja magára, hanem alkotásain mindig jelzi egy, a másik dimenzió felfedezésével elérhető nyugalmat.
Képzeletbeli belső utazásunk végén távolodjunk egy kicsit el Lőrincz Ferenc képei segítségével. Nézzük magunkat, helyünket és életünket olyan alázattal, mint ahogy az teheti, aki képes kívülről magára tekinteni. Felülről, rálátással, áldást kérve fedezzünk fel rendszert, biztatást nyújtó pontokat, melyek saját önértelmezésünkhöz vezethetnek.
A kiállítást Weöres Sándor szavaival nyitom meg: „Elmentem messzire és itt vagyok, / Magamból nem térhetek vissza soha.”
Elhangzott a gödöllői Levendula Galériában, 2010. június 19-én