Az Aulich Galéria kiállítása Paizs László utóbbi
évtizedekben készült munkáiból válogat. A monumentális kompozíciók alapvetően ebben
a periódusban is plexiből, poliészterből készülnek, a korábbiaktól eltérően
azonban nem a korjelenségekre reflektáló, tárgycentrikus szemléletmód jellemző
rájuk.
A művész figyelme a síkfestészet felé irányul. A provokatív fiatalkori
társadalom-kritikát felváltja a mester szomorú tapasztalatait tükröző, múltat
és jelent összegző, egyben a sötét jövőt kutató látásmódja. Paizs már nem akar
felbosszantani, sem ironizálni vagy ellenállni. A megfontolt ember a jövőbe
néz, miközben a jövőben megjelenő múltat tárja fel a jelen világának. Víziói a művészettörténeti
múltat idéző figurális utalásokkal és az anyag roncsolásának szenvedélyével
kimondott, kinyilvánított intések. Lakner egykori szavai – „Az ember lefesti
azt, amitől fél” – továbbra is aktuálisak, míg azonban korábban ezt a félelmet
a deklarált művészet köréből való kitiltás táplálta – ami egzisztenciálisan az
ember, szakmailag a művész fennmaradását veszélyeztette -, most képein a
művészi, emberi értékek és a teljes világ pusztulása fenyeget.
Az egyiptomi fáraók emberi méltósága, a görög héroszok testi
szépsége, a reneszánsz aktok magasztos arányai monumentális szigorúsággal
lépnek elő a múlt transzcendentális fényfüstjéből, és kíméletlen gyászba
öltözve nyilatkoztatják ki szellemük és anyaguk szétfröccsenő, szétmálló
pusztulását. Az emberiség megváltásának örömét hozó angyal zuhanó, fekete
üstökösként érkezik a szűz nélkül üresen maradt reneszánsz terembe, és
ésszerűen felépített világunk szabályosan rövidülő padlójába fúródik. Szájából
nem Gábriel üdvözlete hangzik, hanem Mihály végítélete, szárnyai nem
oltalmaznak többé, hanem megsemmisítő erőt zúdítanak a földre, szétporladó,
széteső alakja nem halált hozó hírnök, hanem maga a megsemmisülés. A vörös
festékfoltokból kirajzolódó megfeszített Krisztus alakja felgyújtott falusi
keresztként, szétpattanó parázsdarabokkal lángol előttünk. Krisztus, hit, boldogság,
emberiség – mind pusztulni látszanak. Az absztraktnak tűnő kollázsokon az
égetett, feltépett papír ék alakú hasítékai savas esőként hullanak a földre,
miközben a parnasszus kártyázó istenei néhány villámot szórnak ránk.
Míg az antik és keresztény ábrázolásokat parafrezáló művek az
utolsó előtti napot sejtetik, a Föld,
ahol éltünk sorozat – melynek darabjai a művész legutóbb készült alkotásai
– a végidő utáni állapotot jósolják meg nagyméretű, látszólag nonfiguratív
alkotásokban. A „festmények” ezúttal magának az élettérnek állítanak
emlékművet. A hatalmas munkákkal a művész visszatér egykori tanult gyökereihez,
hiszen a művek méreteik alapján a murális festészet körébe sorolhatók. Visszatekintenek
ugyanakkor a főiskolai évek – akkor kötelező – realista ábrázoló jellegéhez is:
az absztrakt alkotásokat akár egészen konkrét természettanulmányként is
értelmezhetjük. Mint hatalmas szatelit felvételek a felégett, elpusztult Föld kinyilatkoztatott
képét vetítik elénk: a kék bolygó sárgás-barnás elszikesedett, kiszáradt,
felrepedezett talajjá vált. Egykori vizei, tavai kiszáradtak, átmart lyukakként
feketéllnek az anyagban. Zöld erdei felett fekete füst gomolyog, ami mögül a
még izzó-égő vörös tűz tűnik át feltárva a földek mélyéről felszakadó csillogó
érceket. Máshol a terepet mindenütt hó vagy néhol még izzó hamu borítja. A
csiszolt plexi, mint jégpáncél takar el mindent, alatta az élet utolsó
hírnökeként tűnnek fel az apró légbuborékok.
A súlyos táblák nyomasztó ereje kicsivé és tehetetlenné
tesz, az embertől független erők, a jövő megváltoztathatatlanságának,
befolyásolhatatlanságának kínzó hatásával borulnak ránk.
Egyre közeledve azonban megszűnik ez a nyugtalanító érzés,
és a nézőt a felület, a matéria gazdagsága keríti hatalmába, és elmélyülve a
faktúra látványában lassan elfelejti a pusztuló világ fojtó élményét, és átadja
magát az anyag élvezetének.
Művész és befogadó egyaránt élvezi az anyagban rejlő
lehetőségek kiaknázását, az anyag szépségét, az esetlegességgel való játékot.
Az alkotó épít a véletlenre, éppúgy kiszolgáltatott az anyagnak, mint életünk a
jövőnek, de a tudattalan szenvedélyektől és ösztönöktől fűtött gesztusok mögött
biztos kezű tudatos komponálás húzódik meg. A látomásos meditáció kemény
fizikai, ipari munkával párosul, ecset és festék helyett fúrógép, köszörű,
pajszer, csonttörő bárd, lángszóró hever a műhely padlóján. Paizs kezeiben mindezek
egyenrangúvá válnak bármely hagyományos festészeti anyaggal és eljárással.
A téma és a látvány közt feszülő ellentét felveti a kérdést,
hogy miféle sajátos, furcsa, bizarr szépség vagy öröm húzódik meg a pusztulás
mögött, miféle groteszk élvezettel teljes módon tart önmaga rombolása felé az
emberiség.
A próféták őrült, eksztatikus állapotához hasonló alkotói
folyamatról tanúskodó szanaszét tépett, nyúzott, roncsolt struktúrák, élesen
megtörő, egymásnak feszülő átfúrt síkok lágyan hullámzó, csillogó, aranyos-metálos
felületekkel felelgetnek. A gazdagon burjánzó formák, fodrok materialitása,
plaszticitása érzéki és hívogató: arra indít, hogy végigsimítsuk,
megtapogassuk, ujjunkat a lyukakba dugjuk, megtapasztaljuk az anyagot. Gyermeki
érdeklődéssel szeretnénk lepattogtatni a felszínből kiemelkedő apró darabokat,
vagy kipukkasztani a felhólyagosodott felületet, mint egy felázott fal málló
vakolatát.
A folytonosan mozgó amorf motívumok felett érzett öröm, a
szakrális képzeteket keltő arany és ezüst színvilága, az anyagban rejlő szépség
lenyűgöző látványa nem pusztán esztétikai élményt jelent, hanem egyben felülírja
a nyomasztó témát, és ontológiai értelemben, az értelmezés szintjén is reményt
kelt a befogadóban: Paizs felületein valami születőben van.
