A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia székfoglaló kiállítása csütörtökön 18 órakor nyílik. A kiállítást Spíró György író nyitja meg.
A jelentéstágítás lehetőségei (Szempontok egy Gáyor-mű elemzéséhez) Gáyor számára végső soron egyetlen alapprobléma létezik; s ennek immanens vizsgálata folyamán mindig új kontextusba kerül a maga elvont tisztaságában megfogalmazott „plasztikai állítás”, így a gáyori oeuvre-ben egy-egy új műcsoport ennek a „plasztikai állításnak” az újrafogalmazása, melynek során azonban új jelentésrétegek kapcsolódnak a kiindulópontként szolgáló modellhez.
Szemléletes példája ennek a sajátosságnak az a néhány mű 1983-ból, melyeken nem csupán a képsík geometrikus osztása, hanem az elvont plasztikai összefüggéseket „megjelenítő” hordozóanyag, a vászon is előtérbe lép, a maga relief-hatásával. Ugyanis a szigorú rendszer szerint felosztott képsíkon az egymásra rétegződő vászonfelületek plasztikai értékei önálló képi-szobrászi minőségekként tűnnek fel. A korábbi Gáyor-művekhez képest itt feltűnő formai gazdagodás tanúi lehetünk: megjelenik a keskeny csíkforma, a négyzetek felosztásából változatos alakú és arányú téglalapok alakulnak ki, melyek az egymásra ragasztott vászonrétegek finom árnyékhatásával egészülnek ki. Gáyor művészetében itt a nüanszok játsszák a főszerepet; s a fehéren-fehér formák minimális térbeli különbségei tónusértékekként, szinte egy végtelenül visszafogott sajátos „színességként” jelentkeznek. Ez pedig a jelentésvilág „poetizálásához”, egy sajátos rejtett líraiság megjelenéséhez vezet; ami ugyanakkor egy pillanatra sem lazítja a rendszer immanens logikán alapuló szigorúságát.
A sűrűsödés, a terjeszkedés, a vizuális-plasztikai rendszer növekedésének modellje a plasztikai minőségek változásával, új, a rendszer logikájából következő, de mégis attól némiképp függetlenedő, önálló életet élő minőségek felszínre kerülésével jár együtt. Ez pedig az „autonóm képi-ség” megerősödéséhez vezet, s így a jelentéstágítás lehetőségét tartalmazza.
Ugyanez a jelenség figyelhető meg Gáyor Tibor 1981-82-ben készített egyik sorozatán is, melynek darabjai kettős formákból szerveződnek. Itt az ismétlődések, tükröződések és tengelyes elfordítások szigorú rendszerében bizonyos „kvázi-szabálytalanságok” keletkeznek: az egyes formák elcsúsznak, átfordulnak, s meglepő, váratlan formavariánsokat hoznak létre. Sajátos humor csillan fel ezekben a kompozíciókban, ami ismét a jelentéstágítás lehetőségére utal. A „kvázi-szabálytalanságok” ugyanis csak a művész által kialakított, s a néző által konvencióként kezelt szabályok szűk, mechanikus értelmezésétől való elszakadásból, a rendszer rejtett lehetőségeinek felismeréséből adódnak; valójában soha nem szabálytalan kompozíciók, hanem nagyon is a rendszer immanens logikájából fakadó lehetőségek. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy a vizuális-plasztikai rendszer szélső pólusai, extrém esetei, melyek éppen annyira logikusak és szigorúak, mint a szokásosabb, első pillanatra felismehető variánsok, csak éppen egy-egy variáció legmeglepőbb formalehetőségeit bontják ki.
További páradigmatikus példái a gáyori jelentéstágításnak azok a munkák, 1982-ből, melyeken egy négyzetforma elmozdulásából és roncsolódásából jön létre új kompozíció. Itt az elmozdulás mértéke meghaladja a szigorúan zárt rendszer „tűrőképességét”, s egy szélsőséges választási helyzetet idéz elő: vagy a zárt rendszer marad fenn, s integrálja a mozgást, növekedést, fejlődést – tehát gazdagodik és változik maga is, lényegi sajtosságainak megőrzésével — , vagy pedig szétroncsolódik, s elemeiből új rendszer, vagy egy kaotikus állapot jön létre. Gáyor mindkét lehetőséget manifesztálja, de az első érvényesülésének ad teret. A felfelé elbillenő, de a bezárt erőtérből kiszabadulni nem tudó négyzet-forma (- ami Malevics óta több, mint egy geometrikus forma a sok közül -) menthetetlenül összegyűrődik, roncsolódik. Ez a szétroncsolt forma nem csupán dekoratív a fekete térben, hanem a mozgásnak és az ennek eredményeként létrejött új formának – anti-formának – gesztus-értéke is van. Az immanens logikán alapuló zárt plasztikai rendszer tehát egyszerre modell és gesztus; ez pedig ismét súlyos többletjelentéssel telíti a Gáyor-művet.
Modell és élmény
(Szempontok Gáyor Tibor művészetszemléletének megközelítéséhez)
Önálló csoportot képviselnek a gáyori oeuvre-ben azok az 1981-83-as munkák, melyek talán a leginkább tágítják a még egy rendszerbe foglalható mozzanatokat integráló kompozíciók lehetőségeit. Gáyor itt is egy szigorú raszterrendszerből indul ki. A raszter egyes elemei ténylegesen térben levő, önálló térértékekkel rendelkező, anyagi minőségeket felmutató formák. Már itt létrejön az elsődleges szétválás az elvont-logikai modell gondolatisága és az ebből a modellből „kézzelfogható realitássá” váló egyes elemek anyagisága között. A vizuális-plasztikai rendszer további szerveződése a szigorú logika szerint végrehajtott térbeli elmozdulás, a „hajtogatás” nyomán történik. Ugyanakkor itt bekövetkezik a második minőségi fordulat is: a kihajtott rész mint térbeli látvány és ennek axonometrikus ábrázolása egy rendszeren belül jelenik meg. Az „olyan, mintha” és a „valóságosan olyan” egyetlen képi rendszerben, együtt jelenik meg. Logikai illuzionizmusnak is nevezhetnénk ezt a megoldást, hiszen a kihajtott részről tudjuk, hogy hová kell kerülnie, a rendszer logikájából adódóan; viszont azt is látjuk, hogy bár ott van, ahol lennie kell, ez a látvány mégis „csupán” a tényleges helyzet axonometrikus leképezése. Gáyor maga teremti meg a zárt logikai rendszert, s oldja is fel az illúzió által – de úgy, hogy az illúzió a rendszer belső logikájának felismeréséhez segít hozzá.
A valóságos térbeliség dokumentálása – ez a modell. A virtuális térbeliség ábrázolása – ez az illúzió. De mert felismerhetjük, fel kell ismernünk a valóságos tér és a virtuális tér közötti különbséget, éppen a kettőre egyaránt vonatkozó vizuális logika alapján, a modell puszta megértése és az illúzió puszta felfedezése egy minőségileg magasabb szintre vezeti a nézőt: az élmény szintjére. Mert a Gáyor-mű esetében, s itt különösen, az alapvető és az első pillanatra meghatározó mozzanat a homogén „látvány-fenomén”. A néző szemben áll egy „látvány-fenoménnel”, melyről még nem tud semmit, melynek belső elrendezettségével még nincs tisztában, de felfogja, átérzi, magáévá teszi erejét, tisztaságát, a képi logika következetességét. Ha megteszi a következő lépést, s megkísérli intellektuálisan értelmezni a művet, követni tudja a rendszerbe foglalt változásokat, a vizuális-plasztikai folyamatokat, s felfedezi a maga számára a dualista szemlélet ellentétpárjait (elvont általános, szellemi – konkrét egyedi, anyagi; dokumentáció – illúzió; növekedés, rendszerré szerveződés – csökkenés, rendszertelenné válás, szétesés stb.). De mindeközben nem vesztheti szem elől magát a homogén „látvány-fenomént” – mivel ez mindvégig megőrzi a maga autonómiáját. S ez talán Gáyor Tibor művészetének egyik legfontosabb szemléleti mozzanata: Gáyor magából a primer látvány élményéből indul ki, s az analitikus folyamatok után, mintegy e folyamatok konzekvenciáival gazdagodva, ide tér vissza. Az analitikus modellszerűség emellett, ezzel elválaszthatatlan egységben, mindvégig jelen van a primer látvány élménye, a jelenség konkrét és érzéki hatalma. Sajátos paradoxona ez Gáyor művészetének: ő talán az elmúlt két és fél évtized osztrák és magyar művészetének legpuritánabb, legaszkétikusabb alkotója (- a redukció vonatkozásában messze túlhalad a hozzá némiképp közel álló Hencze Tamás, Mengyán András, Megyik János szemléletén -), s mégis megőrzi a primer élmény közvetlenségét, elemi erejét, ami az analitikus rendszert a „látvány-fenomén” egyszeriségével gazdagítja. Modell és élmény a látvány jelenség jellegében forr össze.
