„Egyes plasztikus alkotások tiszták és megragadóak…
megnyugtatják a szemet és eltöltik a lelket a geometria örömével.” (Le
Corbusier)
Javában zajlik a X. Lyoni Biennále. Az egyre nagyobb
méreteket öltő, újabb és újabb helyszíneket a programokba kapcsoló fesztiválhoz
az idén csatlakozott a közeli La
Tourette domonkos kolostora is: a Le Corbusier egyik
főművének számító épület fennállásának 50. évfordulóját ünnepli, és erre az
alkalomra François Morellet műveit hívták meg.
„François Morellet Le
Corbusier-nél” – hangzik a kiállítás címe, mely a világörökségi címre pályázó
helyszínen idén ősszel az építészet és a képzőművészet egyedülálló
találkozásának eseménye.
A helyszín és a mű. Mindkettő egyformán kiemelt figyelmet
érdemel.
Az ötvenes évek Franciaország egyházi építészetében a
modern hullám előretörésének időszaka. A nyitás apostola a domonkosrendi
szerzetes, Père Couturier, a haladó szellemű művészeti folyóirat, az Art Sacré
főszerkesztője volt. Az ő közbenjárására tervezhette Matisse a
dél-franciaországi Vence templomát és annak és belső dekorációját (1951), épült
Novarina tervei szerint és Fernand Léger tervezte üvegablakokkal Audincourt
temploma (1951) és készült el a legismertebb mű, a Le Corbusier által tervezett
zarándokkápolna Ronchampban (1954). A
Lyon melletti La Tourette
domonkos kolostora szintén Père Couturier és Le Corbusier barátságának
köszönhetően épült meg 1953 és1959 között.
Az domonkos rend Eveux-sur-Arbresle-ben fekvő La Tourette-birtokon
álló egykori tanulmányi háza alapvetően a középkori kolostorok alaprajzi rendszerét
követi: négyzetes kerengőudvart három lakószárny, élettér övezi, az É-i oldalon
emelkedő templom önálló egység, mégis az együttes szerves eleme. Az udvart alsó
szintjén több átmenő szárny tagolja, de így is érvényesül a belső felé néző
folyosórendszer nyitottsága, a függönyfal-szerű háromszintes loggia. A templom
tömbje majdnem teljesen összefüggő, zsaluzott beton, míg a déli és nyugati
épületszárny csaknem teljes külső felülete is áttört. Az építészeti kompozíció,
mely Le Corbusier arányrendszere, a tiszta, nyers felületek és Iannis Xenakis
zeneszerző zenei harmóniákat és ritmusokat vizuális ritmusba rendező ablakai
által jött létre egyszerre geometrikus és szabálytalan. Az épület
beton-szürkéjét olykor egy-egy színesre festett falfelület és a nyílászárók
színei oldják. A kolostor terei a beáramló fény erejétől, színéről, irányától
függően alakulnak át, csak lassan ismerhetők meg, „üzenetük” csak alapos
tanulmányozás után tárul fel. A részben erődszerűen zárt, a betonlamellák közé
fogott üvegablakok által mégis nyitott épület a tervező elveinek és a terep
adottságainak köszönhetően a lejtő szélén, „véletlenszerűen” elhelyezve,
részben pilléreken áll. Az együttes teljes
felújítása 2006 óta tart: nyugati és déli szárnyának helyreállítása elkészült,
de ma is állvány takarja teljes keleti homlokzatát, belseje csupán részben
látogatható.
„Azt kellet adnom nekik, amire a mai embernek leginkább
szüksége van: csendet és békét. … Ez a nyers betonkolostor a szeretet
alkotása. Nem mond el mindent magától. Élete belülről születik. A legfontosabb,
belül van” (Le Corbusier)
Az együttes ma is kolostorként működik, de eredeti
funkcióját kulturális tevékenységgel váltotta fel, nem kiállítóhely, de
rendszeresen befogad kiállításokat. Időről-időre arra hívják meg a művészeket,
hogy dialógusba lépjenek az egyedülálló épülettel. Tereinek „üressége” teszi
alkalmassá arra, hogy ki-ki saját valós vagy fiktív képeivel töltse meg.
François Morellet műveit különböző funckiójú terekben, a káptalanteremben, a
refektóriumban, a templomban és a folyosókon helyezték el. A 83 éves mester,
aki geometrikus műveivel egyszerre minimalista és konstruktív irányzatok
követője maga válogatta műveit, melyek több alkotói periódusból származnak
1972-től 2009-ig. Kompozíciói oly módon rezonálnak az épület tereire,
részletformáira és színeire, hogy folyamatosan ellenpontozzák azt. A kiállítás
rendezője, Marc Chauveau testvér a művész és az épület közötti párbeszéd
fontosságát emeli ki: a művész alázata volt szükséges ahhoz, hogy megálljon
megkeresni a találkozási pontokat, hogyan tárul fel az épület gazdagsága a
formák, a terek, az anyagok, a szín és a fény kölcsönhatása által.
Morellet szövetsége a fénnyel és a ritmusokkal
összhangban áll az épület saját költészetével. Le Corbusier funkcionális
építészeti nyelve ugyanarra a geometrikus formanyelvre, matematikára alapozott
arányrendszerekben való gondolkodásra vezethető vissza, ahonnan Morellet művei
táplálkoznak. A véletlenszerűségnek csak az egyes alkotások meglétrehozásakor
lehet szerepe, elhelyezésük, térben betöltött szerepük az átgondolt és átérzett
dialógus eredménye. Az anyagokkal és
felületekkel, fénnyel és árnyékkal változatossá tett, mégis színtelen fogadótér
csendjét valósággal felborítja a közepére helyezett, citromsárgára festett
geometrikus kompozíció. A káptalanterem falán függő, neonkeretéből kibillent
fehér négyzetben a 20. századi modern mozgalmak Malevicsig és Mondrianig
visszavezethető minimalizmusa tér vissza, miközben élesen reagál a fröccsöntött
nyers felület durvaságára. A refektóriumban elhelyezett
művek a fekete-fehér neutralitásával felerősítik a falak homogenitását, a
neoncsövek a Xenakis-ablakokon átszűrődő fény által vertikálisan szabdalt teret
és falakat hasogatják tovább. A refektórium betonoszlopát körülfogó keretekkel
a művész – saját szavaival – „megcsiklandozza” az épületet: az ablakok és
oszlopok vertikális rendjét összekuszálja. A folyosók a szélesen elnyúló,
horizontális kompozíciókkal életre kelnek. A kevés itt épp elég. Az egyetlen
nyers fa alkotás az épület anyagaival, az egyetlen színes munka a nyersbeton
falak „színtelenségével” dacol, közben reagál az ablakok vertikalitására és
felidézi az épület egyes falfelületein és nyílászáróin ismétlődő alapszíneket.
A templom magas falakkal övezett mély betontömbjébe egy
folyosó-rámpán jutunk le, mely az udvar felől megvilágított, áttört, míg a
másik, zárt falfelületen szabályos rendben, csendben sorakozhatnak Morellet
fehér-fekete egyensúlyára épülő kompozíciói, levezetve a látogatót a templom
zárt, sötét terébe. A helyiség keskeny,
horizontális, lőrés-szerű nyílásokon és három tölcsér-szerű, ún. „fény-ágyún”
keresztül kapja megvilágítását. Szigorúságát a nyílások körüli festett falfelületeken
beáramló lény színessége oldja. Morellet a kórus közepére, a stallumok közötti
térbe helyezett neon-installációja egy lehelet-finom mozdulat, csaknem
immateriális, a hívő számára maga az ima, az áldozati tűz lángnyelve, a
művészetkedvelő számára a fény és könnyedség hallatlan bátor nyilatkozata a
betonkemény doboz mélységében.
„Ha egy mű eléri intenzitásának, arányainak és
kivitelezésének csúcsát, a tökéletességet, akkor váltja ki a kimondhatatlan tér
jelenségét: egyes részletek ragyogni, sugározni kezdenek… Ez az, amit
kimondhatatlan térnek nevezek, azaz egy sokknak, melyet nem az arányok, hanem a
tökéletesség vált ki.” (Le Corbusier)
Le Corbusier kiváló épülete méltó társra, sőt
vetélytársra akadt François Morellet műveiben. Jelenlétük szinte magától
értetődő, anyagaik, színeik, formáik mondanivalója alapvetően erősíti
egymást. A művész alkotásai alázatosak,
az építmény mellett tiszteletben tartva a látogatót is. Marcel Duchamp
szavaival válaszol a kérdésre: „Mit jelentenek kiállított művei?” „Ezt a
nézőknek kell eldönteniük!” „… mivel a műalkotások természetüknél fogva
többértelműek… a művész feladata úgy megalkotni őket, hogy engedje a néző
saját szellemét felderíteni a jelentésüket.” A kiállítás látogatója azonban
nem feltétlenül jelentést keres a művekben, mert a geometrikus arányrendszerek,
a tér-forma, valamint fény-szín hatások vizuális élménye egyfajta
tökéletesség-érzéssel engedi útjára.
http://www.biennaledelyon.com/artcontemporain2009/menu-resonance/focus/couvent-tourette.html