Lucien Hervé életműve szülőföldjén ma még felfedezésre váró, szinte csak szakmai körökben ismert érték.
Születésének 100. évfordulóján Magyarország és Franciaország legjelentősebb műgyűjteményeiben, a párizsi Pompidou Központban és most a Szépművészeti Múzeumban kapott helyet, így lehetőség nyílik arra, hogy még többen megismerhessék. Egy évszázados, eseményekben gazdag élete és az ezt végigkísérő fotográfiai tevékenysége nehéz feladat elé állítja azt, aki pályáját a lehető legnagyobb változatosságában kívánja bemutatni.
Elkán László Hódmezővásárhelyen és Budapesten töltött fiatal kora után, 18 évesen azért ment Franciaországig, hogy szabadabb gondolkodásra, hamisításoktól mentes világra találjon. 1938-ban, Párizsban, egy barátja megkeresésére mintegy véletlenül lett belőle fotóriporter. Ahogy ő mondta, anekdotikus első korszakában történeteket akart elmesélni, tele társadalomkritikával. A harcos baloldali fiatalember, aki az ember méltóságát mindennél többre becsülte az ellenállás idején vette fel a Lucien Hervé álnevet.
Hervé festőművészi pályafutás előtt állt, amikor 1949-ben elküldte 650 fotóját Le Corbusier-nek, s ezzel élete gyökeresen megváltozott. „Magának építész lelke van, legyen a fotográfusom!” – hangzik az immár szállóigévé vált meghívás, melyet idézve 90 évesen is könnybe lábadt a művész szeme. A neves építész elveinek leghűbb közvetítőjét találta benne, a küzdelmekkel teli együttműködés során kialakult barátság pedig Hervét elkötelezte a fotó és az építészet mellett. Rajtuk keresztül hű maradhatott eszméihez, az ember életterén és alkotásain keresztül az emberről beszélhetett. Az építészet igézetében töltött 15 év termékeny időszaka után, 1965-ben meghalt Le Corbusier, s ezzel szinte egy időben jelentkeztek Hervén a szklerózis multiplex jelei, ami miatt a rendszeres fotózás helyét kiállításainak és könyveinek előkészületei vették át.
Fotóinak kompozícióját ollójával rendszeresen újra szabta, újabb értelmezést keresett, szűkített. Mi is szűkítésre kényszerültünk, hiszen az itt bemutatott 100 fotó csupán részlete a gazdag életműnek. Kiállításunk tematikus egységekben mutatja be pályáját. Hat témaköre – Párizs, ember, építészet, Le Corbusier, absztrakció, lakás – Hervé egyszerű elnevezésein alapul, mely így olvasható a negatívokat és a nagyításokat tartalmazó dossziék oldalain.
Amikor nem követünk szoros értelemben kronológiát, azt azért tesszük, hogy úgy fűzhessük össze a különböző helyszíneken készült felvételeket, ahogy Hervé látta és mutatta be őket. Felidézzük korai Párizsban készült felvételeit, első építészeti képeit, igyekszünk feltárni az emberhez való viszonyát, továbbá felidézni kiapadhatatlan humorát is. Az építészet gazdag világán át érkezünk meg saját lakásába, mely a betegsége, majd kora által egyre inkább helyhez kötött művész ihlető mikrokozmosza lett. Erre hivatkozva keressük a kapcsolatot a képek és a tér között, amikor a mondriani és Le Corbusier-i gondolatokhoz hűen színeket viszünk a kiállításba.
Hervé így vall: „Mindegy, hogy portrét vagy épületet fényképezek, azonos szempontok vezetnek a kép megkomponálásában. Az embernélküliség nem jelenti a humánum kiszorulását. A humánumot a fényképezés módja kell, hogy megadja. Az absztrakt forma azért bizonyult számomra alkalmasnak érzelmek kifejezésére, mert szemérmes közvetítő volt…” Az általunk választott tematikus elrendezés tehát az értelmezés csupán egy rétege, a humanista és absztrakt szemlélet nyomait a kiállítás egészében kell keresnünk.
A falakon elhelyezett idézetekkel Hervé munkamódszerére utalunk, mert nem csak kortársaival folytatott párbeszédet, hanem az épületeken át az egykori építészekkel, az irodalmi műveken át költőkkel, és őket idézve a mindenkori látogatóval. A fotó nem műtárgy, hanem ennek a párbeszédnek az eszköze, mellyel kiállításai precízen megkomponált, eredeti installációjában meglepte látogatóit. Ha itt lenne, nem csak fotóról, hanem az építészetről és az emberről beszélne. Megmagyarázná olykor meglepő képkivágásait, az éles kontrasztok, vagy a kép felületét szétfeszítő, szokatlan módon elhelyezett hangsúlyok szerepét. Elmondaná, miért burkolta névtelenségbe magányos alakjait, elnevetné magát a néha humorba hajló mozzanatokon, és összevetné a régi építészeti alkotások jellemzőit a modern kori művekkel. Hisz évszázadnyi élettapasztalata rendkívül gazdag forrásából válogathat.
Hervé próbatételekkel teli életében, fia elvesztésének fájdalmában is megőrizte emberszeretetét. Számos díja, azt üzente számára, hogy a művei által indított dialógusban partnerre talált. Fotói erre hívnak ezen a tárlaton is, kövessék útjain, fedezzék fel, beszélgessenek vele az emberről és alkotásairól.
Elhangzott a Szépművészeti Múzeum Lucien Hervé 100 című kiállításának megnyitóján, 2010. október 27-án
Az Artportal kritikája a tárlatról itt olvasható