Gebauer Imola: Rodolf Hervé: Fulgurance/Villanás

Fulgurance címmel nyílt meg Rodolf Hervé újabb egyéni kiállítása Párizsban. A 2000-ben fiatalon elhunyt művész önálló, posztumusz kiállítását nem a tematika, hanem a technika egysége jellemzi. A kb. 40 darabos polaroid sorozat egy kis részletét a székesfehérvári Szent István Király Múzeumban láthatta a közönség 2002-ben. Az azóta egyre nagyobb részben feldolgozott életmű olyan jellegzetes szelete ez, mely szinte emblematikus a művész élete és életműve szempontjából.
Egyfajta „szükségszerűségből”, kíváncsiságból választotta az 1990-es évek Budapestjének minden alternatív helyét és művészét ismerő Rodolf Hervé|HERVÉ, Rodolf a polaroid képet mint technikát és kifejezőeszközt. A körülötte felfordult világ minden pillanata érdekelte. Polaroidját magával vitte tehát a lokálokba, a performanszokra, de nála volt az utcán, a tengerparti nyaraláson, sőt még otthon, a konyhában is. A budapesti művészek világát, saját életét, családját is „lefényképezte”. Ez nem azt jelenti, hogy a képeken őket látjuk, hanem azt, amit Rodolf belőlük formálódni látott. Játszott? Elemezte a látványt? Talán mindezt egyszerre. Mindig vonzódott a különleges vagy rendellenes kompozíciókhoz.
Rodolf Hervé párizsi kiállítása egyszerre zajos és harmonikus. Technikája új, merész, kísérleti, egyetlen fotót sem hagyott „érintetlenül”. A motívumokat sokszorosította, átfesttette, el és szétmosta, a nonfigurativitásig bontotta, gyökeresen megváltoztatva fogalmazta újra. A tárgyak és szereplők részben még valóságosak, ám szemünk előtt „oldódnak fel” a képek felületén. Az alternatív szórakozóhelyek felfokozott világa a művész képi nyelve által jól megfér a „tájképekkel”, a családjáról készült „portrékkal”, vagy mindennapi tárgyak csendéletével. Édesanyja nyugodtan összekulcsolt keze fotóján megháromszorozódik. Alszik, vagy pihen, míg fia izgalmas vizuális játékkal, geometrikus ritmus-mintába rendezve őt álcázza és fedi fel hozzá fűződő erős érzelmi kapcsolatát. Édesapja a bretagne-i kősziklák előtt szinte attribútumot kapott. De ő sem „látszik”, csak felsejlik, mint ahogy a szinte ikonná váló barátok sem. A bulik pörgése nem lassul le a konyhai tűzhely, vagy a kapucsengők csendéletében. Talán a bretagne-i sziklák misztikuma volt a legnyugodtabb pont az életében, ahogy képein is.
Az érzékelés végsőkig való felfokozására törekedett. Rodolf, aki a vizuális művészeti ágak, a fotó, videofilm, elektrografika, kollázs és festészet művelése mellett részt vett performanszokban, zenével is foglalkozott, e fotókon szinte ki akar lépni a műfaj kereteiből. Sajátos Nakonxipánt teremt, álmodik, ő is kábulatban, képzelt világokban él. Érzékeny, akár a fotópapír. Rögzíthet épp bármit, e tárgy, ember vagy táj az ő belső tájképe, az ő látomása lesz. A mindenre elszánt, mindent végigélő művész úgy bánt a képekkel, mint az élettel, mint ahogy a saját életét is élte. Hogy ma nincs már köztünk, e felfokozott képek szinte megmagyarázzák.
A fotókon végbemenő átváltozás a szimbolizmus határait súrolja olykor, míg máskor akár szürrealistának, sőt dadaistának is nevezhetnénk. Az „ábrázolásmód” azonban egészen bravúros: a művész részese az eseményeknek és máris vizuálisan értelmezi a látványt. A kiállítás épp ezért meghökkentő, ugyanakkor felkavaró is, pedig a válogatásnak csupán egy szelete látható felnagyítva a falakon. A sorozathoz szorosan hozzátartozó, és a katalógusban szereplő kimaradt képek eredeti, polaroid méretben önálló installációt alkotnak az egyik falon. A kiállítás a párizsi Association Ville Ouverte szervezésében a Les Douches galériában látható 2008. június 5-ig.