A Pécsett végzett fiatal festő, Fejős Miklós legújabb képei láthatók a Mono Galériában. A csütörtöki megnyitón a Növekvő város fáradhatatlan történetírója, Gellér B. István elmélkedett Fejős klasszikus barokk csendéleteket idéző képei felett az élet mulandóságáról.
„E-mail fmico@freemail.hu-nak gellerbistvan@mailbox.huról
Éltem: ne halnék meh? Dehogynem
Ha jó napom kimerül,
Jöjjön a vég, de becsületben.
E földi élet nem örök,
Bármit is mond majd a pénzpióca,
A halál mindenkit ledöf
S ez vigasz némely nyomorultra,
Aki, míg ifjúsága hagyta,
Így hetvenkedett, a hamis,
S bizony nyegle kurafi volna,
Ha úgy viháncolna is.
Ezek a sorok Villon Kis testamentumából valók, aki közel 500 évvel ezelőtt már eltöprengett azon, hogy az élet véges és lezárul egyszer. Valószínű, hogy az emberi lét egyik nagy misztériuma az, amin gondolkozott, amire nincs magyarázat, de egy idő után visszavonhatatlan ténnyé válik. Ezt a tudatot különösképpen erősítették az Európa-szerte végigszántó járványok, amitől az elmúlás még kézzelfoghatóbbá vált. Természetes, hogy nemcsak költő állt meg a jelenségnél, hanem a köznapi ember is. Az élet ezer apró örömével, kellemes ízeivel megjelenik előttünk, és mire megtanuljuk igazán értékelni, élvezni, addigra lassan véget ér.
A természetes elmúlás lassú fáradással, gyengüléssel figyelmeztet az élet végességére. Az is mindennapos, hogy a festők felfigyeltek ezekre a jelekre akárcsak a megrendelőik. Először a haláltánc motívuma jelenik meg szobrokon illetve fametszeteken, de ez a zenében még a XIX században pl. Saint-Sens művében, illetve Liszt Ferencnél is jelen van. Másutt a Bűnbánó Magdolna képeken egy koponya vagy csontok utalnak a halálra.
A vanitas képeken egy érdekes sajátosság van, hogy a dús csendéletekben szinte elbújik a koponya, vagy csak mellékszereplőként jelenik meg a gyertyaláng fényében, szinte keresni kell. Tehát a csendélet nézője kétszeresen élheti át az örömöket, míg szeme a dúsan festett csendéleteket vizsgálgatja, örömködik, majd rálel a ravaszul elhelyezett elmúlás motívumokra és továbbgondolja a látottakat.
Mindez ráadásul egy olyan korban történt, ahol a vizuális élményeket a valóságon kívül csak a művészet adja. Ez rendkívül fontos tény. Hajlamosak vagyunk feledni, hogy a fotózás
mintegy 150 éve létezik, a film és a szentként tisztelt TV is csak ötvenegynéhány éves.
A festő ilyenkor elgondolkodik és a kereskedelmi adókból, valamint a világ más produktumaiból kiömlő szar láttán elbizonytalanodik.
Majd lassan körülpillant, ekkor kezdik ellepni a gyógyjoghurtok, amik rendbe hozzák emésztését, a szódavizek, amit csak bajnokok isznak, a smink amitől rögvest megszépül az arca és izmai kifeszülnek. Azt súgja a mindenttudó gép, hogy haja csak akkor lesz szép, ha egy bizonyos keverékkel festett. A dobozos sör fényesebbé és csillogóbbá teszi a világot, a burgonyasziromtól pedig egyenesen ő lesz a multi-mega-szupersztár fokhagymás ízesítéssel.
Csak így tovább és minden ragyogni fog, csillog-villog a lenyugvó napfényben, míg a trópusi pálmafákat nyaldossa a korallok tengere.
Így tehát valamit tenni kell. Összerendezi a kissé hervadt dinnyét, a dobozos sört, a sminkkészletet a boldog életutat mutató Cosmopolitan magazint, majd a sötét padlástérben elkezdi rendezgetni a csendéletet.
Végül jön a kattintás, az idő elfogása. Majd a képernyőn megjelenik valami új és aktuális. Új minőség, ami egy új-régi nyelven szól és súlyos gondolatokat fogalmaz meg.
A festő Fejős Miklós valami különleges gondolatot talált meg magának és persze nekünk, amit szerintem bravúrosan sikerült megfogalmaznia.
A kiállítás után persze megálló következik, ahol majd végignéz a munkákon…
A látottak kapcsán már csak egy van Miklós, küldöm az e-mailt és jó utat kívánok.” (Gellér B. István)