Vörös fény pásztázik körül a mennyezetre szerelt vörösboros poharakon és
különös, geometrikus alakzatokat fest a plafonra és a falakra. Az
Aurora II. folyamatosan változó mozgásaival tölti be a Nemzetközi Kepes
Társaság által szervezett kiállítás egyik termét. Bolygó Bálint, a
magyar származású, Londonban élő és alkotó fiatal művész nem csupán az
installációval, hanem a munkáit bemutató előadással is részt vett a
képzőművészeti találkozón. A fiatal művésszel a VIII. Nemzetközi
Fényszimpóziumon beszélgettünk, Pécsett.
Pécsett születtél, Szombathelyen nőttél fel, majd 10 éves korodban kerültetek ki Nagy-Britanniába, egy teljesen új nyelvi és kulturális környezetbe. Hogy sikerült beilleszkedned?
Gyerekként nem volt nehéz beilleszkedni, hiszen az ember akkor még nem annyira fogja fel a realitását ennek a dolognak. A költözés a nyári iskolaszünet közepén történt, ezért az egésznek volt egy nyaralás hangulata. A nyelvet is elég gyorsan megtanulja az ember, minél fiatalabb annál jobban megy.
Ott folytattad az iskolát?
Igen, ott fejeztem be a tanulmányaimat, érettségiztem, aztán mentem egyetemre Edinburgh-ba.
Az egyetemet hogy választottad? Miért Edinburgh-ba mentél tanulni?
A művészet érdekelt és ezt szerettem volna tanulni. Edinburgh-ban volt egy nagyon érdekes kurzus. Az volt az egyetlen hely, ahol ilyen arányban, 50-50 százalékban tanították a művészettörténetet és a művészetet, emellett pedig ez egy stabil, 5 éves Master-kurzus volt és Edinburgh is megtetszett mint egyetemváros.
Ott fordultál a kinetika felé?
Az Edinburgh College képzése viszonylag tradicionális volt, kőfaragással, fafaragással, gipsz és bronzöntéssel is foglalkoztam. Rengeteg anyagismeretet lehetett megszerezni. Korábban is foglalkoztatott, de ténylegesen csak az ötödik évben kezdett az érdeklődésem a mozgó művek felé irányulni.
Miért vonz jobban a mozgás, mint az állókép?
Én úgy hívom a munkáimat, hogy „time based sculptures”, azaz „idő alapú szobrok”, ezért a kinetikus fogalom nem mindig illik rájuk. A mozgást nem azért használom, hogy valami mozogjon, hanem azért, mert az idő alatt változik a mű, és az alatt az idő alatt valami történik. Igazából a folyamat a fontos, nem pedig a mozgás. Én folyamatokat mutatok be és az alatt az idő alatt a néző valamire rájön, valami megmozdul benne és ez az érdekes. Ez a negyedik dimenziója szobrászatnak.
Építettél camera obscurát és saját fényképezőgépet is. A fotó iránti érdeklődésed a nagyapád (Bolygó Elek, aki híres fotográfus volt Pécsett) fotós örökségéhez köthető?
Sajnos a nagypapámmal nem találkoztam, de Pécsett a rokonságon, a képeken és a tárgyakon keresztül (meg van a nagyapám régi fényképezőgépe) mindig ott volt a fotó és a fotózás a családban. Sok ideig nem is foglalkoztam a fotózással, de egy pár évvel ezelőtt egy szomszédom alternatív fényképezésről, alternatív fotózási folyamatokról indított kurzusokat, amiket úgy hív „cameraless photography”, vagyis kamera nélküli fotográfia, ami nekem nagyon tetszett, mert néha például a rézkarcra emlékeztetett. Van egy folyamat magában a fényképezésben, ami nagyon kézzelfogható és ez fogott meg engem. Élveztem ezeket a fotós dolgokat csinálni, és mostanában is csinálgatom.
Sokszor jelennek meg a munkáidban – különösen a Mappings című installációidban – a bolygók, ez a globalizáció iránti vonzalmad vagy a világpolgárságod révén alakult ki?
Igazából nem szeretem lekötni a munkám értelmét specifikus dolgokra. Számomra a jó művészet több rétegből áll és megadja a lehetőséget, hogy több szinten értelmezzük. A gömböknek meg a bolygóknak számos jelentése, szimbóluma van. Számomra a végtelen felület az, ami érdekes, mert ha egy papírlapra rajzol az ember, akkor mindig ott van a papírnak a széle. Bármit rajzol az ember, akkor mindig a széléhez viszonyítva teszi, de ha egy gömbre rajzol, akkor az egy háromdimenziós felület lesz, ahol soha nem látható az egész. Mozogni kell a tárgy körül, ahhoz hogy meglásd az egészet és ez az érdekes dolog.
Hiszen ez is ad egy negyedik dimenziót…
Igen, mert fizikailag is megmozgatják az embert. Az ilyen harmonikus szerkezeteket általában úgy építem meg, hogy gömbfelületekre rajzoljanak, a vonalak pedig űrbeli képeket hoznak létre. A vonalak összekombinálva a gömbbel teljesen egyértelműen galaktikus űrképeket hoznak elő az emberben, ami talán egy külön dimenzióra utalhat.
A munkáid feltételeznek egyfajta mérnöki precizitást és tudást. Mennyire fontos a kísérletezés a munkád során?
A kísérletezés nagyon fontos oldala a munkámnak. Amikor nekiállok valaminek, nem tudom, hogy mi lesz a végeredménye. Az egész játéknak, kísérletezésnek indul. Rengeteg laboreszközt szereztem be az idő során ezért a stúdióm is inkább egy laborra hasonlít. A feltalálás folyamata nagyon fontos része a munkának, és ahogy a különböző problémákra megoldást találok, úgy fejlődik a mű. Nem szoktam terveket rajzolni.
Milyen munkafázisokban dolgozol, az ötlettől a megvalósulásig hogy jutsz el?
Néha egy ötlet lappanghat bennem több évig is és utána egyszer csak megcsinálom, megvalósítom. Vannak ötletek, amik előjönnek és azonnal megvalósítom de igazából a szelektálás a nehéz, az hogy milyen ötleteket valósítsak meg, mert ötlet az mindig van, inkább az idő a szűk keresztmetszet. Nehéz eldönteni, hogy milyen kiállításra melyik munkát csináljam meg.
Itt a szimpóziumon egy megbízásos munkádat is bemutattad, ami a Bethnal Green Town Hallban készült. Angliában kapsz valamilyen anyagi támogatást a kiállításaidhoz és meg tudsz élni a művészetből?
Ez teljesen attól függ, hogy milyen a kiállítás. Egy ideig csak önköltséges kiállításokon vettem részt, nekem kellett finanszíroznom mindent. Most már vannak olyan kiállítások, ahol kifizetik az anyagköltséget, a szállítást meg szállást. Néha érdemes önköltséges kiállítást csinálni, ha olyan helyen van és olyan emberek fogják látni, akik talán máshogy nem látták volna a munkádat. Ezt fel kell mérni. Szoktam megbízásra is dolgozni a bútorgyártástól a hegesztésig, a különböző boltok vagy épületek egyedi designjának megtervezéséig mindenféle egyedi dolgot csinálok. Mivel elég széles anyagismeretem van, ezért vannak olyan klienseim, akiknek pont erre van szüksége. És kértek már fel arra, hogy előadásokat tartsak workshopokon, amit nagyon élvezek, mert a munkáimmal vannak kapcsolatban. Ez ad egy flexibilitást ahhoz, hogy tudjam a saját munkámat csinálni a pénzkeresés mellett is.
A londoni stúdiódba szoktál vendégeket hívni és előadásokat tartani. Mi az apropója ezeknek az összejöveteleknek?
A londoni stúdiókban hagyománya van annak, hogy a művészek úgynevezett „open studio” -kat tartanak, kinyitják a műhelyeiket a látogatóknak. Az én stúdióm egyben a műhelyem is, rengeteg munkámat kell ott tárolnom, ezért elég kaotikusnak néz ki. A munkáim installálásához nagy hely kell, ami nem igazán van meg nálam. Minden szét van szerelve, és alkatrészek lógnak még a plafonról is, tele van szórva az egész tér tárgyakkal. Ha az utcáról bejön valaki, akkor nem igazán műveket lát, hanem ötletdarabokat ezért számára elég érdekes helynek tűnhet.
Itt a szimpóziumon hallottál olyat, ami felkeltette az érdeklődésedet?
Szerintem az összes előadás, amit láttam érdekes volt, de a legérdekesebb az, hogy mindegyik művész nagyon speciális, egyedi munkát csinál, hatalmas individualizmus van a munkákban, mégis az összesben van egy átfedő, azonos szál. A három nap alatt nagyon érdekes volt látni ezeket a vizuálisan és ötlet szintjén megjelenő összekötő szálakat.
Milyen terveid vannak, ha visszamész Angliába?
Szeptemberben lesz egy csoportos kiállítás, amire készülök, ahol fotógrammokat és más fotós dolgokat fogok kiállítani. Azután Athénban lesz egy szintén csoportos kiállítás és talán Milánóban és Berlinben is lesznek projektek, amin részt veszek. Sűrű lesz a program ősszel, ezért muszáj előre gondolkodnom és készülnöm, hogy mindennel elkészüljek, amit tervezek.
További sok sikert kívánok és köszönöm a beszélgetést!
