Talán egyetlen művészeti ágnak sem kellett annyit küzdenie, újra és újra felülbírálnia eszköztárát, megújítani formanyelvét és bizonyítania létjogosultságát a művészetek között, mint a fotográfiának.
A Fotóművészet születése című tárlat kurátora, a kiállítás rendezői és szervezői nem kisebb feladatot vállaltak tehát magukra, mint hogy bemutassák a fotográfia hatodik művészeti ággá válásának folyamatait. A Szépművészeti Múzeumban rendezett tárlat abból a negyvenévnyi, fotótörténeti jelentőségű fényképészeti munkából válogat, melyek a fotográfia formanyelvének változásait és megújulási módjait hozták magukkal az 1889-től 1929-ig tartó időszakban.
A művészet történetét egyik legjobban meg- és felrázó mozzanatát – a valóság és a hitelesség új referenciájaként – megjelenő fotográfia 1839-es megjelenése, majd térnyerése hozta. Mivel az ember és az általa ábrázolni kívánt dolog közé először állt oda a „gép”, az ördögi technika, ezért a fényképészek vállára nehezedett a feladat, hogy a fotográfiát – az alkotó ember által létrehozott – művészetként ismertessék el. A kezdetben a valóság mechanikus leképezését szolgáló eszköz által kínált, más jellegű lehetőségeket – fél évszázaddal a dagerrotípia bemutatása után – a Piktorializmus képviselői kezdték el felfedezni.
A fotografikus ábrázolásmód megújítását szándékozó piktorialisták szakítani kívántak a portréfényképezés és egyéb dokumentáló feladatokat ellátó korai fényképezés tradícióival és olyan különleges technikákat és eljárásokat kerestek, melyekkel a fényképek festményszerű hatását érhették el. Legfőbb inspirációs forrásuk az impresszionista festészet volt. A megfelelő eredmények elérése érdekében a különböző nemeseljárásokkal készült művészi fényképek és fotónyomatok elkészítése során a fotográfusoknak be kellett avatkozniuk a fényképezés folyamatába, mely komoly kézügyességet kívánt meg. A képekbe történő manuális beavatkozások ténye pedig nagyban hozzájárult a fotográfia művészetként való elismeréséhez. A „festői fényképészek” sajátosan szerveződő csoportokba tömörültek, a nagy hatású Henry Peach Robinson által alapított londoni The Linked Ring csoportot a bécsi Camera Club – Heinrich Kühn, Hugo Henneberg, HansWatzek – és a párizsi Photo Club – Constant Puyo, Robert Demachy által vezetett – társaságok követték. Az Alfred Stieglitz alapította New York-i Photo Secession mozgalom tagjai – Frank Eugene, Alvin Langdon Coburn, Gertrude Kasebier, Edward Steichen – kezdetben szintén a festői fotográfia elveit képviselték, azonban lassanként távolodni kezdtek a festészetet túlzottan követő piktorialista törekvésektől.
A különböző országokban működő piktorialista művészek képi nyelvezetét – melyek nem csak képi világukban, kompozíciós módjaikban de témaválasztásaikban is a festészet (akt, csendélet, portré, tájkép) műfajait követték – nem a társadalom elvárásai, hanem az általuk feltételezett (fotó)művészet fogalma alakította. Bár a piktorialisták elérték, hogy a fotográfia a hatodik művészeti ággá nője ki magát, a festészet túlzott utánzása révén, annak epigonjává is vált. Ezt az ellentmondásosságot felismerve, az első világháborút követően a fotográfusok szakítva a hagyományokkal, új utakat kezdtek keresni, s ugyanúgy, ahogy a képzőművészetben is fontos változások mentek végbe az avantgárd szellemisége által, úgy a fényképészek is felismerték a médiumban rejlő további lehetőségeket, a piktorializmust pedig új fotográfiai formanyelvek váltották fel.
Az egységes esztétikai értékrend feloldódásával, különböző szemléletek, irányzatok, elvek vezérelték az egy időben működő különböző alkotócsoportokat. A modern fotográfusok egy része a technikai manipulációtól, beavatkozásoktól mentes, tiszta, éles, valósághű képekben kezdte el keresni, és megtalálni a fotográfia kifejezési alternatíváit. A Tiszta Fotográfia képviselőinek fényképeit a tárgyak, szerkezetek faktúrái, a fény-árnyék hatások ritmusa és a geometrikus formák építették fel, míg portréik – a piktorializmussal szemben – tűélesek és részletgazdagok voltak. Elsőként a Straight Photography szemlélet egyik legfontosabb képviselője az amerikai Photo Secession csoportból induló Paul Strand, majd számos, korábban a piktorializmust képviselő fényképész – többek között Alfred Stieglitz vagy például Edward Steichen, aki korábbi munkáit megtagadva – ismerte fel az új képi nyelvben rejlő lehetőségeket. Eközben a valóság leképezésétől tudatosan elrugaszkodni kívánó művészek, Man Ray, Christian Schad vagy Moholy-Nagy László, a fényképezőgép kiiktatásával készítették fotogramjaikat; illetve a dadaista mozgalom eszméitől vezérelve, a magazinokból kivágott képek újrakonstruálásával alakították fotómontázsaikat. A szokatlan látványok megörökítésével merőben új fotográfiai nyelvet alakítottak ki az Új Tárgyiasság képviselői is. A tárgylátás és valóságábrázolás megváltozásának mikéntje Carl Blossfeldt vagy Albert Renger-Patzsch munkáin figyelhető meg leginkább. A kontextusából kiemelt tárgyakról, növényekről készült érzékletes formaképzést a közeli képkivágásokkal, távoli beállításokkal, a részletek kiemelésével vagy a textúrára való fókuszálással érték el.
Természetesen ezek, a fotográfia formanyelvét alakító folyamatok – ahogy a képzőművészet más területei – sem határolódtak élesen el egymástól, a különböző mozgalmak, irányzatok és stílusok egy időben, sokszor egymástól függetlenül alakultak, változtak. Baki Péter, a kiállítás kurátora – felsorakoztatva a korszak legismertebb és elismertebb nemzetközi és hazai alkotók műveit – kevésbé az egyes stílusok, irányzatok, és mozgalmak külön termekben való átfogó képének rendezési elvét választotta, mint inkább a képek kronologikus bemutatását célozta meg. Az időrendiség vezérelvét követő tárlaton így kerülhetett egymás mellé például az 1910-es évek elejéről André Kertész Alvó fiúja, Pécsi József Reneszánsz önarcképe, Székely Aladár Kaffka Margitról és Heinrich Kühn Frau Richterről készített portréja; az 1915-ös évekből Kerny Sándor, Alfred Stieglitz, Alvin Langdon Coburn munkái, vagy az 1920-as évekből Edward Steichen, Carl Blossfeldt, Albert Renger-Patzsch és Heinrich Kühn virágcsendéletei. A különböző stílusok egymás mellett való megjelenése a felkészületlenül érkező, vagy a kevésbé jártas közönség számára egyfelől kissé zavaró lehet, másfelől azonban pontosan arra a stíluspluralizmusra mutat rá, ami a fotográfia történetének egy-egy évében, rövidebb időszakában jelentkezett.
A Szépművészeti Múzeumban rendezett kiállítás a közönség fotótörténeti tudásának bővítése vagy kiteljesítése céljából mindenképpen hiánypótlónak mondható, hiszen a tárlat kurátora a korszak legjelentősebb alkotóinak munkáiból válogatott, emellett azonban a rendezési elv elmélyültséget és koncentrációt igényel a fotótörténetben lezajló folyamatokat mélyebben érteni vágyóktól. A Párizsból, New Yorkból, Bécsből, Kölnből és Kecskemétről érkezett gazdag képanyag betekintést enged a médium adta lehetőségek változatosságának és komplexitásának megismerésébe, épp ezért a különleges fényképeket megtekintő látogatókra hasonlóan izgalmas és kalandos út vár, mint a fotóművészet úttörőire.
A modern fotóművészet születése
A piktorializmustól a modern fotográfiáig (1889-1929)
2012. március 30. – 2012. július 1.
