„Nem a trendek mentén csinálok
programot, hanem hagyom, hogy a világ működjön körülöttem, és annak az üzenetét
fölfogva próbálok műveket létrehozni.”
Földi
Péter festőművész 1973-óta vesz részt rendszeresen kiállításokon. Festészetének
legfőbb ihletője szülőfaluja és lakóhelye Somoskőújfalu. Képein a vidéki
környezet szereplői; a baromfiudvar szárnyasai, a háziállatok és a falusi
emberek kerülnek egyedi szín- és formavilágú vizuális kontextusba. Húsz évig a somoskőújfalui
általános iskolában, majd 1995-től Egerben, az Eszterházy Károly Tanárképző
Főiskolán tanított. Munkásságát többek között Munkácsy-, Érdemes művész és
Kossuth-díjjal is elismerték. 2009-ben a Prima Primissima Díj Magyar
Képzőművészet kategóriájában jelölték és ő lett a győztes.
– Somoskőújfalun született, és jelenleg is itt
él. Mi mindent jelent önnek ez falu?
Nagyjából
az életemet, és ezzel nem akarok túlozni. Az ember beleszületik egy közegbe,
amiben otthon érzi magát. Egy olyan kapcsolatrendszer – a szülők, a rokonok, az
ismerősök, a barátok – révén, akikkel tulajdonképpen jó együtt élni. Megismerem
a tulajdonságaikat, ők is megismernek engem. Ez a közeg valahol olyan hátteret,
olyan biztonságot jelent, ami egyrészt megvéd néha saját magamtól is, de megvéd
a külső rossz hangulatú világlátástól is, és ad egy olyan tematikai programot,
amit meg lehet festeni.
A képek
nagy része ehhez a faluhoz, ennek a falunak a gyökereihez és ennek a falunak a
hangulatához köthetők. Jó részük gyerekkori emlék, de a napi valóság is
beletartozik. A világ valósága csak lecsapódik egy falun, és lehet hogy néha
kíméletlenebbül és kegyetlenebbül érezhetők azok a szélsőségek, amik
pillanatnyilag ezt a világot vagy országot jellemzik.
– Somoskői Ödön volt az első mentora, hogy
alakult ki ez a kapcsolat?
Az általános
iskolában jól rajzoltam. A középiskolát egy villamosenergiai-ipari technikumban
végeztem, majd az érettségi szünetben elkezdtem hihetetlen mániákusan rajzolni és
máig sem tudom megmagyarázni, hogy milyen okszerűséggel, de leginkább egy van Gogh-album
ihletettségével, amit Budapesten egy kirakatban láttam. Az album elején volt
egy kép, ami egyszerűen megszólított. Akkor kezdtem el képekben gondolkodni. Ezek
nagyon primitív képek voltak, de rajzoltam, mert kikényszerült belőlem. Az
érettségi után el kellett dönteni, hogy mi legyek. Lehettem volna
villamosmérnök és nem sokon múlt, hogy felvegyenek a műszaki egyetemre, de úgy döntöttem,
hogy nem megyek. Édesapám megharagudott, hogy nem lettem egyetemista, ezért dolgozni
küldött. Egy évig voltam villanyszerelő a Salgótarjáni Öblösüveggyárban. Nagyon
tanulságos volt, három műszakban a gyárba, emberek közé járni és átélni, hogy
milyen az, amikor az ember végzi azt, amit kiadnak neki.
Ebben az
időszakban apám látta, hogy nem fogok kiszabadulni abból a rabságból, amit a
rajzolás jelent nekem és megkérte Somoskői Ödönt, hogy vállalja el a
tanításomat. Heti egyszer-kétszer jártam el hozzá. Végtelenül fontos volt, hogy
Ödön először festeni tanított és lemosta rólam az irodalmias, érzelgős
külsőségeket. Tárgyakat tett elém és megtanította értelmezni a formát, a
formához tartozó tartalmat. Szemléletmódbeli iránymutatást adott, amivel el
lehetett indulni a Képzőművészeti Főiskola felvételijére. Ide nem vettek fel és
ezért nagyon el voltam keseredve, de az Egri Tanárképző Főiskola
matematika-rajz szakára felvettek és tulajdonképpen nem is bánom, hogy oda
jártam.
– Hogy-hogy a rajz a matematikával párosult?
Abban az
évben már nem indult magyar-rajz szak, ezért maradt a matematika-rajz szak. A
matematikának volt olyan része, ami érdekes volt számomra. A matematika megtanít
egy kicsit rendszerezettebb gondolkodásra, és ennek volt annyi hatása a gondolkodásomra,
ami talán egy picit a képzőművészetre is kihatott. Például az, hogy racionalizálni,
helyükre kell tenni a dolgokat. Valami a tört vonal alatt van és van, ami
felette – ennek jelentése van. A matematikának vannak olyan szabályai, amit ha
megért az ember, akkor esetleg másutt is felfedezheti ezeket a szabályokat.
– Később tanítani kezdett…
Főiskolai
tanáraim, Blaskó János, Seres János, Nagy Ernő kimondottan egy didaktikai szemléletre
oktattak minket a főiskolán. Ennek egyfajta tanulsága és eredménye mentén kezdtem
el tanítani a somoskőújfalui általános iskolában. Húsz évig tanítottam itt, és nagyon élveztem,
de később megváltozott az iskolai vezetés és furcsa lett a hangulat. Ekkor
hívtak Egerbe módszertanos tanárnak és három-négy évig csak módszertant
tanítottam. A mi korosztályunk nagyon komolyan vette a módszertant.
A tanítás
akkora kihívást jelentett, mint maga a művészet. Később, ahogy kialakult a Rajz-vizuális
kommunikáció szak, elkezdtem egy Képelemzés című órát tartani. Az óra célja
volt a gyerekrajzok, az ősművészet, a népművészet, mai művészet és a grand
art-nak egy olyan fajta értelmezése, ami föltárja a képi nyelvnek a különböző
működési lehetőségeit, módjait. Célja volt, hogy megértesse a hallgatóval azt,
hogy a képi közlésnek is vannak olyan eszközrendszerbeli alapelemei, amit
hogyha az ember szervesen rak össze, akkor az egy gondolati egésszé tud szerveződni.
Ezt a gyerekrajzokból kiindulva próbáltam értelmezni és számukra érthetővé
tenni.
Ezek az
órák néha nekem jelentettek fölismerést azáltal, hogy kimondtam dolgokat, amik
a tanítás kényszerhelyzetéből adódtak. Később elkezdtem rajzot is tanítani, két
csoportot vittem teljesen végig. Döbbenetes volt látni, ahogy a képi
gondolkodásnak még éppen csak a dolgok elején tartó fiatalok a negyedik év
végére majdnem kész művészekként – de mindenképpen kész egyéniségekként – hagyták
el a főiskolát.
– Úgy hallottam meghívták a Pécsi
Tudományegyetem Művészeti Karának Mesteriskolájába is oktatni…
Igen, ez
izgat. Nagyon szeretem azokat az embereket, akik szeretik a festészetet, és
szeretik a művészetet. Azokat nem annyira szeretem, akik nem szeretik. Teljesen
mindegy, hogy milyen stílusban dolgozik valaki, de ha valaki szereti a
művészetet, az alapvetően nem rossz ember. Ez egy nagy kihívás számomra, hogy
olyan emberekkel találkozom, akik mesteriskolások.
Általában
a tanítványaimmal jó hangulatban tudtam együtt dolgozni, és azt remélem, hogy
itt is valami ilyesmi fog kialakulni. Nyilvánvalóan ők azért jóval érettebbek
és jóval felkészültebbek lesznek. Ha pedig a kollegákkal a beszélgetések során
felmerülnek a képteremtési indokaik, és azokban találok saját magam számára is
erőforrásokat, akkor az egy kölcsönös oda-vissza folyamat lesz. Kíváncsian
várom, hogy mi fog történni.
– A gyerekrajzokkal való foglalkozás a Somoskőújfalui
tanításból ered?
A tanítás
kihívást jelent számomra. Annak idején kihívást jelentett Paul Klee pedagógiai
vázlatkönyvének forgatása és megértése, a Bauhaus, Moholy-Nagy László tanítási
elveinek értelmezése. A korosztályunkban élt az a nézet, hogy pedagógiával
lehet változtatni a világon. Azokat az elveket, amiket igaznak hittem a
képzőművészetről, kipróbáltam a gyerekekkel. És tulajdonképpen a gyerekek
igazolták vissza a gondolkodásmódbeli és metodikai elképzeléseimet. Néha
feladtam nekik olyan feladatokat, amiket én szó szerint nem tudtam megoldani,
de ők különböző válaszlehetőségeket mutattak. A gyerekek is, és én is élveztem
a rajzórákat. A mai napig sok gyerek rajzára emlékszem. Nagyon sokszor a
motívumok, amiket a gyerekeknek odaadtam döbbentettek rá, hogy ezek nekem is
fontosak lehetnek. Például, amikor kihoztam a biológia szertárból a csirke fejlődésének
stádiumait bemutató üvegcsövet és ezt lerajzoltattam velük, egy életre belém ivódott
azáltal, hogy a gyerekek is rajzolták, aztán én is.
Ennek
lehet egy nagyon fontos üzenettartama. A pedagógiában az a jó, hogy az ember
azt hiszi, hogy okos és tanít, de közben, ha igazán okos, akkor ő is tanul,
mert megérti a növendékeknek azt az üzenetét, ami visszaáramlik. Ez egy
töltekezési folyamat; én mondok nekik valamit a szakmáról, ők meg mondanak valamit
az igazságról. És lehet, hogy ők jobban érzik. Az érzékenységük nem olyan fokon
behatárolt, mint a miénk. Ha úgy tetszik a nyitottságot és a világra való
rácsodálkozásnak ezt a manipulálatlan formáját is megpróbáltam megtanulni a
gyerektől. Nem a trendek mentén csinálok programot, hanem hagyom, hogy a világ
működjön körülöttem, és annak az üzenetét fölfogva próbálok műveket létrehozni.
– Mikor sikerült a saját hangját felfedezni a
művészetben?
Tulajdonképpen
én mindig az emberről akartam beszélni, csak lehet, hogy az anatómia miatt nem
tudtam. Az emberi figurát nem mertem olyan bátran alakítani, ezért maradt a
madár. És amikor ezeket a madár motívumokat úgymond elkezdtem formailag manipulálni,
akkor az egy érdekes történetté vált. Akkortól elkezdték mondani, hogy ez a „madaras
festő”. Hogy ez azt jelenti-e?
Számomra
ott volt az igazi felismerés – technikailag és szellemileg is – hogy
tulajdonképpen a kiérlelt motívum, a motívumnak valamilyen fajta variábilis
ragozata, aminél egy motívum különböző formai változásokon megy át, az a formai
változás, jelentésváltozást is okoz.
Az, hogy
a motívum jellemfejlődése a képfelületen hogyan szervesül gondolati egésszé. A
különböző madárjellemek vagy madárkarakterek egymásmellettisége. Amikor ez
kialakult, és ehhez párosult egy akkoriban nagyon intenzív színvilág és
rusztikus festésmód, akkor én azt élveztem és úgy gondoltam, hogy ez már egy
kicsit olyan, mint amit én szeretnék.
– Múlt időben?
Nem. Én
most is ezt csinálom lényegében, csak mondjuk sötétebb színeket használok;
mások az alakok, több az emberi figura, vagy a madarak. Tartalmakat festek.
Valahol a világban vannak bizonyos élmények, gondolatok, amik izgatnak és
valamilyen látványmotívumtól egyszer csak ez a dolog képpé szerveződik. A
tartalom átfordul képi látvánnyá. Engem mindig a tartalom felmutatásának
hitelessége az, ami mozgat, de úgy, hogy ez a képzőművészet nyelvén pontosodjon.
Elsődlegesen mindig a kép hasson, de legyen mögötte egy olyan gondolati
mélység, ami miatt én is elhiszem, hogy három évet kell dolgozni egy képen. Ha
ezt elhiszem, hajlandó is vagyok annyit dolgozni egy képen hogy az olyan
legyen, amilyennek én képzelem. Szeretném azt gondolni, hogy nekem ezt csak így
érdemes.
– Mindig ilyen hosszú időt vesz igénybe egy kép
elkészítése?
Vannak
olyan képek, amikben pontosan az az érdekes, hogy egy üléssel csinálja meg az
ember. Amikor rajzolok, amikor akvarelleket, vagy pasztelleket készítek azok
nagyjából egylényegű dolgok. Az elején kitalálom, hogy mit szeretnék és megfestem,
ekkor ez három-négy nap alatt elkészül. De amikor egy nagy képben
megfogalmazódik egy sejtés és tulajdonképpen még csak a sejtés van meg, hogy
mit szeretnék csinálni, akkor egy útból fa lesz, egy fából kígyó, a kép
szervezi magát.
Azok a képek,
amik készen vannak, nem érdekelnek, mert azok készen vannak. Azok a képek
érdekelnek, amiket meg kell találni, vagy ki kell bontani. Nekem a kép ad
magyarázatot arra, hogy miért vagyok a világon. A kép értelmezi számomra a
világot. Egyszer csak a képen belül válik láthatóvá, hogy mi volt az, az adott
esetben borzongató érzés, ami szükségessé tette, hogy elkezdjem csinálni. Amikor
ez láthatóvá válik, akkor egy kicsit megértem magamat. Az az érdekes, amikor a
kép eljut odáig, hogy már tudom, hogy kép lesz belőle. Az a pillanat nagyon jó.
Persze utána meg kell csinálni, hogy ezt más is észrevegye, és itt vannak a
buktatók. A nyáron például megfestettem egy képet aztán egy hét alatt
tönkretettem a félév munkáját egy rossz technikai döntés miatt.
A képen
mindig van egy főnix-effektus, ahogy alakul, valami elhal benne, de valami
feltámad. Ha tényleg fontos a kép, akkor az támad fel belőle aminek az igazi
mélysége ott van. Volt olyan, hogy fölrajzoltam egy figurát, amiről azt hittem,
hogy az a főmotívum és ez előhívott egy mellékmotívumot aztán egyszercsak kiderült,
hogy a mellékmotívum a fontosabb és nem a fő. Ezután levakartam a főmotívumot
és átfestettem, a mellékmotívum pedig felnőtt arra a feladatra, hogy ő legyen a
főmotívum. Ezek a küzdelmek azzal is szembesítenek, hogy benne van fél év, egy
év munka majd át kell értelmezni az egészet. Nincs olyan recept, aminek a
mentén képet lehetne csinálni. Minden kép születik. És a született kép sokkal
jobb, mint a csinált kép. Ennyi idősen képet csinálni már akármikor lehet, de
üzenetet és eleven valóságot csak egészen kivételes alkalmakkor, és ezért meg
kell küzdeni. A vajúdás megkerülhetetlen.
– Szokta foglalkoztatni a képek utóélete?
Az
bosszant, ha rossz helyre kerülnek. Láttam már rettenetesen poros raktárakban képet
megvetemedve, úgy hogy csöpögött rá a víz – ezeknek az ember nem örül.
Általában ha műgyűjtőkhöz kerül, megbecsülik az értékét. Szeretem, ha szeretik
a képeimet. Mostanában meglepetésszerűen fel-felbukkannak képeim árveréseken
vagy galériákban és jó érzés viszontlátni őket. Azt természetesen élvezi az
ember, ha bemegy egy műgyűjteménybe és egy Tóth Menyhért, egy Egry József, vagy
egy Kondor Béla – egészen klasszikus léptékű művészek között egy kisméretű Földi
kép nem esik le a falról, az egy melengető érzés. A kép kihúzza magát és megpróbál
méltó lenni a környezetéhez. Az ilyen szembesülések erőt adnak.
– Idén ünnepelte a hatvanadik születésnapját, ez
alkalomból volt látható Kútbanézők című kiállítása Soroksáron a Galéria ’13-ban.
Fontosnak tartja ezeket a kerek évfordulókat?
Úgy
veszem észre, hogy ezek nem is nekem, hanem inkább a családomnak és a
környezetemnek fontos. Nem olyan jó hatvan évesnek lenni, hiszen sokkal szívesebben
lennék jóval fiatalabb. A mostani állapot olyan módon fontos vagy kivételes,
hogy néhány évvel ezelőtt volt egy furcsa időszakom. Úgy éreztem akkor, hogy
eljutottam valahova, de nem tudtam, hogy hova tovább. Egy darabig nyilvánvaló,
hogy az egyik kép megszüli a másikat, de akkor eljutottam egy pontra, ahol nem
tudtam merre tovább.
Elkezdtek
olyan léptékű gondolatok mocorogni bennem, amik a felelősségteljesebb képek
készítésére vezettek. (Nem mintha előtte felelőtlenül festegettem volna.) Akkor
csináltam négy-öt olyan képet, amik súlyosabbak és méretben is nagyobbak – két
és fél szer három méteres képek – voltak, amik adtak egy új léptéket annak,
amiben eddig gondolkodtam. Tulajdonképpen eljutottam oda, hogy ezeket lehet
egymás mellett nézni.
A soroksári
kiállítás annyit adott, hogy ezeknek a képeknek az egymásmellettiségét fel lehetett
mérni, hiszen az egy teljesen más dolog, amikor az ember megfest egy képet a
műteremben, aztán megveszik és ide-oda kerül. A kép igazából a kiállítótérben adja
meg a saját maga mértékét, amikor más képek viszonylatába kerül, akár még egy
gondolkodási folyamatnak a részeként is fel tudja magát mutatni. Ha jól
rendezik a képeket, akkor egy kiállításból gondolati egész tud összeállni.
Együtt az egész hat. Ha az ember eléri ezt egy kiállításon, akkor az jó.
– Milyen tervei vannak?
Három lányunokám
van, ők elég sok programot adnak és unokákat pesztrálni nagy buli!
A festést
pedig nem lehet abbahagyni. Az ember mindig fest. Nemrég kaptam rusztikus
vásznakat és csináltattam még két ilyen hatalmas keretet, pedig megfogadtam,
hogy nem fogok, mert borzasztó, hogy egy képhez át kell hívnom a szomszédom,
amikor le akarom venni az állványról. Színhangulatok – furcsa vörös, és nagyon
mély okker, talán rózsaszín meg kék képek – élnek bennem, ilyen nagy léptékben.
Ha ezt a hangzást az ember megtalálja, akkor megjön hozzá az a fajta tartalom,
amivel ezt meg lehet csinálni. A terv az, hogy festek.
Köszönöm a beszélgetést!