„…az eredmény olyan, mintha a
nagy, végtelen felületből épp kivágtunk volna egy darabot és az egy kép”
Keserü
Ilona festőművésznő a kortárs művészeti élet kiemelkedő személyisége. Az
évtizedek során folyamatosan alakuló, formálódó festészeti tevékenysége mellett
a Pécsi Tudományegyetem Képzőművészeti Mesteriskolájának alapító professzora, a
Művészeti Kar Doktori (DLA) Iskolájának festészeti témavezetője. Sokrétű
munkásságát 2000-ben Kossuth-díjjal, 2003-ban Professor emeritus címmel is
elismerték. 2009-ben a Prima Primissima díj Magyar Képzőművészet kategóriájában
jelölték.
–
1945-ben Jászai István 1 pengőért megvette az egyik rajzát. Miért volt ez
fontos?
Emlék a
gyerekkoromból. Korosztályom 9-10 évesen élte át a második világháborút. A későbbi
súlyos évek, nehéz történések viszonylag könnyű túlélése abból is következik,
amit gyerekkorunkban végigéltünk, és mintaként elraktároztunk. A második
világháború utolsó évében Máramarosszigetről menekülve családunk átmenetileg
Sopron megyében lakott nagyszüleimnél, és attól függetlenül, hogy a falu
házaiban hol német, hol orosz katonák voltak beszállásolva, nekünk gyerekeknek
eseménydús életünk volt; a felnőttek nem nagyon értek rá velünk foglalkozni. Én
akkor is állandóan rajzoltam. Minden papírt mindig elhasználtam. Rendszerint az
egész papírlap el volt borítva égi és földi személyek ábráival, amelyek nem
valamilyen perspektíva szabályai szerint ábrázolt térben lévő emberalakok
voltak, hanem az angyalok, a Jézuska, a gyerekek, házak mind szerepeltek rajta,
minden helyet kitöltve a papír felületén.
Ilyen
rajz volt az is, amelyet a nagybátyám megvett. Azért lett fontos ez az eset
számomra, mert a szakma mindig is létező körülményeire utalt. Egy művész működésének
a velejárója az, hogy ha valamit csinál, akkor az valakinek előbb-utóbb
megtetszik és megvásárolja. Emlékezetes esemény volt; a rajzaim közül valaki
kiválasztott egyet – hiszen rengeteg volt – és adott érte egy pengőt. Egyfelől,
egy pengő komoly pénz volt, másfelől egy kicsit jelképes is, hiszen egy gyerek
számára nem annyira fölfogható, hogy a pénznek mi az értéke. És ennek a
ceruzarajznak az adás-vétele nagyon komolyan zajlott le, egy művész, alkotó és
egy komoly szándékú felnőtt között, akit régóta ismertem és tudtam róla, hogy
nagyon sok köze van a művészetekhez.
–
Milyen volt gyermekfejjel átélni a második világháborút?
Ezen
sokat gondolkodom mostanában, mert írok egy eseménytörténetet mindarról, amire
emlékszem. Kitűzhető dátumokkal, fontos eseményekkel kezdtem, és folyamatosan
dolgozom rajta. A múltbéli történések leírásába sokszor nagyon bele lehet
veszni, borzasztóan nehéz megmondani, hogy ekkor, vagy akkor tulajdonképpen mi
is történt. A különböző életszakaszokban, a saját időbeli változásainak
függvényeképpen ugyanarról az eseményről esetleg öt-hat féle történetet tud
elmondani az ember. Mostanában nagyon jól, élesen látom mindezt, ami talán
azért van, mert ítélőképesebb vagy tapasztaltabb vagyok és pontosabban,
bátrabban, jobban meg tudom fogalmazni az esetlegességeket.
A
gyerekeknek tetszik minden váratlan, vidám és vad dolog. Ha jönnek a Stukák
vagy a Raták zuhanórepülésben és géppuskáznak a falu közepén, az fantasztikus
élmény, le kell hasalni, vagy szaladni kell hátra a kertbe és elbújni.
Ahhoz
tudnám hasonlítani az akkori háborút, mint amikor az emberek még hittek abban,
hogy az istenek és szentek le tudnak szállni a földre, vagy hogy az angyalok
itt repdesnek körülöttünk. Hiszen mi minden jöhet az égből!? Jöttek éjszaka,
nagy kötelékekben a Liberátotok és rezgett a föld, ahogy elrepültek felettünk
Győrt bombázni. Néztük őket kint a ház előtt. A gyerekben mindez a világnak
valami végtelenül kitágított nagyságát hozza létre, hiszen úgy nő fel, hogy
megnevezhetetlen dolgok tömkelege történik, ami számára nem is mindig úgy
nyilvánul meg, hogy ez jó vagy rossz, hanem valami felgyorsult időben
záporoznak rá és körülötte az olyan váratlan események, amelyeket még a
felnőttek sem tudnak értelmezni.
A
háborúra úgy gondolok, mint egy előző életre, amiben minden ott volt.
– A
háború után visszatértek Pécsre…
A
Miasszonyunk Női Kanonokrend által fenntartott középiskolába írattak be, ahol
civil tanárok is tanítottak. A másodikat kezdtem ebben a nyolc osztályos
gimnáziumban, majd 17 éves koromban jöttem el Budapestre, különbözeti vizsgával
a Török Pál utcai Képző-, és Iparművészeti Gimnáziumba. Addigra nyilvánvalóvá
vált, hogy képzőművészettel kapcsolatos tanulmányokat szeretnék folytatni. Ez
idő alatt megtörténtek az államosítások, a társadalmi és politikai változások.
Családomban elmondhatatlan, iszonyú dolgok történtek, de valahogy mindezen
keresztül húzódott az a szál, hogy én a képzőművészettel foglalkozzam.
– Volt
olyan, hogy elbizonytalanodott?
Nem, erre
az embernek nincsen módja. Én egész életemben rajzoltam, amihez később párosult
a festés. Gyerekkorom egy bizonyos szakaszában agyagfigurákat készítettem és
azokat festettem be. Ezzel foglalkoztam, és a családom is így, „kis művészként”
könyvelt el. A tevékenységem teljesen természetes módon ez volt. Amikor egyre
komolyabb és felsőbb szintű tanulmányokat folytat valaki, akkor már eldőltek
ezek a kérdések, hiszen így épül fel egy pálya. Budapesten az összes lehetőség
– a könyvtárak, a múzeumok, a zenehallgatás, a megismerkedés lehetősége élő
nagy művészekkel és műveikkel – adott volt.
Közben
tartottam a kapcsolatot Pécsett Martyn Ferenccel, aki 1945-46-ban tanítványául
fogadott, és főleg természet utáni rajzi feladatokat adott. Akkoriban a Kossuth
téren lakott és dolgozott egy szecessziós ornamentikájú ház egyik emeleti
szobájában. Kéthetente mentem hozzá, vittem elkészült rajzaimat. Mindig munka
közben találtam, olyankor abbahagyta a festést és megtisztogatta a palettáját.
A mozdulataira élesen emlékszem. Borzasztóan figyeltem mindent. Ő volt az első
élő festő, akit ismerhettem. Láthattam a készülő műveket, térbeli alakzatokat,
rajzokat és festményeket egyaránt.
Mindez – függetlenül attól, hogy maga a szoba mekkora volt – számomra
végtelen kiterjedésű tér lett.
Azok a
rajzok, amiket hozzá vittem, és amelyekbe sok esetben belekorrigált magyarázat
közben, mind megvannak. Egy fiatal, pályakezdő festőnek, azt is meg kell
tanulnia elfogadni, hogy amit csinál, az még csak egy hosszú tanulási folyamat
kezdete. Ha van az életben egy-két olyan ember, akinek ad a véleményére, akkor
az úgyis fontosabb, mint az összes többié. Nekem nagyon fontos, sőt döntő volt
az ő véleménye, nemcsak akkor, hanem a későbbiekben is. Nem dicsért. Soha nem
volt teljesen megelégedve azzal, amit csináltam és ezzel irtózatos terheket
rakott rám, de tudta, hogy kire rakja. Valamire rájött velem kapcsolatban.
Feltételezett valamit, aminek én a körvonalait sem láthattam akkor, és ahogy
belenőttem én is és a munkáim is az általa elvárt szakmai teljesítménybe, és a
személyes festői hang megtalálásába, akkor, 1965-ben kaptam tőle először
fenntartás nélküli elismerést, ami számomra azt jelentette, hogy a festészet
világa befogad engem. A mai napig őrzöm leveleit is ezzel kapcsolatban.
A cikk folytatása a Források szekcióban olvasható.