Konvenció és tabudöngetés. A polgári otthonok falain elképzelhető plasztikus virágcsendéletek és a nyolcvanas évek amerikai szado-mazo, meleg szubkultúrája élesen elkülönülő világa egyetlen ponton kapcsolódhat össze: a Robert Mappletorphe életműben.
Vasalt ing, karóra, valószínűleg délután kettő múlt pár perccel, a férfi, kezében a töltőtollal pontot tesz az egyszavas mondat végére. Szegecses karkötő, ujjatlan fekete bőrkesztyű, a töltőtoll kissé felemelkedik. A belépéskor szembetűnő két kép, Mapplethorpe két „önarcképe”, nem csak szimbolizálja az életműre jellemző kettősséget, a határok feszegetését és azoknak az átlépését, de erős felütésként indítja a Ludwig Múzeumban megrendezett retrospektív tárlatot. Miközben a két, indexikus jelként funkcionáló kép, az egymás mellett nagyon szorosan, mégis egyértelműen kettéválasztható munkákra tesz utalást, a tárlat hazai kurátora, Erőss Nikolett a Mapplethorpe életműbe való tematikus bevezetés mellett döntött.
A tárlat a nyolcvanas évek elején készült portrékkal – Louis Bourgeois, Andy Warhol, Cindy Sherman, Annie Leibovitz, Isabella Rossellini stb. – indítja útjára a tárlatlátogatókat, átellenben pedig Mapplethorpe önarcképei, árnyaltabban fogalmazva szerepjátszásai láthatók. Hol félmeztelenül, karját kinyújtva mosolyog a kamerába, hol kifestve, szőrmebundában réved a távolba, vagy épp kihívóan tekint szembe a nézővel; de elegáns háziköntösben, frakkban, ördögszarvakkal, koponyás sétapálcával, macsó bőrdzsekisként, fegyveres filmszínészként egyaránt megmutatkozik, épp csak kompromittáló(bb) önarcképei nem kerültek az első terembe.
A görög szobormásolatokról készült részlet- és tónusgazdag, tanulmányoknak is tekinthető képei, gyermekportréi és gyümölcscsendéletei jobban felfedik Mapplethorpe klasszicizmushoz fűződő viszonyát. A festészettől örökölt klasszikus témái a fotótörténet pionírjaihoz, a piktorialisták törekvéseihez vezethetők vissza – különösen Baron Wilhelm von Gloeden volt rá hatással – miközben szigorú és konzekvens kompozíciós szerkesztési elveket alkalmazott és képeit fotótechnikai professzionalizmussal kivitelezte. Mindez a feszültségkeltő hatás jelenik meg virágcsendéleteiben is. Hol Kertész tulipánjainak melankóliája, hol Blossfeldt érzékletes formaképzése, hol Renger-Patzsch képkivágásai érezhetők ki Mapplethorpe káláiról, nőszirmairól és tulipánjairól, miközben kőkemény, szinte agresszívan szuggesztív erő rejlik bennük.
Furcsamód hasonló érzéseket keltenek tökéletesen kidolgozott férfiaktjai is. Hihetetlen érzékenységgel instruálta modelljeit, precíz megvilágításokkal fokozta a fény-árnyék hatásokat és tónusokat a szoborszerű testeken és a kihangsúlyozott testrészeken. A témák és a kompozíciók közti feszültség azonban kevéssé feszélyező, hiszen a botrányosabb képek – a tárlat egésze szempontjából a legkevésbé hangsúlyosan – a leghátsó, intimen elkülönített teremrészben, Mapplethorpe hetvenes években készített polaroidjain jelennek meg. A megkötözött, meztelen, bőrszerkós férfiak, hangsúlyos hímtagok, pózok kompromittálóan utalásszerű jeleknek bizonyulnak a New-Yorki éjszaka egy rejtett szegmensében lezajlott életére. A Ludwig Múzeumban rendezett tárlat érzékletesen vezeti végig a látogatókat Mapplethorpe életművén. Megjelenik minden fontosabb témája: a portrék, az önarcképek, a szerelméről, Patti Smithről készített képek, az aktok, a csendéletek és a polaroidok, egészében véve mégis kissé kilúgozva, eltávolítva, mondhatni klasszicizálva. Megjelenik a munkásságra oly jellemző kettősség, egyfelől a kifinomult, érzékeny elegancia másfelől a tabuknak nem csak a feszegetése, hanem a határátlépése is, a nagy botrány azonban valahogy mégis elmaradt…