Nem mintha épp döntéshelyzetben lennénk, vagy olyan sokan kérdeznék meg a véleményünket, állást foglalni azonban nem csak szabad, hanem kell is. Horváth Tibor épp nemet mond, mégpedig dominánsan.
Ahogy a kisiskolások a vonalas papíron elvétik néha a betűvetést, ahogy Ferkó fordítva karcolja a jeges ablakra a kincs „s” betűjét, úgy cseréli fel, véti el – itt azonban nem szándéktalanul – Horváth Tibor is a betűket, szavakat, mondatokat. Horváth mégsem akként a kisiskolásként pozícionálja magát, aki retteg a körmöstől esendősége miatt, hanem akként a tanítóként, aki a sorok között való olvasásra okítja a tisztelt nebulókat. Felkiált, óhajt, sóhajt, néha kérdez, zárójelbe tesz, kiemel, megváltoztatja a központozást, aláhúz, vagy áthúz szavakat, és ezáltal lesz az ezüstből készült nyakláncon elkúrtadból elkúrtam, s válik minden kétértelművé.
Korábbi munkáihoz hasonlóan, itt is hétköznapi(nak tűnő) anyagokkal dolgozik. Munkáit, miként a kis mappában installált grafikai lapokat, nem csupán színhasználatában, de teoretikus értelemben véve is trikolorba öltözteti. Az acb Galéria egyes falait A4-es papírokkal tapétázta ki, melyekre filctollal – vagy épp a keze ügyébe kerülő rajz-szerszámokkal – rótta fel sajátos helyzetértékeléseit: „együtt jobb mint egy üt”, „hitelhittel”, „a … istenére esküszünk”, „minden magyarmagyar de nem minden magyar magyar”.
Videoinstallációján a számítógépes programok betöltő ikonjához hasonló kört jelenít meg, mely csak forog körbe rendíthetetlenül és véget nem érően, miközben esti mesébe illő, andalító hangon egy hölgy olvas fel törvénytervezeteket, vagy a már azóta gyorsan megszavazott törvénycikkeket. (Nehéz manapság ezeket a dolgokat követni). Horváth állásfoglalása egyértelmű és úgy tűnik, mintha az évek multával sem változna, hiszen a 2010-ben készült, a demokráciáért adományokat gyűjtő persely is feneketlen maradt, hiába dobná be pénzét a jóhiszemű idealista, a befektetése nem térülne meg.
Horváth a zeitgeistre reagál azzal is, hogy az „iTalpramagyar” felirat egy a földre helyezett, ferdén metszett farönkre került, amelyre ugyan megpróbálhatna felállni, és egyensúlyozva szavalni egy régi/új vezető, kifutópályának azonban túl rövidre sikerült. Horváth munkái nem csak, hogy nem adnak okot egy optimista jövőkép elgondolására, hanem sokkal inkább reflektálnak arra, mint amikor, amolyan magyaros hozzáállással, a túl sokat akaró, majd olvadó szárnyakkal elbukó Ikarust választjuk Daidalos helyett, és elszállunk, mint a magyar légitársaság.