Az 1956-os októberi forradalom napjairól Altorjay Gábor visszaemlékezéseit idézzük. Altorjay, aki 1956-ban a Tompa utca és a Ferenc körút sarkán lakott, a forradalom napjaiban szerzett benyomásait a még Magyarországon megkezdett, majd 1967-es, Nyugat- Németországba való emigrációja után is folytatott, társadalmilag konzekvensen elkötelezett művészetének egyik legfontosabb referenciapontjának tartja. Ennek nyomát már korai írásaiban is megtalálni, erről tanúskodik Önéletrajz című művének részlete is, az 1960-as évek első feléből: „1946-ban megszülettem. Tíz év múlva, 1956 októberében részt vettem életem első, és valóban grand happeningjén.”
Többszöri sikeretlen kísérlet után, 1967 szeptemberében emigrált Altorjay Nyugat-Németországba (Stuttgartba), ahol megismerkedett és összebarátkozott Wolf Vostellel, majd rajta keresztül Jörg Immendorffal, és a nyugat-német művészeti élet olyan további progresszív alakjaival, mint Joseph Beuys, Bazon Brock, Al Hansen, Dick Higgins, Alison Knowles, Franz Mon, Ben Patternson, Nam June Paik, Chris Reinecke, Dieter Rot és Emmet Williams. Bekapcsolódott a nyugatnémet baloldali elkötelezettségű politikai művészeti életbe, majd 1968-ban Kölnbe költözött, ahol csatlakozott a Kombinat 1 nevű művészeti- és életforma közösséghez.
Önálló és csoportos művei az utópisztikus politikai művészet műfajába sorolhatók, amelyben a művészet a társadalom megváltoztatásának és jobbításának az eszközeként értelmeződik. Műveiben tematizálta többek között a társadalom alsó rétegeinek kulturális és politikai emancipálását, és a nemzetközi hidegháborús helyzetet is. 1971-ben felfüggesztette képzőművészeti praxisát. Rádiós, televíziós és filmes munkákkal foglalkozott, részt vett lap- illetve színházalapításban is. Az 1990-es évek közepén, húsz év után élesztette föl képzőművészeti tevékenységét.
(…)
Benedek Kata (B.K.): Vannak emlékeid 1956-ból?
Altorjay Gábor (A.G.): Ott voltunk az Iparművészeti Múzeumban, és egyszercsak berohantak oda a diákok, a forradalmi diákok, és felolvasták a tizenhat pontot. A tüntetés ott vonult el korábban. És én tíz éves voltam, és azért valamit már izé…
B.K: Mit csináltál te aznap az Iparművészeti Múzeumban?
A.G.: Nem tudom, mit csináltunk, valami volt ott, játék-kiállítás vagy valami ilyesmi. És akkor berohantak ezek a lódenkabátos, lázas fickók, és az egyik elkezdte felolvasni ezt a tizenhat pontot. Mi fent voltunk az emeleten, azt tudom. És olyan izgalom tört ott ki egyből, hogy rögtön rohantunk haza hogy elmondjuk, mi történt, hogy ott berontanak… És eközben, a rohanás közben egy márvány oszlopot feldöntöttünk, egy ilyen podesztet, és kettétört. Senkit nem érdekelt a dolog, abszolút ránk se figyeltek, teljes volt a kiabálás. Játék-kiállítás volt, az volt. Ott találkoztam ezzel a dologgal. Majd’ betojtunk…
B.K.: Ez október 22-én volt?
A.G.: Igen, ez szerintem 22-én este volt. Ugye, 23-a a forradalom kitörésének a napja, de én úgy emlékszem, hogy 23-án iskolai kirándulás lett volna, de akkor már világos volt, hogy nem lesz iskolai kirándulás, akkor kint már fegyverekkel mászkáltak. Szóval, ezt ott éltem meg, a múzeumban, az Üllői úton. Rohantunk rögtön haza, lázasan meséltük: bejöttek a diákok és felolvasták, hogy a szovjet csapatok hagyják el Magyarországot. Baromi volt. Lázasan felolvastak!
B.K.: Gyerekként elfogott akkor egyfajta forradalmi hevület, amit aztán vittél magaddal pár évtizeden keresztül…
A.G.: Ötvenhat volt az egyik leglényegesebb élményem, merthogy akkor láttam, hogy a rend egyik pillanatról a másikra fel tud bomlani. Egészen addig az volt az érzése az embernek, hogy ez egy megtörhetetlen, megváltoztathatatlan valami, hogy semmi sansz nincs, hogy itt valami más legyen. És akkor három nap múlva láttam a rendőröket, akiktől annyira féltünk, és akik az utcán bárkit összeverhettek, három nap múlva láttam ezeket alsónadrágban menekülni. Érted, alsónadrágban és alsóingben. Az volt, hogy megérkeztek: ilyen nyitott teherautó volt, ahonnan rögtön ki tudtak ugrani, oldalra, puskával. Egy vagy két teherautónyi rendőrt odavezényeltek, és közben meg a házakban a forradalmárok százai. Szóval, teljesen reménytelen volt a rendőrök helyzete, és ezt fel is fogták rögtön. Lekiabálták nekik az ablakokból, hogy tegyétek le a fegyvert, és letették gúlákba a fegyvereket, a Tompa utca és a Körút sarkán. És akkor: „kabátot levenni!” Egymás után levették a kabátjukat, egyenruhát kihúzni, cipőket, csizmákat levenni, és végül ott álltak alsógatyában, hosszú alsógatyában. Képzeld el ezeket a pasikat, akiktől rettegtünk, egyszer csak láttuk őket, hosszú alsógatyában álltak ott, és nem tudták, hogy mit csináljanak, mert akkor már világos volt… És elkezdtek szaladni. Szétszaladtak. Lehet, hogy valaki lőtt is, de nem rájuk, nem volt ott vérontás, talán valaki belelőtt a levegőbe. Szóval, elkezdtek rohanni, rohantak be a Tompa utcába, vagy ahova tudtak. És voltak azok, akik a kapualjakban álltak, és onnan nézték ezt a jelenetet. Egyből elkezdték őket verni. Lincsszerűen. Onnan rohantak el. Voltak akik azt mondták: hagyjátok őket! Alsónadrágban álltak. Nem ÁVÓ-sok voltak, legalábbis nem úgy néztek ki. Na jó…ezt egyszer látni… Látom magam előtt. Abszolút felejthetetlen. Egy csomó ilyen feledhetetlen dolog volt még. Az oroszok a kosárban. Ugye, a tankokba bedobálták a kézigránátokat, akkor ripityára mentek és akkor mindenhol hevertek az orosz részek a Körúton. És össze lettek söpörve egy ilyen kosárba. Darabokban. Két fül, csontok… és rajta volt egy tábla: „Így jár minden ruszki!”, és egy seprűnyél. És engem állatira érdekelt ez a dolog. A seprűnyél az azért volt benne, hogy lehessen úgy turkálni. És én is odamentem turkálni. Jöttek rögtön, és valaki elzavart, arra emlékszem.
B.K.: Akkor ott laktatok, a Körúton?
A.G.: A Tompa utca és a Ferenc körút sarkán. Egy sarokra a Kilián laktanyától. A dolgok kellős közepén. Annál közelebb csak Jankovics (Miklós – a szerk.) lakott, így keresztben, a laktanyával szemben. Ő aztán mindent látott. Szét is lőtték a házukat, meg minden. Ők voltak a legközelebb, mi meg a következő sarkon a Szentjóbyval (Tamás – a szerk.). Szentjóby szemben velünk.
B.K.: Akkor már ismerted Szentjóbyt?
A.G.: Nem, akkor még nem. Azaz, hogy lehet, hogy ismertem látásból, mert egy iskolába jártunk, de semmi közünk nem volt egymáshoz. Jankovics járt vele egy osztályba. De mi ott benne voltunk. Tudom, hogy az oroszok nem takarították el a hullákat, hanem otthagyták a többi orosznak, hogy lássák. Hogy jó hangulatuk legyen. Nehogy részvétet érezzenek a magyarok iránt. Három orosz feküdt ott, holtan, egymásra borulva, pont így velünk szemben. Napokon keresztül. A járda közepén három orosz, kezdett úgy lassan oszlani, egyenruhában. Minden reggel megnéztem őket, hogy milyen állapotban vannak. Kezdtek zöldülni. Nem volt túl meleg, emiatt a hullák nem bűzlöttek annyira, de hát baromi rosszul néztek ki. Ott voltak egy hétig. Egy hétig. Gondold el. Hozzá se nyúltak. S akkor végülis valakik, a magyarok – talán a Tamásék házmestere –, leöntötték őket mésszel és akkor úgy néztek ki, mint a Segal szobrok. Mint egy halom Segal szobor. És akkor el is vitték elég hamar. Akkor már nem volt érdekes. Ezek baromi dolgok. Ezek tízévesen belementek a fejembe… Meg a pár, akiket a második napon láttam…
Mindig kint álltam a kapuban, néztem mindent, amit lehetett. És anyámék hagytak, a fejemen egy ilyen kipukkadt gumilabdával, fehér pöttyös, piros gumilabdával.
B.K.: Sisak gyanánt?
A.G.: Aha, hogy védjen. Mert ott repültek még a gránátrepeszek. Semmit nem jelentett volna, de jobb volt mint a semmi. Rohangáltak a forradalmárok ide-oda a fegyverekkel, és akkor ha például elkezdődött a lövöldözés, a laktanyánál kezdődött mindig a lövöldözés, akkor azért mindenki beállt a kapualjakba. Repültek a golyók. És egyszercsak beugrott egy pár, oda a kapualjba. Egy ipse és egy nő. A nőn egy ilyen csíkos izé volt, csinos fiatal nő, az ipse egyik kezében géppisztoly, a másik kezén lógott egy elfűrészelt bilincs; az egyik kezén még rajta volt, a másik el volt fűrészelve, így lógott, bőrkabátban volt, valahogy úgy nézett ki mint egy rendőrkabát. Oldalzsebe volt, és én pont beleláttam a zsebébe, és lehetett ott vagy hat személyi igazolvány, tele volt személyikkel a zsebe. Beleláttam…ez nagyon-nagyon imponált: géppisztoly, bilincs, bőrkabát, hat személyi. Furcsa módon én mindig lent lehettem a kapualjban.
A romos Üllői út, a Kilián laktanya felé fényképezve. Forrás: Magyar Október
B.K.: De hát neked volt egy gumilabda a fejeden.
A.G.: Védte a gumilabda a fejemet. Pedig abszolút veszélyes volt. Emlékszem, egyszer berepült az udvarba egy repesz. Ekkora. Pengeéles. Úgy is van ez szerkesztve, hogyha szétrobban, akkor pengeéles. Ha egy ilyen eltalál…egy másfél kilós…bumm! Pengeéles. És én: jaj de érdekes! Odarohantam, megfogtam. Tűzforró. Majdnem izzik. Tudtam, hogy az ilyesmit nem szabad megfogni. Az elején az oroszok haltak ott tömegesen. Az oroszok beküldtek a Körútra teherautókat tele lőszerrel, meg páncélosokat. Az ablakból meg lőtték őket. Égtek, robbantak fel a teherautók tele lövedékkel, tele ágyúlövedékkel. Baromi volt. Az oroszok abszolút nem tudták, hogy mit csinálnak. A tankjaik beleestek az aluljárókba. Jöttek a híd felől, és nem látták, és beleestek. Minden aluljáróban tank, fejjel lefelé. És hát, akkor utána agyonverték őket. Azokat mind megölték aztán persze. Felgyújtják, elkezd forrósodni a tank, és akkor ki kell onnan jönni, és akkor agyonverték őket. Akik meg bent megégtek, azok meg ekkorák lettek. Ilyen bébi nagyságúra megsültek, összesültek. Ott voltam egy temetésen a Bakáts téren, egy forradalmárt temettek talán, a fene tudja. Mindenesetre pap, meg minden…ott álltak az emberek és folyt a temetés, és egyszercsak megjelent egy ipse egy újságpapírba csomagolt orosszal. Egy ekkorára összeégett orosszal. Kéz, láb, minden leég, de a fej valamennyire megmarad, és mint egy bébi, ekkora. Összezsugorodott. Így, újságpapírban a hóna alatt. És belerakta a sírba a holttest lábához. Majdnem meglincselték, nekiestek, elkezdték verni. Emlékszem, egy ipse a puskájával elkezdett lövöldözni a levegőbe, hogy rendet teremtsen. És látom, hogy az ipse ezzel az orosszal a hóna alatt rohan el a Tompa utca felé. Nem üldözték. Köpködték, dobálták, hogy „tűnj el te szemét!”. A kis orosszal rohant a Tompa utcában, és eltűnt a sarkon. Ezek olyan jelenetek, amiket nem lehet kitalálni. Ez állati benyomást tett rám.
(…)
Az itt közölt párbeszéd-szöveg egy hosszabb életút-interjú része. Az eredeti szöveg spontán, élőbeszéd-jellegét meghagytuk, és mindössze minimális szerkesztést végeztünk.
A beszélgetést a Berlinben élő Benedek Kata, diplomamunkájának kutatási szakaszában készítette, 2016-ban. Szintén ő volt a most zajló OFF-Biennále Budapest egyik kiállításának, a Körözött művek. 1967-2017 című tárlatnak a kurátora is. Az Artpool P60-ban lezajlott kiállítás Altorjay Gábornak, az emigrációt megelőző időszakát idézte meg, azóta elveszett műveinek, anyagainak reprodukcióival.
A nyitókép forrása: Fortepan / Nagy Gyula
