Az őszi szezon első aukciójának ténye és egy lelkes előzetes cikk kicsalogatott szombat délután a könyvtárszobámból és elmentem a Képcsarnok 30. aukciójára.
Enervált aukció, bakikkal
A Triatlon Világbajnokság belvárosi döntője kis híján meghiúsította kultúrbuzgalmamat, de minden akadályt leküzdve odaértem. A katalógust átböngészve nem értettem a „beharangozó” lelkesedését a magasabb árakról, de mindenesetre nyitottan és nagy várakozással tekintettem az esemény elé. Még vendéget is vittem magammal.
A dolog azért is izgatott, mert a Képcsarnok megcsinálta egy éve a teljesen európai színvonalú Prestige Galériát, nem kis áldozatot vállalva. Ráadásul ezt a koncepciót következetesen menedzseli azóta is. Arra gondoltam, biztosan bevet most is valami újítást, hisz a műkereskedelmet is érintő gazdasági válságot valahogy enyhíteni kellene legalább egy kis kreativitással. Sajnos semmi.
Összeverődött az aukció kezdésére 50–60 ember, majd odacsordogált még vagy 20–30. Ülőhely az persze jóval kevesebb volt, az érdeklődők körülbelül negyede állt, vagy ült a szomszédos üzletkirakatok párkányán. Vagyis nehéz lenne kulturált, a licitálási kedvet serkentő körülményeknek nevezni a helyzetet. Mintha a szervezők maguk sem bíznának abban, hogy sikeres előkészítéssel, sikeres aukciót fognak celebrálni. A figyelmet megosztotta az Abigail Galéria kihunyófélben levő neon reklámjának a villogása, a szomszédos ruhaüzletek reklámjai, a betévedő üzlet- és kirakatnézegetők császkálása, a tűsarkúk kopogása.
A kivetített műtárgyak fotói is elég vegyes minőségben jelentek meg, hol látszottak, hol csak a sziluettjük. Az aukció maga is a sok bakival olyan enervált volt, mint odakint a nyirkos, esős, nyomott időjárás. Ennyit a körülményekről. Nézzük a száraz tényeket.
Egy sikeres aukció
Az aukción 200 mű szerepelt, 5 987 000 Ft kikiáltási értékben. A kalapácsárak összege 6 703 500 Ft volt. [Nem hivatalos végeredmény, a szerző adatai alapján.] Azt mondhatjuk, hogy sikeres volt az aukció, mert volt 716 500 Ft összesített árrés. Jön még ehhez plusz 23% árverési jutalék. A számolásnak azonban nincs még vége, mert ezeknek a műveknek többsége „elfekvő” készlet, nincs beadó tulajdonos, tehát a teljes bevétel a Képcsarnoké vagy a Magyar Alkotóművészeti Közalapítványé. Hogy, hogyan osztoznak, az már az ő dolguk. Mindenesetre a raktár szép lassan ürül.
A látszólagos siker ellenére azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy a 200 műből 75-re ajánlat sem érkezett, a nagyon szerény kikiáltási ár ellenére! Továbbá a 200-ból 59 darab kikiáltási áron ment el. Azaz, összesen 66 műre volt egyáltalán licit. Többségében minimális, egy-két lépéssel.
Igazságtalan lennék, ha nem említeném meg például Váli Dezső két képét, amelyeknél szép licitálás zajlott, 150 ezerről 750 ezerig, illetve a másik esetben 550 ezerig. A dolog fintora csak az, hogy más komolyabb aukciókon nagyjából ezekről az árakról indulnak a képei a művésznek! Én biztosan tennék a festő nevében egy ajánlatot és visszavásárolnám a képeimet a MAK-tól vagy a Képcsarnoktól. Eltenném a saját gyűjteményembe vagy egy másik aukciósházban árverezném el sokkal magasabb áron, ne rontsák ezek az eredmények a máshol kivívott jó árfolyamomat.
A szerény katalógus legtöbbször elegánsan átsiklik a művek kora felett. Pedig a nyilvántartásokban biztosan szerepelnek, sőt a legtöbb képen eleve rajta is van. Tehát, egy kis szakmai gondossággal, nem lett volna nagy nyomozómunka az utókornak rögzíteni.
A számtalan gondolat közül, melyek az aukció során cikáztak a fejemben, egy valahogy megragadt. A képek árai. Lehet, hogy azért, mert a beharangozó cikk felhívta rá a figyelmem, lehet, hogy másért, de nem hagyott nyugton.
Kenyérnél olcsóbb képek
Fogalmazzunk udvariasan. Ezek a képek nagyrészt abban a korban születtek, amikor még 3–3,6 Ft körül mozgott egy kiló kenyér ára. Ma vegyünk – az egyszerűség kedvéért – a hasonló kenyér árának 300 Ft-ot. Leegyszerűsítve a számolást ez nagyjából százszoros ár. Visszatérve a művekhez. A maguk korában 2500–4000 forintos áron kínálták legtöbbjét, ami nagyjából egy havi fizetés volt abban az időben. Elnézést az általánosításért és a hozzávetőleges számolásért, de bízom benne, hogy a lényeget mindenki megérti. Ezeknek a műveknek ma 200–400 ezer forint körül kellene mozogniuk, szemben a 20–50 ezres kikiáltási és (egy–két kivételtől eltekintve) a 100 ezer alatti kalapácsárakkal szemben. Csak a túlegyszerűsített, mechanikus logika mentén is, hogy legalább az inflációt kövessék az árak.
Legtöbbünkben van egy belső elvárás, hogy ha veszünk egy műtárgyat, annak az értéke emelkedni fog, mert valahol ez is egy befektetés. Nézzük meg a katalógust és a kikiáltási, vagy a leütési árakat! Egy két kivételtől eltekintve jön a döbbenet! Miközben a kenyér ára 100-szorosára emelkedett, ezeknek a műveknek töredéke sem követi ezt a tendenciát. Nem hogy busás befektetési hozamot produkálnának 20–30 év alatt!
Tudom, nem szabad ennyire a piac oldaláról közelíteni a művészethez, de nehezen tudom függetleníteni magam ettől a gondolattól. Naponta keresnek meg hasonló képek tulajdonosai, hogy mennyit is érnek a tulajdonukban lévő festmények, melyeket a család 25–30 éve őrizget, mint végső menedéket. Elég, ha csak a devizahitelesek életveszélyes gazdasági helyzetére gondolunk, amikor már ott tartanak, hogy leakasztják a képeket a falakról, mert ha nem teszik, nem lesz fal sem!
Kiárusított nemzedék
Akkor most mi is történik? Akik most megveszik ezeket a képcsarnoki képeket, lehet, hogy olcsón jutnak hozzá, de a következő húsz-harminc évben vajon lesz valami hozamuk vagy egyszerűen többségük kiesik a rostán? Ilyen könyörtelen a művészeti piac is? Kicsit az az érzésem, mint egy szezon végi kiárusításnál. Ki kell üríteni a raktárakat.
Benne van az aukciós szabályzatban, hogy mindenki a maga felelősségére vásárol a megtekintett állapotban, szavatosság nélkül. Tiszta, világos a képlet. Akiket itt látunk, egy nemzedék, akiket évek óta „kiárusítanak”. Ugyanezek közül a művészek közül sokakat tegnap, tegnapelőtt, akár még ma is, fényes kiállítótermekben, galériákban teljesen más árakon kínáltak, kínálnak. Valami biztosan nincs rendben.
Szakmailag talán egyszerűbb a képlet, hiszen művészeti tárgyakat kell árverezni. Kép-kép, szobor-szobor. Ugyanakkor rettentően nehéz emberileg kezelni. Egy kulturális tudathasadásos állapot, mert ezek mögött a „kiárusított” művek mögött egy sor tisztességes, tehetséges, jól felkészült, jószándékú alkotó van, akiket félrevezettek, ráadásul néhányan úgy zökkentek ki a koruk művészeti szinkronidejéből, hogy észre sem vették. Tehát még sem egy szezon végi konfekció kiárusításáról van szó.
Kultúrkonfekció egy elfuserált korból
Bár, ha jobban belegondolunk, zömében mégis csak egy elfuserált kor jellegzetes kultúr-konfekciójának a megélhetési termékei kerültek kalapács alá. Többségében a mesterséghez ugyan van közük ezeknek a műveknek, de – egykori professzorom, Németh Lajos szavaival élve – a művészethez nem sok.
Egyre több tisztázó kiállítás teszi helyre ezt a kort és az egyértelmű, hogy a maga korában a világ művészete egészen másról szólt, de az is kezd kirajzolódni, hogy Magyarországon is éltek és dolgoztak olyan művészek, akik kapcsolódni tudtak a nemzetközi szintű művészeti gondolkodáshoz. Nos, az ő áraik bőven követik, sőt tisztességesen meghaladják az inflációs értékeket.