„Mit mondhatnék magamról? Szeretem: a békét, a vidéket, a spanyol köztársaságot és az antifasiszta Olaszországot, a feketéket, az afrikai és afro-amerikai kultúrát, Latin-Amerikát, a zenét, a festészetet, a költészetet és az újságírást (…) Gyűlölöm: a fasizmust (…) és a sznobizmust, valamint mindent, ami azzal jár” – ezzel az idézettel kezdődik a Musée du Quai Branly L’Atlantique noir című, május 18-ig látogatható kiállítása, melyet Nancy Cunard – a szürrealisták múzsája, költő, kiadó és aktivista – legendás könyve, a Negro Anthology 80 évvel ezelőtti megjelenésése alkalmából rendeztek.
Nancy Cunard, 1925_C Man Ray Trust – Adagp, Paris 2013 C Centre Pompidou
Ki ne ismerné azt a Man Ray által készített fényképet, melyen egy rövidhajú, leopárd mintás ruhát viselő nő pózol, akinek szinte egész alkarját afrikai csont karkötők borítják? A fotós csupán egyik tagja volt a Cunard köré gyűlt nemzetközi értelmiségi körnek, melyben megfordult Cecil Beaton, Constantin Brancusi, Louis Aragon, Ezra Pound vagy Tristan Tzara is. Cunard 1896-ban angol arisztokrata családban született, édesapja az óceánjárókat üzemeltető neves hajózási vállalat, a Cunard Line örököse volt. A világ 1920-ban nyílt meg Nancy előtt, mikor 24 éves korában a puritán Angliából a bohém Párizsba költözött, ahol hamarosan az avantgárd művészeinek, íróinak modelljévé, múzsájává vált. Hamarosan vállalkozóként is sikereket ért el; 1928-ban megalapította az Hours Press nevű kiadót, mely négy éves működése alatt 23 angol nyelvű, limitált kiadásban megjelenő, experimentális verseskötetet publikált. Itt jelent meg például Samuel Beckett Whoroscope című írása, az író első önálló kötete is. A gazdasági válság azonban a kiadót sem kímélte. mely végül 1931-ben pénzügyi nehézségek miatt bezárt. Cunard ekkor kezdett hozzá élete főműve, a feketék történetét és kultúráját bemutató Negro Anthology összeállításához (a „negró” szónak akkoriban még nem volt negatív mellékíze).
Nancy Cunard és Tristan Tzara Beaumont gróf bálján, 1924
C Man Ray Trust – Adagp, Paris 2013, Centre Georges Pompidou
A fiatal örökös még az 1920-as évek elején Curtis Moffat amerikai fotósnak köszönhetően fedezte fel az afrikai és óceániai művészeteket. A belsőépítészként is dolgozó Moffat, egy rövid párizsi kitérő után, 1929-ben nyitotta meg londoni galériáját, ahol úttörő módon a kor modernista bútorai mellett törzsi szobrokat kínált. Cunard afrikai tárgyak iránti gyűjtőszenvedélye a Louis Aragon-nal közel két éven át tartó kapcsolata során izzott fel, majd következő partnere, az afro-amerikai jazz-zenész Henry Crowder jóvoltából elkezdett komolyan foglalkozni az Egyesült Államok szegregációs és polgárjogi problémáival is.
Az 1934-ben Londonban megjelent több, mint 800 oldalas könyv forradalmi jelentőséggel bírt. A Negro Anthology a feketék társadalom- és kultúrtörténetét volt hivatott bemutatni a képző- és iparművészeten, zenén, táncon, színház- és filmtörténeten, sporton, irodalmon keresztül. A gazdagon illusztrált, 150 európai, latin-amerikai, afro-amerikai, madagaszkári és az Antillákról származó aktivista, egyetemi oktató, zenész, pszichológus, boxoló, művész, egykori rabszolga, újságíró által írt tanulmánykötet volt az első, amiben az „elnyomottak” megszólalhattak. A szerzők közé tartozott például a Kenya alapító atyjaként számon tartott Jomo Kenyatta vagy Nnamdi Azikiwe, a független Nigéria első elnöke (1963).
Teremkép, Musée du quai Branly, photo Gautier Deblonde
A közel ezer példányban megjelent antológia, bár értelmiségi, újságírói és afro-amerikai politikai körökben hatalmas sikert aratott, nem meglepő módon nem nyerte el mindenki tetszését; a Brit-Antillákon például cenzúrázták. A Cunard és a kiadó által őrzött példányok nagy része a háború alatt megsemmisült, Franciaországban ma már csupán két ismert példány létezik, ezek egyike a kiállításon is látható. A fáradhatatlan Cunard az antológia publikálása után Etiópia fasiszta megszállásáról, illetve a spanyol polgárháborúról is tudósított, erről azonban a kiállítás már nem számol be. Ahogy az aktivista életének szomorú végéről sem: Cunard alkohol- és mentális problémáktól sújtva, magányosan és szegényen halt meg 1965-ben egy párizsi kórházban.
Párizs sokáig istenített múzsájának normandiai házát a világháború során szinte teljesen kirabolták. A kiállítás első termében azonban a látogató a megmaradt darabokon keresztül megismerkedhet az örökös életével, képet alkothat személyiségéről. Itt látható egy tárló több tucat elefántcsont-karkötővel, melyekből Cunard gyűjteménye több, mint 500 darabot számlált. Ezt a Negro Anthology felépítésének és témáinak részletes tárgyalása követi; a látogató úgy halad a termeken keresztül és fedezi fel a különféle szerzőket, mintha magát a kiadványt lapozgatná. A könyv afrikai művészeteknek szentelt tanulmányai megírására Cunard a kor ismert múzeológusait, gyűjtőit, kereskedőit kérte fel. A kiállításon ezt a témakört a londoni British Museumból és a harmincas évek jelentős magángyűjteményeiből – Paul Guillame, Charles Ratton – származó fotók, használati tárgyakról készült skiccek illusztrálják. A „Negro Star” terem fotókon, filmeken, színházi darabokon keresztül mutatja be, hogy milyen is volt a harmincas években fekete művésznek lenni és itt vetítik Kenneth MacPherson kultikus Borderline (1930) című filmjének részleteit is.
Nancy Cunard gyűjteményébe tartozó Mende maszk és karkötő 1931, Raoul Ubac
(c) musée du quai Branly, @ ADAGP, 2013
Nem könnyű feladat egy könyv köré kiállítást szervezni, s azt izgalmassá tenni. Azonban a jól struktúrált szcenográfia okosan mutatja be az antológia tematikáját és szinte elfeledteti a látogatóval, hogy a kiállított tárgyak száma valójában igen alacsony, a hangsúly magukra a szövegekre és a fotókra tevődik. A kiállítás végre nem a mindenki által ismert múzsát, nagyvilági nőt, hanem az elkötelezett aktivistát mutatja be, ezen túl pedig megismerhetjük a kor politikai és értelmiségi közegét, úttörő szereplőit. A kurátor Sarah Frioux-Salgas legkomolyabb reménye e kiállítás megrendezésével, hogy végre felbukkan egy kiadó, amely franciául jelenteti meg a témának szentelt, máig egyik legjelentősebb írást.
Végül pedig szóljunk néhány szót magáról a kiállítást befogadó intézményről is. Az immáron 8 éve, Jacques Chirac elnöksége alatt felavatott, a „nem nyugati civilizációk” néprajzának szentelt múzeum megnyitását rengeteg kritika előzte meg. A szkepticizmus azonban mára a múlté: a Quai Branly évi 1,4 millió látogatójával – akiknek csupán 20%-a turista – úgy tűnik, megtalálta helyét a legnagyobb párizsi múzeumok közt. A Jean Nouvel tervezte épületben évente megrendezett tucatnyi kiállítás változatos témákat jár körül (Tolnai Festetics Rudolf gróf óceániai utazása, a jazz évszázada, Tarzan figurája, a hajviselet társadalmi jelentősége); az előző remek tárlatok sorába jól illeszkedik a Cunard-ról összeállított anyag. Ha a látogatónak pedig még marad ideje és energiája, akkor a múzeum másik – Bois sacré („Szent fa”) címet viselő – időszaki kiállításán a nyugat-afrikai beavatási szertartás, a Poro tradíciójával ismerkedhet meg.
Nancy Cunard, C The Estate of Barbara Ker-Seymer
