„Tanulhatnánk a téglától, amilyen kicsi ez az általunk létrehozott építőkő, annyira nélkülözhetetlen életünkben. Mekkora logika rejlik a téglák kötésében, formáiban, szerkezetében! Milyen szép tud lenni egy egyszerű téglafelület – és mégis mindig a rend uralja!”
Mies van der Rohe írta 1938-ban ezeket a sorokat – és csakúgy egyet érthetünk vele, mint Fritz Höger definiciójával is. Az észak-német téglaépítészet meghatározó alakjának meghatározása szerint a tégla:
„A földből emberkéz munkájával nyert és tűz által megnemesedett anyag”.
Vannak, akik a négy őselemet: a földet, a vizet, a napot és a tűzet emlegetik, amelyekből az ember hozza létre ezt a porózus felületű, meleg földszínű természetes anyagot. A tégla környezetbarát: élettani és ökológiai szempontból nincs olyan építőanyag, amely felülmúlná.
A tégla, ősi, mitikus emlékeket is hordoz, és magán viseli az őt készítő emberi kéz nyomát, lett légyen az napon szárított vályogtégla, vagy tartósabb égetett tégla.
Az égetés hőmérsékletétől és magában az agyagban lévő fémoxidok mennyiségétől és milyenségétől függően változatos színű lehet.
Találkozhatunk téglával Mezopotámiától Kínáig – a nagy falig, Albi székesegyházától a Chrysler Buildingig. Hazai építészetünkben az első modern szellemiségű épületei Lajta Bélának, Pogány Móricnak, Málnai Bélának, Reichl Kálmánnak tagadták a sokszor szélsőséges, divatjamúlt szecessziót és ugyanakkor a kiüresedett eklektikát is. Az emberi szem újra előtérbe helyezte a városképek egységét, és előnybe helyezte az új típusú épületeknél: a bérházaknál, üzletházaknál, üzemi épületeknél, iskoláknál az ezeket összekapcsoló, puritán fegyelmezett ritmusú, nyugodt tagolású, tégla-épületeket. A huszas években aztán a kultuszminiszter programja lökést adott a téglaépítés új hullámának: Klebelsberg elképzelése szerint elhanyagolt alföldi városainkat nemcsak európai kultúrközpontokká, hanem „nemzeti művé nemesedett” városokká kell formálni. Gondolunk itt a szegedi Dóm-tér Rerrich Béla által kialakított együttesére, a Borsos József tervezte debreceni krematóriumra és a szintén a debreceni új termékből, a klinkertéglából tervezett Hősök mauzóleumára (Lechner Jenő és Szontagh Pál) . Ebben a sorban fontos szerepe van Hódmezővásárhelynek is. Vásárhely szintén olyan alföldi város, ahol a tégla meghatározó alapanyaga volt a legfontosabb középületeknek – a város építészetének.
Érthető hát, hogy a Hódmezővásárhelyen létrejött Kerámia Szimpózium kitüntetett témájául 2009-ben a TÉGLÁT választotta. Magának a Vásárhelyi Kerámia Szimpóziumnak létrehozói: Hódmezővásárhely megyei jogú város Önkormányzata, a Magyar Alkotóművészeti Közalapítvány, a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete, a Magyar Képző és Iparművészek Szövetsége, a Magyar Kerámikusok Társasága, és a többek között a szimpozion szervezésére alakult Wartha Vince Társaság, a hódmezővásárhelyi kerámia-és porcelángyárakkal együtt az alkotótelep munkájához kapcsolódva szeptemberben a régió (Csongrád, Bács-Kiskun és Békés megyék) kultúrtörténetéhez kapcsolódon sikeres konferenciát is szervezett, melyen a régió harminchat kamarai tagja egyaránt részt vett.
Jómagam abból a városból érkeztem, Veszprémből, ahol a tégla latin nevéből : Tegulából alakítottan Tegulárium, Tégla-múzeum jött létre és működik, ritkaságként a veszprémi várban, és gyűjti a különböző anyagokból készült, különböző jelekkel ellátott téglákat: mert ezek a téglák sokszor nem csak az emberi kéz nyomát, de a rajtuk átfutó állatokét is őrzik – sokszor reklámot hordoznak. Van, amikor egy Esterházy szignó szerepel a téglán, van, amikor a Krisztus monogramot nyomták bele, vagy versikét, vagy a gyártás helyét, idejét, a téglacsűr vagy megrendelő szignóját, vagy egy jeles dátumot.
A tégla gyártása a megfelelő típusú agyag kiválasztásánál kezdődik, majd a téglavetők kiássák ezt az agyagot:az angol szakemberek szerint ezt a fázist „az agyag legyőzésének” nevezik. Mint ez a nyelvi meghatározás is mutatja, a tégla anyagával és megmunkálásával kapcsolatban akárcsak a természeti erőkkel való küzdelemben, a legmélyebb emberi indulatok is megnyilvánulnak. Nemcsak mesterséges tér-képzésünkben van nagyon sokszor meghatározó szerepe a téglának, de a legmeghatározóbb tulajdonságként egyformának nevezhető elemekből épített, jellemző szabálytalanságokat is hordozó falak is kielégítik alapvető taktilis igényeinket is:, érzelmileg is kötődünk hozzá, életünk legkülönbözőbb területein „közünk van” ehhez a réges-régi építési anyaghoz. Érthető hát, hogy a TÉGLA mint kiindulási plasztikai forma a Vásárhelyen dolgozó keramikusokra inspirálóan hatott: sok esetben, érzelmileg is viszonyultak hozzá. Erre az egyik cseh résztvevőnek: Helena Hluziczkovának egy művét szeretném említeni, amely most a herendi porcelánmúzeumban a vásárhelyi szimpozionok anyagából rendezett tárlaton látható:
egy Téglás büsztről van szó: a színtelen agyagból készült mellszobor jobb kezében egy álló téglát tart, amely a testének közepéből származó, fiókszerű, tégla – formájú – színű üregből származik. A jobb váll felé billenő kerekded fej bal szeméből egy könnycsepp gördül le – és a nézőt nem hagyja hidegen a többféle jelentéssel is felruházható büszt. Ugyanez az alkotó – Helena Hluziczkova -, itt, a Duna Galériában egy másik büszttel szerepel: a fején téglát egyensúlyozó figura a tégla kariatidája…. és szintén az Ő keze munkája a látogatót fogadó, téglából épített élőlény: a Micimackó (csak mint kitérőre szeretnék utalni Laczkó Ibolya megfigyelésére, hogy mennyiben hasonlít ez a tégla-Micimackó a Kökénydombi Vénuszra…). Az érzelmi hozzáállást itt sem kell magyarázni.
Sokan kutatják ennek az egyszerű, puritán építészeti elemnek, ennek az agyagból készült hasábnak a tulajdonságait, jellemzőit, létrejöttét: a lágy ívben kígyózó agyagcsík, ha követi a téglalap alapú hasáb palástját – létrejön az üres tégla. És ha ugyanezt a palástot formázó agyagcsíkot tovább tekerik, följebb és följebb: meglátjuk Bábel tornyát (Scheffer Anna) Ugyanez a tégla támaszává válik a különleges, csillámló anyagból kialakított formának (Kutak Adrien).
Architektonikus formák, térbeli alakzatok konstruktív kompozíciói, fénnyel kombinált felületek (Kompár Györgyi) – mind, mind különböző viszonyulási módokat jelölnek, más és más kiindulásból úgy, hogy az inspiráló mindig az ötbetűs t é g l a volt.
Persze, nem lenne méltányos a kiállításon látható tizenhárom alkotó mindegyik munkáját végigelemezni – hagyni kell a szemlélődésre is időt a tárlatnézőknek – csupán még annyit szeretnék megemlíteni, hogy szimpozionon dolgozó hazai és cseh és szlovák művészek több, mint félszáz anyagot próbálhattak ki a gyárak jóvoltából. Ezt a munkát aztán a bečnyei, losonc-kálnoi, és természetesen a vásárhelyi (tehát összesen három) szimpózium anyagából rendezett kiállítás követte Prágában az elmúlt évben. Még csupán annyit, hogy itt most, a Duna Galériában a kiállító művészek között találkozhatunk nyolcadik évtizedében járó, tapasztalt mesterrel (aki a barlangrajzok vonalas élményét idézi fel téglába-karcoltan), és fiatal, szinte pályakezdő kollegával is. Engedjék meg, hogy az összes kiállítónak munkáját figyelmükbe ajánljam, a kiállítást megnyitom, jó szemlélődést kívánok.
Elhangzott a DUNA Galériában, 2010. szeptember 16-án.