Mi a proto? – oszthatatlan és ezáltal, közölhetetlen és sokszorosíthatatlan egység. A proto– prefixum, ami a mindent megelőző ősiségre utal. Gondoljunk csak a prototípus szóra, ami egy mindent megelőző prefigurációt takar, mely egyszerre tartalmazza az adott típus eredetét, ugyanakkor annak történetén kívül esik. Az arché fogalmához áll közel, ugyanakkor egy olyan instanciát takar, ami nem archiválható, mert minden történetiséget megelőz. Egyfajta xenoarchaikum – ahogy a FUGA Budapesti Építészeti Központban látható kiállítás kurátora, Nemes Z. Márió is fogalmaz. A protofenomén a különböző érzéki benyomásokra tagolódás előtti tömör egész, vagy Maurice Merleau-Ponty fogalmával élve: a világ húsa. Látszólag kívül áll a techné birodalmán. A közelség melege árad belőle. Ha egy hasonlattal közelítenénk felé, a barlang alakja sejlene fel előttünk.
A PROTO is ennek képébe burkolódzik, eszközrendszere azonban a grottáé. A grotta látszólag egy barlang, a természet bensőséges mélye a manierista és a barokk kertépítészet számára. Belseje cseppkőszerűvé stilizált vakolat, kagylótöredékek, medencék és kutak. Egy egységes tér, megtartó erő, melynek sűrű fekete hátteréből válnak ki a mitologikus alakok, a műalkotások. Formája mimetikus, a természet konstrukciós elvének látszólagos szabálytalanságát hivatott leképezni. A grotta (vagy annak képe jelen esetben) valójában átjáró tér, egy csapásvonal, ami sehova sem vezet. A nyelve kettős beszéd, mely feltár és egyben eltakar. A természet és techné kapcsolódási pontja, ahol az utóbbi látszólag elfedi magát és természetté stilizál különböző művészeti formákat. A PROTO kontextusában ennek fő eszköze az agyag, amelynek különböző figurációt vonultatja fel.
Ez a fogalom több szinten szervezi a kiállítást. Egyfelől megjelenik az ősiség kérdése, mint ábrázolt probléma, mely felé folyamatosan közelítenek az alkotások, hol puszta képi, hol pedig installatív vagy tárgyi eszközökkel. Másfelől pedig a befogadási módot is meghatározza. A teoretikus (azaz a fogalom alkotói), művészi (a fogalmat tárggyá formáló) és zeneszerzői (hangokba öntő) munka kéz a kézben jár itt. Nehezen lehet rámutatni, hogy pontosan melyik része is lenne a többinek forrása. Míg bizonyos esetekben az elméleti munka utólagos a művekhez képest, ezáltal pedig felületesnek, mondhatni dekoratívnak vagy ornamentálisnak tűnhet, addig itt a központi szerepért több elem is küzd. Úgy tűnhet, az egész egy apró pontba sűrűsödik, ahol már elkülöníthetetlenek a két alkotó és a kurátor hozzájárulásainak határai.
A kiállítás Kusztos Júlia képzőművész és Szőcs Márton zeneszerző munkája. A kurátor Nemes Z. Márió, aki egy performansz keretében nyitotta meg a tárlatot. A megnyitó során a látogatóknak apró kártyák közül kellett húznia, melyeken a proto- prefixummal képzett fogalmak szerepeltek. A játék látszólag igen egyszerű, a proto mint idea megközelítéséhez – ami önmagában, tehát nem valami más, érzékileg vagy nyelvileg megközelíthető létező nélkül nem jelenik meg – először a szétszéledt darabokat kell szintetizálni. A megnyitás mágikus pillanata, az alapítás aktusa megtörtént, a kártyák, a fogalmak, a kezdeti egységes idea egyben meg is semmisíti magát a protot. A nagy kiáradás szimbolikus gesztusa, egyfajta reflexió ennek az elveszett ősiségnek a kérdésére is. A megnyitás és egyben átadás aktusa, ami megbontja a kezdet egységét és a proto mint fogalmi rendszer átláthatóságát is, apró darabokra hullik.
Manapság számos hasonló, a föld alá húzódó kiállítás nyílik. A barlangok, grották lettek a műtárgyak célállomásai. Itt azonban nem csak szokatlan térválasztásról és a tér lehetőségeinek érzékeny feltérképezéséről, majd felhasználásáról van szó. Ezek egy egységes módszert takarnak, amely lényegileg épül be a műtárgyak befogadásába is. Az egységes atmoszféra és tárgyegyüttes alkalmazása jellemző erre, melyben többé már nem olyan éles a műalkotás és annak befogadó közege közötti különbség. Ez a műtárgyak kezelésére is hatással van, aminek szempontjából a PROTO installációs technikája egy érdekes határesetként fogható fel. Megjelennek itt egyrészt az egységes esztétikai tapasztalat kialakítására tett törekvések és a műegységekben történő hagyományosabb gondolkodás is. A belső, szentélyszerű térben a sűrűség megnövelése helyett az alkotások áradatával, sokaságra való törekvésével és lebomlásával van dolgunk. Az utolsó teremben ezek a kettősségek már szinte teljes mértékben feloldódnak, nincs már szó környezet és mű közötti feszültségről, mert a környezet maga jelenik meg műként.
Az immerzív élményhez a kiállítás zenei anyaga is nagy mértékben hozzájárul. Szőcs Márton darabja a térben elhelyezett különböző érzékelők révén a befogadó mozgásával együtt halad előre, hogy végül az egész egy totális atmoszférává álljon össze. A darab több szakaszból áll, a kvintektől a kvartokig terjedő változások egy teljes kört írnak le (ezzel is rímelve a tér alakjára). A zene olyan narratív ívet rajzol le, aminek az egyik lehetséges centruma a tér közepén elkülönített rész (egy barlang a barlangban, vagy ha tetszik, a kiállítás magja), míg a másik, narratív fókusza az utolsó terem totálinstallációja. Itt a zene szinte teljesen alárendelődik az atmoszférának, a korábbi, hallásunkat sértő hangok eltűnnek. A tér azonban önmagában csendes marad, a néző által körbe vitt doboz vagy hangszóró által lakják be a termet a hangok. Ezáltal a befogadó, akarva-akaratlanul is aktív alakítója lesz, nem csak a saját befogadási élményének, hanem magának az alkotás kibontakozásának.
A belső barlangban, ahol Kusztos Júlia munkái kaptak helyet, három nagyobb csoport különíthető el, amik közül mindegyikre egyfajta narrativitás jellemző. Központi eleme az agyak, ami hol, mint ikonográfiai elem, hol pedig mint a tárgyak alkotó eleme jelenik meg. Mindháromnál majdnem ugyanaz az ív rajzolható fel, ami a megformált anyagtól egészen a puszta matéria felé halad. A fekete falon elhelyezett kisebb és nagyobb méretű grafikák látszólag mind egyfajta naiv stílus jegyeit mutatják. A gyermeki, egyszerű, sziluettszerű formáktól egészen az absztrakt síkszerű foltokig terjed a skála, ahol inkább a textúrák kerülnek előtérbe, azaz egyfajta látszólagos anyagiság érvényesül. Az utóbbinál azonban továbbra is fennmarad a folt és a vonal vagy bevésés játéka. A satírozott, absztrakt grafit rétegeket finom vonalak árnyalják és tagolják. Ezek viszont nem képesek többé megszervezni a felületet, csupán ornamentális elemekként rétegzik a látványt. A másik műtárgy csoport a szétrepesztett edény darabok, agyag tömbök majd törmelékek, szintén egyfajta álarchaikus elemek képét idézik meg. Ezek voltaképp a materiális párjai (negatív lenyomatai) a grafikákon szereplő folyamatnak, ahol szintén ettől a formától jutunk el az expresszív, zaklatott vonalak, majd rétegelt grafit síkok stádiumáig. Közepén a távolról Pauer Pszeudóit idéző, azoktól azonban lényegesen eltérő agyaggal textúrált vásznak, amik beleolvadnak az oszlop durva felületébe. Itt is megjelenik a másik két csoportnál is felfedezhető narratíva, az agyagba vésett leegyszerűsített tálformák és a felületre erősített edénydarabok. A puszta anyagnak látszó vásznakon ezáltal találkozik az előzőkben is erőteljes szerepet játszó absztrakció és matéria, a negatív és pozitív lenyomat ütköztetése.
A harmadik szoba a két alkotó munkájának tökéletes szintézise, itt egy ép environmentbe lép be a látogató. Az addig fülsértő, zajszerű zene hirtelen ellágyul és egy átható atmoszférát alakít ki. A hangok többé nem tagolódnak, megszűnik a narratív jellegük és egy egységes élménnyé sűrűsödnek össze. Az agyag, ami eddig központi eleme volt a kiállításnak, puszta valójában tárulkozik fel a látogató előtt. Úgy tűnik, a természet maga jelenik meg, a kezdetekben nedves agyag saját belső törvényei szerint játssza végig megjelenési formáinak skáláját, a könnyen alakítható, nyomokat megőrző vizes földtől, a kiszáradt, repedezett talajig. A kiállítás immerzív jellege itt teljesedik ki leginkább.
A befogadói élményt néhol azonban beárnyékolják zavaró technikai jellegű hibák. A belső tér elrendezése sokszor izgalmas megoldásokat tartalmaz, mégis számos ponton ledobja magáról az érdeklődő tekintetet. Magyarázat és koncepció nélkül üresen hagyott falfelületek, alig látható beárnyékolt grafikák váltják a látványosan bevilágított darabokat. Ez sokszor nem csak zavaró hiányérzetet hagy maga után, hanem van, ahol maguknak az adott műveknek a befogadását akadályozza. Kusztos Júlia grafikáinál például sokszor tűnnek el vagy árnyékolódnak be nemcsak egy-egy finom részlet, amik lényegesek lennének, hanem olykor konkrét alkotások is. Ilyen szempontból talán egy kissé kontraproduktívnak tűnik a több esetben jól működő erős és expresszív megvilágítás. Mindez összességében nem változtat sokat a kiállítás milyenségén. Az egyes művek és azok installálásának hibái nem játszanak jelentős szerepet az amúgy szerves egészként működő kiállítás befogadásában. A barlang, vagy grotta sötét gyomra elnyel és felold mindent, ami belé kerül, majd darabokban engedi ki magából. A PROTO pedig zavartalan morajlik tovább a mélyben.
