Oltai Kata művészettörténész a kurátora a Deák Erika Galériában február 14-ig látható kiállításnak, amelyen Déri Miklós fekete-fehér portréi szerepelnek. Semmi más, csak arcok, és szemek. Mi többnyire tudjuk, kik ők – a hazai nyolcvanas-kilencvenes évek kulturális színterének figurái -, de vajon kell-e mindenkinek tudnia? Lehet-e valaki művész, ha az alkalmazotti státusza szűk keretek közé szorítja? Van-e jelentése a „független” szónak? Ki az a Sugar Man, és miért kellett megkeresni? Interjú Oltai Katával.
A kiállítás megnyitóján készült videónk ITT látható.
artPortal: Portrék a hazai kulturális színtér néhány jellegzetes alakjáról, mondjuk így, egy bizonyos köréről. Mi érdekelt téged ebben a projektben? Ha egy mondatban kellene vázolni a kiállítás koncepcióját, vagy címet adni neki, mi lenne az?
Oltai Kata (O.K.): Ez nem szigorúan kiállításra készült anyag volt. Déri Miklós elkezdett portrékat fotózni, megkereste azokat, akikről mindenképp szeretett volna, aztán beindult a gépezet. Sokan jelentkeztek nála, készítsen képet róluk is. Gyűltek a fotók, tágult a képeken szereplők köre. Valamennyire homogén ez a kör, de mégis egyfajta mátrix alakult ki, nehéz volna egyetlen jelzővel, vagy generációs meghatározással leírni, esetleg helyszínekkel körülhatárolni. Inkább egy szellemi közeg az, amelyet itt látni lehet, sőt, leginkább egy metafora, vagy még inkább szubkultúra – szeretem ezt a szót használni. Egy olyan kör, ami egy sor perszonális, nagyon közeli kapcsolaton keresztül szövődött, és szoros szellemi kötés alakult ki köztük, függetlenül attól milyen műfajokban működtek a halmazt alkotó személyek. Később fiatalabbak is csatlakoztak hozzájuk, termékeny közegről van szó. Arra a kérdésre, hogy „mi érdekelt benne”, a válasz személyesebb része pont az, hogy számos esetben példáképként vagy rajongó tisztelettel nézek sokukra közülük. Náluk tetten érhető valami olyasmi, amit a saját, mostani harmincas generációmból fájóan hiányolok. Jó példa erre a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan című film. Az én generációmról szól – állítólag –, és ha tényleg ez írja le, hogy milyenek vagyunk, akkor az lesújtó, szomorú és masszívan férfiszempontú bizonyítvány rólunk. De ezt csak zárójelben teszem hozzá. Visszatérve a kiállításra: nem az én szigorú válogatásomat mutatja, hárman raktuk össze, Deák Erika is aktív volt, Miki pedig érvényesítette a számára fontos fotográfiai szempontokat. A sorozaton végighúzódik egy vonal, nem fejlődésnek mondanám, de változás, tapasztalatok íve. A korábbiak és a legutóbb készültek között különbség van a fényelésben, valamint a portréalany, az arc kezelésében. Az elsők sötétebben világítottak, sötétebb tónusúak, a legutóbbiak kontrasztosabbak.
A Déri kiállítás rendezése. (A képeken Szilágyi Lenke és Németh Gábor)
Fotó: Czabán György – a Deák Erika Galéria jóvoltából
Nem biztos, hogy a koncepció felől kell megközelíteni, de volt valami zavarom abban a tekintetben, hogy mit is fejez ki, mit mutat ez az arcképcsarnok?
O.K.: A portré műfajnál eleve felvetődik a kérdés, mennyiben ad hozzá, ha felismered az alanyt. Itt bejön még egy elem, ugyanaz, mint sok más kulturális jelenségnél: ha becsöppen a galériába egy balassagyarmati család, nem érzi-e kirekesztve magát? De. Ez jellemző bármely szubkulturális, kisközösségi, „kutyámkölyke” létre, hosszú távon én pont ebből pöckölgetném ki ezt a topikot, és Déri Miki képeit, a prizmaváltások egy idő múlva nyitják a teret.
Spenót Tóth Zoltán, Kozma György és Magyar Péter portréja, a kiállítás rendezése közben.
Fotó: Czabán György – A Deák Erika Galéria jóvoltából
Németh Gábor megnyitóbeszéde is ironizált a belterjességen. Kell-e ezzel foglalkozni, kell-e rajta oldani? Ami azért is vékony jég, mert a kultúrpolitikai csatározások első számú frontja éppen ezen a területen van.
O.K.: Igen, szerintem ezen oldani kell, és az irónia is jó eszköz rá, de én most nem ezzel törődtem elsősorban. Akkora hiányok, fehér foltok vannak a vizuális művészeti jelenségek feltérképezésében – különösen fotótörténeti szempontból-, hogy leginkább ezeket kell megszüntetni.
Hogyan kezdtétek el a munkát?
O.K.: Ujj Zsuzsi fotográfiai munkásságát feldolgozandó, készítettünk egy könyvet a MissionArt galériával, egy elfeledett vagy sosem ismert életmű rekonstruálására tett kísérletként. Őt hazai underground zenészként, a Csókolom zenekar énekesnőjeként ismerik a legtöbben, de hat évig fotóval is foglalkozott, nagyon izgalmas műveket hozva létre. A könyv közvetlen előzményeként részt vettek a munkái a 2009-es, bécsi, a volt szocialista országokat gender szempontból megközelítő, egyébként is nagyon fontos Gender Check tárlaton, majd ennek köszönhetően 2012-ben a londoni Tate A Bigger Splash. Painting after Performance Art című csoportos kiállításán, de ez idő alatt már elkezdtünk a könyvén dolgozni. Eredetileg a Ludwig Múzeum munkatársaként kerültem kapcsolatba vele, de közben igazi személyes viszonyunk lett. Szóval, Ujj Zsuzsi könyve után, annak apropóján keresett meg Déri Miklós, szeretne egy albumot a portémunkáiból. Elkezdtünk gondolkozni, hogyan fogjunk neki, ilyenkor szükségszerűen adódik a kiállítás ötlete, hogy legyenek kézzelfogható, kinyomtatott képek az anyagból. Ez a kiállítás kvázi első lépés afelé, ami a végcél, azaz, hogy miként tudunk könyvet csinálni az anyagból, és addig különböző szempontok alapján építeni az anyagot, helyzetbe hozni a munkákat.
A kiállítás rendezése közben – Déri Miklós portréi (Vécsy Tibor, Müller Péter, Kovácsy Tibor)
Fotó: A Deák Erika Galéria jóvoltából
És lesz könyv?
O.K.: Reméljük. Nemcsak azzal kell szembenézni, hogy a teljes kulturális infrastruktúrát bedöntötték – gondolok itt elsősorban a pályázati rendszerre -, hanem mással is. Miki korábbi alkalmazotti munkája (sok mindent csinált, de egy időben Gyurcsány Ferenc fotósa volt) kizárja a mostani kultúrpolitika támogatásának igénybe vételét. Egy ilyen könyv elkészülte, Déri Miklós neve a borítón, a lapokon az általa fotózott szereplők, éppen nem a támogatott kategóriába tartoznak. Kénytelen vagyok így mondani, mert mostanra már teljesen egyértelmű, hogy a kulturális intézményrendszerben hatodrangú szempont lett a szakmaiság.
Pedig te dolgoztál ebben az intézményrendszerben is. Korábban a Ludwig munkatársa voltál, ezt sokan tudják. Most viszont a Capa Központban rendeztél kiállítást – ez akkor hogyan van? Neked, úgy tűnik, sikerül az oldalak közt hajózni?
O.K.: Három éve, mióta otthagytam a Ludwigot, szabadúszó vagyok és projektekkel dolgozom. Külsős kurátorként hoztam össze a Bőrödön viseled című tárlatot a Capa-ban. Bár voltak fennakadások, vagy éppen a rendszertelen működésből fakadó kiszolgáltatottság, és a megígért katalógus sem készülhetett el, de alapvetően csinálhattam egy kiállítást, ami társadalmi konstrukciókat problematizál, érintve többek között a homoszexualitást is, ami fontos volt nekem. És az intézmény vezetése semmilyen kritikát nem fogalmazott meg, sőt, teljes bizalmat élveztem.
Pontosan attól a generációtól, amelyik Miklós kiállításának magját adja, tanultam el, mit jelent a kívülállás. Hiszek ebben a punk értelemben vett fogalomban, ami egy nagyon szélesen értelmezett metafora, és nemcsak a magyar undergroundnak erre a vonalára értem. Számomra a kívülállás nem a távolmaradást jelenti, hanem hogy explicit nem foglalok állást semmi mellett és ellen sem. Ha hagyják hogy azt csináljam, amiben hiszek, akkor működik, ha nem, akkor azonnal felállok. Konzekvensen felállok. Erre is volt sok példa. Ha nincsenek hatalmi, vagy pozícióbeli ambícióid, nem tudnak megfogni.
Másrészt masszívan azt gondolom, magánszemélyként és cégesen is adózva, hogy állami pénzt igénybe venni nem kegy. A pénzt azért fizetem be, hogy más formákban igénybe vegyem. Persze most már olyan abszurd intézmények, szakmai fórumok, vagy olyan kicserélt, összekuszált bizottságok álltak össze, hogy emberileg sem szeretnék közel kerülni hozzájuk, nemhogy dolgozni ilyen keretek között.
Nem tudom ismered–e a Sixto Rodriguez story-t, amiről Searching for Sugar Man címen csináltak egy remek dokumentumfilmet. Ennek az embernek az attitűdje tetszik nekem, ez az, ahogy szerintem a világhoz kell állni. Egy mexikói származású detroiti építőmunkásról van szó, aki a hetvenes években ígéretes blues-rock énekesi karrierbe kezdett, felvett két-három lemezt, de a nagy áttörés elmaradt. Visszatért melósnak, az énekést abbahagyta és leélt úgy 30 évet, hogy nem tudta, hogy az apatheid miatt elszigetelt Dél- Afrikában, a liberális fehér népesség körében szupersztárrá vált. Dalai az ellenállás szimbólumai, és egy igazságosabb világért folyó harc himnuszai lettek. A kilencvenes évek végén egy fokvárosi zenei újságíró utánament a rejtélynek, ki is az a Sixto Rodriguez, életben találta, és szervezett neki egy dél-afrikai koncertturnét. De nem a film története az érdekes, hanem a férfi attitűdje: nem höbörőg, nem reklamál, hogy másképp is lehetett volna. Öreg emberként állt ki aztán tízezrek elé, akik felállva ünnepelték. Visszacsatolva Déri Miki kiállításához, ez is hozzátartozik az érdeklődésemhez, hogy épp ezt a hozzááállást látom azoknál az embereknél, akiknek a portréit ott láthatjuk a falakon – nagyon soknál, akiket személyesen ismerek vagy dolgoztunk együtt.
A kiállítás rendezése közben. (A képeken Spenót Tóth Zoltán, Ujj Zsuzsi, Barcs Miklós, Gerlóczy Ferenc)
Fotó: A Deák Erika Galéria jóvoltából
A magam részéről szándékoltan nem lépek be semmilyen egyesületbe, szakszervezetbe, még szakmai tömörülésekbe sem, nemhogy pártba vagy bármiféle politikai szervezetbe. Nem érdekel, milyen „kötelező” lépések kellenek a hivatalos művészettörténészi karrierhez. Ugyanúgy a nagyon populáris- és a médiaközeg sem érdekel vegytisztán, mert az is bezár valahova. Az a jó, ha mindegyikbe van bejárásom, és akkor lépek ki amikor akarok, saját döntések alapján. Az emberek nem szeretnek kívül maradni, mert biztonságosabb egy csoport részévé válni, és kényelmesebb is, mert úgy nem kell vállalnod a véleményedet. Én azt sem tartom fontosnak, hogy meghallgassák az enyémet, de az fontos, hogy elmondjam.
És működik?
O.K.: A sehová nem tartozás érzése nálam is jelentkezik, és néha erős, de ha konzekvensen csinálod, működik. Az emberek szeretik ha valaki ilyen, mert kevesen vagyunk. Sokkal kevesebbszer nyomasztó, mint amennyire szabaddá tesz és szórakoztat.
Ujj Zsuzsi portréja. Fotó: Déri Miklós
A közeg mégis hiányozhat, ilyenkor is. Ezzel a problémával hogyan birkózol meg?
O.K.: Ez elszomorít. Nagyon nagy ébredés volt, amikor otthagytam a Ludwigot. Nem hirtelen történt, sokáig érett, hiszen belülről – azaz központi költségvetési szervként – már akkor éreztük, merre megy a kultúrpolitika, mennyire megváltozott a minisztériumi irányítás, amikor kívülről még nem látszott. Ott tapasztaltam meg először, hogy az én korosztályom tagjaiból nem lesz … mi is? Nem forradalmár, mert ez így túl patetikusan hangzik, de legalább egyenes gerincű, nem patterneket puffogtató, állásfoglalásra képes figura. Rájöttem, nem kell erőltetetten ragaszkodni a valahová tartozás érzéséhez, ha nincs közeg, ahová szeretnék tartozni, és per pillanat nincs olyan, amellyel egyértelműen erős szellemi közösséget tudnék vállalni. Nem értek egyet azzal, ahová tartunk, de az állandó hőbörgéssel sem. Fáraszt. Épp Tóth Árpival, a Neon galéria tulajdonosával és Tóth Pál Sándorral, a Deák Erika Galéria vezetőjével beszéltük múltkor – egyidősek vagyunk –, hogy éveken belül elég nagy probléma lesz abból, hogy gyakorlatilag kimaradt egy generáció. Óriási hiány lesz, hisz hol vannak a harmincas galeristák, kurátorok, függetlenek, satöbbi.
Addig nem is vágynék bármilyen intézményhez tartozni – és ezután is nemet fogok mondani a megkeresésekre-, amíg nem érzem, hogy emberileg és szakmailag is felnézhetek a vezetőjére vagy a kollégákra. A Ludwigos időszaknak és személy szerint Bencsik Barnának sokat köszönhetek, ő ilyen vezető volt, rajtam is sokat formált. Végigcsinálhattam egy Munkácsi vagy Moholy-Nagy kiállítást, megismerhettem külföldi kollégákat, módszereket, az egész know-how-t. A kurátori szakma is olyan, amit a gyakorlatban lehet megtanulni, jó mestertől. Barna nagyon jó mester, mert nem félti az információkat, tapasztalatait.
Széles külföldi kapcsolatrendszert építhettél ki a Ludwig Múzeumban, nem akartál utána külföldre menni?
O.K.: Szerencsére nem akar mindenki külföldre menni. Már az is egy modor lett! A kötelező kiábrándultság mindenből ami itt van. Engem nagyon sok minden inspirál itthon. Ha nincs hatalmi ambíciód, nem kell a neved mögé egy intézményi kiterjesztés, akkor a szabadúszás sok szempontból csodálatos. Nekem a legfontosabb szempont, hogy szabadon megválaszthassam, kivel dolgozom, ez annál is fontosabb, mint hogy mit csinálunk. A termékeny nexus hatására mindennap szívesen kelsz, örülsz a munkáknak, és ez a lényeg. Nem valahová akarok eljutni, hanem leteszem a lábam a mocsárban oda, ahol szép formájú, stabil követ látok – az intuíció a mi szakmánkban szerintem a legfontosabb érzék, és ezt hagyni kell működni. Nem nézek nagyon előre, általában a következő lépésre koncentrálok. Sok projekt van, ami nem a képzőművészeti közeghez köt, ez formál az emberen, mert más és más közegekben más mechanizmusok működnek, vagy eltérő morál van, amivel be lehet oltani az eredeti közegedet. Déri Miklós könyvén kívül idén több kiadványt is be kell fejeznem, egyet A magyar punk sztori munkacímmel, a zene és képzőművészet összefonódásáról. Itt a kArton Galériával pályáztunk kiállításra és könyvre. Illetve a Borsos Lőrinc párossal és Szenteleki Gáborral van egy identitás projektünk, ugyanígy könyv és kiállítás lesz a vége.
Garaczi László portréja. Fotó: Déri Miklós
A szabadúszó lét további előnye, hogy jut idő kutatásokra, amire intézményi kurátorként, a napi rutinban egyszerűen nincs mód. Két éve kaptam meg a Kállai Ernő kutatói ösztöndíjat, ami szintén terhelt hagyományú dolog, de lehetőséget ad nekem a Velemi Textilművészeti Alkotóműhely történetének feldolgozására a hetvenes-nyolcvanas években. A téma alkalmas az akkori kultúrpolitika működési elveinek összegyűjtésére, egy „támogatott” jelenség vizsgálatára, vagy éppen a design és iparművészet művészettörténeti fogalmakkal való terhelésére – hihetetlenül érdekes, mint esettanulmány. A textilművészet ráadásul főként nőket jelent, itt ér össze a téma a másik érdeklődési területemmel, a feminista kritikával.
Nagyon sok projekttel lehet inspirálni fiatal művészeket, elősegítve bizonyos típusú érzékenységek kialakulását, kérdésfelvetéseket. Idén van több hazai és külföldi kiállítási projektem, amely egy, vagy pár művésszel jelent szoros munkát.
Akkor kevés lehet a szabadúszó kurátor, mert épp a fiatalok nem foglalkoznak a legaktuálisabb kérdésekkel. Miért van ez így?
O.K.: Igazad van, nagyon hiányzik a radikalizmus, többféle értelemben. Akár radikális kérdésekre adott válaszokban, akár kérdésfeltevésekben. Ahol nekem legjobban hiányzik a bátor odamondás, az elsősorban a hagyományosnak tekintett női-férfi szerepek. Ez azért is furcsa, mert a kultúrpolitika megállás nélkül dobálja a csontokat. Ilyen önbizalomhiányos országban mint a miénk, mindenkit igyekeznek gyorsan betenni egy dobozba, hogy biztonságosan megfogják. A fiatalok nem szeretnének bekerülni egy radikális, vagy markáns dobozba – például, hogy feminista –, mert attól félnek, nem kapnak majd melót, meghívást, lehetőséget. A kivülállásról már beszéltünk, annak fontos része, hogy ne arra figyeljünk, melyik csoport vesz fel, melyikhez érdemes igazodni. A művészképzésre és a kurátorképzésre egyaránt jellemző egyfajta kizárólagos attítűd átadása, patternek sorjázása – sajnos, ez mind a témákon, mind a megfogalmazásokon, mondjuk így, érződik. Pedig még a régióban is elképesztő pluralitás van, nemhogy koncentrikusan távolabb!
Oltai Kata, független kurátor
Visszatérve a kiindulópontunkhoz, van itt egy lényeges kérdés: Déri Miklós kiállításán miért van olyan kevés nő a portéalanyok közt?
O.K.: Ezt a kérdést Eperjesi Ági is feltette nekem. Ma már nem lehet nem észrevenni, hogy ebben az értelmiségi közegben is másodlagos narratíva a női szempont, ezek a férfiak természetesnek veszik a női jelenlét hiányát. Liberális, meg underground közeg, de van benne egy erős soviniszta vonal is, olyan „gyere, lehetsz a vokalistám!”. Ez a része is érdekel, nem akarom letagadni, mennyire izgalmas a kétélűségét megfigyelni. Itt jön elő, mennyire sok elvégzetlen feladat vár még ránk a hetvenes- nyolcvanas évek kutatásánál. Az adottnak vett rendszereket érdemes megfigyelni kritikai szempontból is. Most még csak a nők hiányát tudjuk felmutatni, de az okait nem ismerjük, nem lehet egyszerre megugrani mindent, de előbb-utóbb kirajzolódnak a megértés elemei.
Egy kiállítás megértéséhez többféle kulcsot lehet adni, az is fontos, kik nyúlnak hozzá, milyen szempontokat érvényesítenek. De a legalapvetőbb mégis az, hogy olyan kiállítások jelenjenek meg Budapest kulturális térképén, amelyek fehér foltokat satíroznak be. Az intézmények kiállításpolitikája pont erre kellene, hogy épüljön. Szerintem – és ez a legerősebb kritikám – , nagyon káros a jövőre nézve, hogy az intézményényeinknek most nincs kiállításpolitikájuk, se a Ludwig Múzeumnak, se a Capának, se a Műcsarnoknak. Ad hoc van elköltve rengeteg pénz, ami bekerült a rendszerbe. És akkor még csak ezután következne, hogy milyen fontos lenne az, hogy a galerista-, a kisebb non-profit -, és kereskedelmi szektor hozzá legyen kapcsolva.
2015. Január 15 – 2015. Február 14.
Nyitókép: Oltai Kata. Forrás Creative Open – YouTube
A cikk lejjebb folytatódik.