Sárospatakon jártunk a Vajda Lajos Stúdió nyári alkotótáborában, ahol Molnár Ágnes Éva rendezésében és Balázs Kata szakmai vezetésével készül dokumentumfilm az 1980-as évek egyik meghatározó művészeti csoportjáról. A beszélgetés résztvevői feLugossy László író, képzőművész, a szentendrei Vajda Lajos Stúdió egyik alapítótagja, az 1980 és -85 között működött, legendás A.E. Bizottság zenekar énekese és szövegírója, Szemző Tibor, zeneszerző, előadó, médiaművész, az 1978 és -90 között létezett 180-as Csoport zenekar alapítótagja és Szirtes János képzőművész, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem tanszékvezető egyetemi tanára voltak.
Erdei Krisztina (E.K.): Kezdjük a beszélgetést az 1980-as évek második felétől, de kérlek, tartsátok szem előtt azokat az olvasókat is, akik nem voltak se aktív, se passzív részesei ennek az időszaknak. 1986-ban oszlik fel a A. E. Bizottság, melynek közületek feLugossy László és efZámbó István is alapító tagjai voltak, és ha jól tudom, ugyanebben az évben alakul meg az Új Modern Akrobatika.
feLugossy László (feLL): Mi már ezelőtt is dolgoztunk együtt például Szirtes Jánossal a Bercsényi Klubban. 1983-ban az Inkaszámtan című produkció volt talán az első közös munka, amit utána számos másik követett. Aztán Hamburgban a Kampnagel Fabrikban, ebben a máig működő, összművészeti centrumban, ami otthont adott kelet-európai alternatív underground eseményeknek is, egy magyar nap kapcsán összetalálkoztunk. Csipinek (Szemző Tibor – a szerk.) önálló programja volt, Szirtesnek is, de fellépett a Hymnus együttessel is, én pedig efZámbóval. Ekkor határoztuk el Szemzővel, Szirtessel, efZámbóval, hogy létrehozunk egy közös produkciót. Innen indult az Új Modern Akrobatika. Mivel akciózenekarként működtünk, több hónapon keresztül próbálni sem kellett, a fellépések előtt egyeztettük a koncepciót, hogy ki hogyan vesz részt az akcióban, a domináns performansz motívumokat és az ezek mellett megszólaló hangokat, zenei elemeket. Gyakorlatilag improvizáció volt az egész, ami összeállt vagy időnként egyáltalán nem állt össze. Az akciók eléggé megosztották a közönséget. Voltak, akik nem szerették. Nem kifejezetten slágerdalokat játszottunk. Voltak viszont, akik rajongtak értünk, ami azért kétséges.
Szemző Tibor (Sz. T.): Nekem az a legfontosabb meglátásom, azok számára, akik akkor még nem éltek, hogy nagyon más korban éltünk. Ha csak a kommunikációs szempontot vesszük, akkor az internet előtti korszakról van szó. Kétpólusú világrend volt és mi még nagyon fiatalok voltunk. Minden paraméter más volt és ennek a jelentősége fontos az akciók megértéséhez.
feLL.: Mi a vasfüggöny egyik oldaláról utaztunk át a másikra.
Szirtes János (Sz. J.): A helyzetünket nehéz pontosan átadni. A Laca (feLugossy László – a szerk.) mondta, hogy a produkció sok alkotó közös munkájaként valósult meg bizonyos mikrotörténelmi szituációban, mikor feloszlott a Bizottság zenekar. Nekem a 180-as csoporttal (kortárs zenét játszó zenekar – a szerk.) már előtte is voltak performance fellépéseim és a Hymnus performance-csoporttal épp befejeztük a közös munkát. Ezekkel a felszabadult energiákkal vágtunk bele az ÚMA-ba, amit nem neveznék zenekarnak, inkább formációnak. Egy olyan korszakban dolgoztunk együtt, amikor az emberek nem azért csináltak művészetet, hogy eladják, vagy pedig valamilyen nagy produkció készüljön, hisz nem is volt ebben az időszakban művészeti piac az ehhez hasonló produkciók számára, hanem gyakorlatilag egymásnak csináltunk dolgokat, egymással kommunikáltunk a performanszokkal. Nem lehetett bárkivel kommunikálni, csak akik a barátaink voltak. Ennek ellenére mi szerettünk volna a társadalom széles rétegével kapcsolatot teremteni. Ezért volt az, hogy próbáltunk kilépni a galériák, kiállítóterek sterilen zárt világából.
feLL: Szubkultúraként működtünk. Kedves fiatalemberek, jókora humorérzékkel, kellemes öniróniával…
Sz. J: A szubkultúrák pedig időről-időre összetalálkoztak, barátságok révén, vagy egyszerűen csak megtalálták egymást. Romantikusan úgy fogalmaznék, hogy búvópatakok voltak, amik így vagy úgy összefolytak és elkezdtek egymásra figyelni. Ebbe beletartoznak a filmes kollegák, a zenészek, a képzőművészek, alternatív színházi emberek, stb. A másik, hogy a mai napig szeretik meghatározni, hogy egy csoport vagy művész filmes, zenész, képzőművész, szobrász, grafikus. Mi ezeket a határokat nem akartuk és nem is tudtuk betartani. Volt egy érdeklődési körünk és ennek megfelelően búvópatakként kerestük ennek a kifejezésformáit és lehetséges elemeit akár a zene, vagy inkább hang, akár az irodalom és a képzőművészet bevonásával. Ez nem polihisztorkodást jelentett, mert az egyes performatív elemek képviselői értették a dolgukat, profi zenészek, performerek, írók voltak. Nem az volt a lényeg, hogy nagyszabású zeneművet írjunk, ami a következő korszakok számára maradandó alkotásként marad fenn, hanem hangulatokat, de leginkább ideákat, érzéseket szerettünk volna kifejezni.
Elsősorban a szabad gondolkodás volt a témánk.
Nem volt igazán sem amatőr, sem professzionális amit csináltunk, mindenki a saját területén fogalmazta meg az előtte közösen meghatározott koncepciót. Nem voltak megkülönböztetett rendezők, vagy zenészek, mégis, mindenki tudta és értette a szerepét, képesek voltunk együtt lélegezni. Szemző Tiborral a hetvenes évek végétől voltak közös munkáink, mert tudtam, hogy az ő zenei jelenléte számomra fontos szövetet teremt, amiben én performerként meg tudok jelenni. Lacával, az ő hihetetlenül szuggesszív és nyitott performatív karakterével is egyértelmű volt a munkakapcsolatunk.
E.K: Meg tudtátok mégis lepni egymást?
Sz. T.: Én eléggé meglepődtem mikor Szófiában véres marhacsontok gurultak ki a fridzsiderből.
Sz. J.: Eleve az egyik motívumunk a hűtőszekrény volt. Igyekeztünk olyan hangszereket készíteni, amik különböző háztartási eszközökön alapulnak. Részben emiatt kerültek a véres koponyák a fridzsiderbe. Ennek jelentése eléggé egyértelmű volt, habár, mégis mást jelentett ez a nyolcvanas évek éhező Varsójában, vagy a jóléti Stockholm városában. Hangszerként a jégszekrény úgy működött, hogy a kitárt ajtón kiguruló csontok után üressé vált fridzsider belseje elé térdelve, behajolván, ritmikusan bevertem a fejem a hátsó falába. Ezt a hangot egy kontakt mikrofon segítségével Szemző hangrendszere és zenei beavatkozás, kompozíciója révén erősítettük ki. Tehát az akció energiája adta a hangi alapokat a zenei kompozíciónak. Az ÚMA pályafutása során ezt a módszert alkalmaztuk perzsaszőnyeg, japán kimonó, olajoshordó és egyéb rekvizítumok bevonásával. A lényeg az akciók indulatainaknak hangi bemutatása. Engem ez a társaság különben folyamatosan meglepett. Mikor a Két menyasszony, egy vőlegény című performanszt adtuk elő, Öcsike (efZámbó István – a szerk.) például végig rágógumizott és én ezen nagyon elcsodálkoztam az elején. Aztán ugyanígy rágózott külföldi fellépéseken is. Ez akkor feltűnést keltett: rágógumizni a performansz alatt! Később rájöttem arra, hogy az ehhez hasonló gesztusok Öcsike eredetiségét, egyéniségét és őszinteségét jelentik.
Sz. T.: Szerintem azért tűnt ez felháborítónak, mert a performansz egy szakrális esemény. Másrészről mikor valaki egy performanszban rágózik, az szakralizálódik a rágóval együtt és feszültségoldásnak sem utolsó tevékenység. Vagy az is lehet, hogy csak egyszerűen rágózott, mert elfelejtette kiköpni.
feLL: Egy hatalmas laboratóriumnak fogtuk fel a világot, és a fellelhető eszközökkel, médiákkal őszintén és természetes módon kísérleteztünk. A kísérletezés az egész korszakra jellemző volt.
E.K: Felfoghatók médiakritikaként a munkáitok?
Sz. T: Én nem mondanám, hogy médiakritika volt. Inkább volt primer önkifejezés. Nem a semmiből jött, egymás mellé sodort a kor, már jóval az ÚMA előtt barátok voltunk, szinte a levegőben volt, hogy formációként is megjelenjünk és elkezdjünk következesen együtt dolgozni. Talán azért nem alakultunk meg korábban, mert annyira kézenfekvő volt. Lacával is és Jánossal (Szirtes János – a szerk.) is szinte a felnőttkor küszöbétől együtt pörögtünk. A korszakban a sok egyívású és hasonló gondolkodású ember közösséget alkotott, és az ilyen csoportok adtak alapot a hasonló gondolatok kifejezésének írásművekben vagy zenei produkciókban, vagy a mi esetünkben performatív akciókban.
E.K: Mindhárman a csoport megalakulásának spontán és természetes voltát hangsúlyozzátok. Nagyon közel járunk a rendszerváltáshoz, ami Magyarországon talán túl békésen is zajlott. Mennyire volt a levegőben az átalakulás és foglalkoztatta-e az ÚMA-t? Elég sokat utaztatok nyugati területekre, ha jól értem, volt öszehasonlítási alapotok.
Sz. T: A rendszerváltást ’89 óta lehet tudni. Mi a hetvenes években vagy akár a nyolcvanas évek közepén nem tudhattuk, de nem is foglalkoztunk vele. A jelenben éltünk, a jövőbe pedig nem láttunk bele.
Sz. J.: Ezt megint nehezen lehet elmagyarázni. Inkább egy példát mondok. A nyolcvanas években tényleg többet utaztunk a világban és folyamatosan keresgélték a letépett körmeinket odaát, mivel azt képzelték, hogy mi rendőri terror és tényleges üldöztetés alatt szenvedtünk. Ez már nem volt teljesen így a nyolcvanas években Magyarországon, ellentétben a környező szocialista országokkal. Mi nem annyira érzékeltük a vasfüggönyt, bár tiltották be kiállításainkat, voltunk megfigyelve és sok évig nem kaptunk útlevelet. Úgy voltunk ellenzékiek a vasfüggöny mögött, hogy leszartuk a politikai közeget. Nem akartunk pénzt vagy hatalmat, lehetett pénz nélkül létezni, relatíve szabadon. Mikor felkértek egy performaszra, akkor szóltunk filmes, vagy színházas barátainknak a dobogó és a lámpák kölcsönzése miatt, odaszállították. Jöttek a résztvevők, megcsináltuk. Ma már egész más szervezési és anyagi vonzata van egy hasonló fellépésnek. De visszatérve a vasfüggönyre, volt nekünk egy fontos performanszunk, mikor az összes ÚMA tag jelen volt Varsóban, a nyolcvanas évek közepén a Pałac Kultury-ban. A lengyel barátok pedig üzentek nekünk, lengyel underground művészek, arcok, hogy mi milyen szemét disznók vagyunk (ennek ellenére azóta is jó kapcsolatban vagyunk velük). És részben igazuk volt. Mert miért és honnan kellett volna tudnunk, hogy ők sztrájkolnak?
Az ő nézőpontjukból mi exportáltuk az undergroundot, miközben ott kijárási tilalom volt és ők a politikai elnyomás ellen tiltakoztak, felfüggesztették az akcióikat, a kiállításokat, színházi produkciókat.
Egyrészt nem működhetett direkt kommunikáció közöttünk, hisz ezen dolgoztak az elnyomó rendszerek. Másrészt a mi szempontunkból nézve a passzivitás nem volt megoldás. Nekünk is voltak megfigyelt és betiltott eseményeink. Az egyik legjobban dokumentált performanszom a 180-as csoporttal és más művészekkel a Kertészeti Egyetemen előadott Múló rosszullét című performansz munkám, amit a III/3-as ügyosztály nagyon részletesen megőrzött az utókornak.
E.K: Más kelet-európai országok művészeivel milyen kapcsolatotok volt?
feLL: Erdélyből érkezett művészekkel találkoztunk, akik aztán Nyugat felé indultak tovább. Romániában a nyolcvanas években nem volt könnyű performanszokat vagy kiállítást szervezni. Teljes illegalitásban dolgoztak az ottani művészek. Szlovákiában, Lengyelországban is az intézményrendszeren kívül, privát házakban, barátoknál szerveztek művészeti akciókat.
Sz. J.: Poznanban, 1976-ban találkoztunk először lengyel underground művészekkel, Józef Robakowskival, Piotr Piotrovskival és Zbigniev Warpechovskival, illetve egy példaértékű nemzetközi formációval a Black Market International-lel, amit Boris Nieslony, Roi Vaara, Tomas Ruller és más nagyon ismert művészek alkottak. Itt ugyanaz megtörtént, ami Budapesten vagy Szentendrén: az emberek gyorsan megtalálták a közös hangot, nem kellett hozzá sem nyelv, sem komoly előkészület. Mi mondhatjuk, hogy a mai napig megéljük ezt a közeget, ami ott akkor nagy hatással volt ránk.
E.K: A közeg és a név kapcsán jutott eszembe, hogy miért volt fontos számotokra az Új Modern Akrobatikában a modern szó megidézése?
feLL: Volt egy Modern Trió nevű német együttes, először mi is Új Modern Triónak neveztük magunkat, legalábbis az Öcsinek ez volt az ötlete, de éreztük, hogy a modern nagyon ambivalens szó, és ezt provokációból, polgárpukkasztásból, az akrobatikával próbáltuk árnyalni. Az első felállásban mi is trió voltunk, de bővült a csapat, aminek köszönhetően változott a közös munka karaktere a kísérleti zene, a performatív koncert és az akciózene irányába. Élő színpadi megmozdulásokat szerveztünk, melyekre nem jó kifejezés a koncert vagy a performansz önmagában, mert más társművészeteket is összefogott.
E.K: Tibor, a te alkotói attitűdöddel hogyan egyeztethető össze az Akrobatika tevékenysége?
Sz. T.: Az Akrobatika elég speciális helyet foglal el a munkáim között. Bár volt egy bizonyos strukturáltság, tervezettség, de minden Akrobatika akció az adott pillanatban teljesedett ki. Az általunk képviselt tevékenységben nem volt semmiféle reprodukáltság, nem is próbáltunk, nem beszéltük meg előre, hogy milyen hangnemben fogunk zenélni. Belevetettük magunkat az adott pillanatba és azt éltük át. Ezáltal nem klisékben mozogtunk, hanem kitettük magunkat a megérzéseinknek. Pillanatköltészet volt, talán ez volt a legfontosabb eleme, ha pedig a zene felől nézem, akkor ez egyfajta kamarazene volt. Nagyon élénken reagáltunk egymásra és ez a kamarazene egyik lényeges jellemzője, figyelni a többiekre.
E.K.: El lehet ezt rontani?
Sz.T.: El is kell.
Sz. J.: El lehet rontani, de mi nem tudtuk elrontani. A munkánk a bizalomra épült, hogy hittünk egymásnak, ismertük egymás rezdüléseit. Én a Lacával ezer éve úgy performálok, hogy abszolút meg van beszélve, elő van készítve, ki van találva és közben figyelünk egymásra, a közönség pedig figyel minket. És ez is fontos dolog. A négy alkotó a közös munka során meg tudta alkotni saját magát. Tibor a zenei szövet. Én sosem kérdeztem meg, hogy milyen zenét fog komponálni és ő sem kérdezte meg, hogy én mit fogok pontosan csinálni, ennek ellenére tudtuk, hogy mit fogunk együtt létrehozni.
feLL.: 1988-ban az Önuralom című filmben az Új Modern Akrobatika tagjai szerepeltek. Ez a film jól szemlélteti a csoport elképzeléseit az együttműködésről. Mindenki főszereplő volt benne.
Sz. T.: Igen, ez a film a közös munkánk lenyomata volt, de még visszakanyarodva a zenei oldalra, képzelj el egy vonósnégyest! Ott is négy külön alkotó dolgozik együtt, nagyon kötött forma. Ha valaki elront valamit, akkor arra a többi rögtön reagál. Ilyen értelemben igaz, amit a János mond, hogy itt nem lehetett hibázni, mert nem előre megírt, kötött anyagot reprodukáltunk. Volt egy erős bizalom a jelenlévőkben egymás iránt, sose volt kritikai a magatartartásunk, gondoljunk csak a Gazi citerázására, amit mi nagyon szerettünk és elfogadtunk.
Sz. J.: Elrontani akkor tudtuk volna, ha valaki olyat kérünk fel a közös munkára, aki képtelen erre.
E.K.: A közönség része volt a produkciónak? Cél volt reagálni a közönség igényeire?
Sz. T.: Szerintem egyáltalán nem.
feLL: Nem nagyon, nem igazán. Csak később tudtam meg, hogy van közönség.
Sz. T.: Azért közben mindig lehetett érzékelni a közönség auráját.
feLL: A szerb utcai dadaista fesztiválon nagyon hosszú programunk volt. Ott egy férfi transzba esett, az egész nagyon meditatív akció volt. Jól sikerült és ezt részben a hálás közönségünknek köszönhettük..
Sz. J.: Nagyon nehéz kérdés. Két dolog jut róla az eszembe. Az első reflexió, hogy én olyan iskolából jövök, ahol a performer az végrehajtó. A performer nem foglalkozik a közönséggel. Fekete ruha, fekete cipő, kopasz fej. Mikor a Lacával találkoztam, revelatív volt számomra, hogy ő mennyire nyitott a közönségre. Fontos számára a közönség, néha még kontaktál is vele. Ez nekem eleinte tilos volt. Utána jöttem rá, hogy csak ez a jó út, nem lehet bezárkózni egy robotikus mozdulatsorba. Közben az idők során persze sokat változott a performer és a közönség kapcsolata, már számos, neves művész nyit a közönség felé és nem csak happener módon. A happening eleve bevonja a közönségét. A Laca mindig bevonta a nézőket.
feLL: Az akcióművészet szintén találkozik a közönséggel. Sok olyan esemény van, ahol ezek a határok összemosódnak. Ha csak Marina Abramović tevékenységét nézzük, a kínai nagy falon végigsétáló, zárt mozdulatsorral szemben például egy kisebb belgrádi galériában előadott Rhythm 0 című performansza során a közönség reakcióinak tette ki magát, mikor a felhasználható tárgyak közé egy megtöltött fegyvert is elhelyezetett.
Sz. T.: Az Akrobatika elsősorban egy közösségi produkció volt, szemben Abramovic vagy más művészek performatív tevékenységével. Másik különbség, hogy erősen pop vagy rock volt, a szónak abban az értelmében, és ez egy generációs karakterjegy is, hogy a Hymnus és a Bizottság zenekarok egyértelmű hatással voltak, átszínezték az Új Modern Akrobatika koncertjeit. Az Akrobatika a műfajok között állt, nem lehet pusztán képzőművészeti jelenségként sem beszélni róla.
feLL: Mi a beat zenén nőttünk fel, a hatvanas évek beat zenekarai nagyon erős előlépek voltak számunkra és nem csak a zene, de a divat és az életstílus is hatott ránk.
E.K.: Mi volt a csúcspontja a közös munkának?
Sz. J.: A nyolcadik kasseli Documenta kurátorai érzékelték, hogy Kelet-Európában és így Magyarországon is, az egyéni alkotók mellett az underground művészeti formációk is lényeges szereplői a szcénának. Elisabeth Jappe, a performanszokért felelős kurátor hívott meg engem, hogy vegyek részt a Documentán egy formáció tagjaként, amit én állítottam össze, senki nem szólt bele. Számomra egyértelmű volt, hogy az Új Modern Akrobatikával szeretnék szerepelni. Több performanszot is létrehoztunk a kintlétünk alatt 1987-ben.
E.K.: Készült egy közös játékfilm is, a Tiszta Lap. Miért volt fontos, hogy filmes formában is megjelenjen a produkció, szemben az élő, akkor és csak ott előadott performatív koncertekkel, melyek csak részben voltak dokumentálva?
feLL: Épp ezért. Az emlékeinket szerettük volna felelevíteni, újra átélni az elveszett foszlányokat. Az emlékeket egy fikciós keretbe szerkesztettük, hogy eltereljük a valóságról a figyelmet.
E.K: A filmben elhangzik egy állítás, hogy a kultúrának hősök kellenek. Ti hogy látjátok magatokat, a kultúra hősei vagytok? Manapság vannak egyáltalán a kultúrának hősei?
feLL: A kultúrhérosz kérdése aktuális kérdés, hiszen békeidőkben csak a kultúrának lehetnek hősei.
Sz. J.: Mi nem akarunk hősök lenni. Már valószínűleg túl vagyunk életünk javán, ugyan még nem vagyunk kész az életművünkkel, de már van mit összegezni. Ez még önmagában nem tesz hőssé senkit. Szerintem mindenki keresse a saját a hőseit a fiatalok között.
feLL: Én elsősorban dalszövegként gondoltam erre a részletre, e rövidke mondatra.
Sz. J.: Én azért ennél többet gondoltam bele. Emlékszem pillanatokra, melyek a mi kis szubkultúráinkban hőssé tettek bennünket. Hősök voltunk akkor és vannak, akik mind a mai napig nem is igazán hősei vagy celebei, inkább legendái lettek ennek az időszaknak.
feLL: Nagyon sokan bele is haltak.
Sz. J.: Vagy meghülyültek. Mi azt hisszük, hogy még nem hülyültünk meg és drukkolunk a negyven év alatti fiataloknak, legyenek ők az új hősök!
Az Új Modern Akrobatika formáció tagjai: ef Zámbó István, fe Lugossy László, Magyar Péter, Szemző Tibor, Szirtes János, Waszlavik Gazember László
