Az önmagunkkal való törődés (self-care) az ókori görög filozófia szerint is az állampolgár egyik legfontosabb felelősségei közé tartozik. A szexualitás történeténete harmadik részében Michel Foucault is feleleveníti azt az elképzelést, hogy csak akkor tudunk egymással érdemben törődni, vagyis egy közösség részeként működni, ha önmagunkkal rendben vagyunk. A legutóbbi amerikai elnökválasztás óta több cikk is elkezdett foglalkozni ezzel a témával, azonban teljesen más szemszögből. Donald Trump győzelmét követően a #self-care hashtag ellepte a social mediát. Az instagram profilokat böngészve leszűrhetjük, hogy a választási eredményt követő depresszió és apátia késztet arra ezreket, hogy „tiltakozásképp“ megmutassák, „még mindig számít, mi van velem“, és „nem fogok tönkremenni a kudarctól“. Beláthatjuk azonban, hogy ha valaki bio uborkákkal a szemén selfie-zik, himalájai sós fürdőt vesz, organikus lakkal festi ki a lábujjkörmét és fair trade smoothie-t iszik 10 dollárért – s netán mindezért egy kozmetikai cég fizeti – az nem egészen az, amire Szókrátész gondolt.
Két olyan tánc projektet mutatok be, amelyek a törődés kapitalista áruba bocsátásával és a neoliberalizmus individuum-képével kapcsolatban tesznek fel kiritikus kérdéseket. A Berlinben élő és alkotó Jeremy Wade Between Sirens című legújabb darabját februárban láttam a HAU-ban. Szeri Viktor Enjoy, Meanwhile I’m Working című szólója pedig először az OFF-Biennálén, és legutóbb március végén volt látható (vagyis lehetett benne részt venni) a Trapéz Galériában.
Az önmagunkkal való törődés politikai erejéről az amerikai író és feminista aktivista, Audre Lorde tesz emlékezetes kijelentést egy 1988-as írásában, miszerint az a politikai hadviselés egy formájának tekinthető („Self-care is a political warfare“). Ezt a vonalat követi a queer-feminista, fekete emberjogi és más kisebbségi érdekeket képviselő csoportok retorikája is a későbbiekben. A „self-care“ egyrészt a marginalizált csoportok önmegjelenítésének az eszköze lett (vagyis I matter, ugyanúgy ahogyan black lives matter, queer lives matter stb.), másrészt a gondoskodás a közösséget összetartó és működtető affektív rendszer leírására utal, amely alapján önmagunknak és egymás szükségleteinek kölcsönös figyelmet szentelünk.
A kurátorként, koreográfusként és performerként egyaránt ismert Jeremy Wade megközelítésmódja hasonlóan, az egymásra utaltság etikájában rejlő politikai lehetőségre igyekszik felhívni a figyelmet. A Between Sirens előzménye egy háromrészes kutatási projekt, amely a törődés erodálódásával foglalkozik napjaink társadalmaiban, amelyek kríziseivel magányos harcosokként kell megvívnunk küzdelmeinket, és ahol minden kudarcért önmagunkat érezzük felelősnek a ránk nehezedő strukturális problémák terhe alatt. Az elsőként megvalósult Battlefiled Nurse egy politikai töltetű drag show, amelyben Wade egy „5000 éves gyógyító/kurva/haldoklókat a halálba átsegítő bába“ képében fejezi ki fáradalmait a gondoskodás paternalista, moralizáló, tünet fókuszú és hatékonyság orientált, neoliberális felfogásával szemben. Az ezt követő, workshopokból, beszélgetésekből, drag performanszokból és bulikból álló eseménysorozat, a Future Clinic for Critical Care, illetve az ennek részeként tavaly novemberben, szintén a HAU-ban megrendezett Take Care című konferencia az egymásrautaltság különféle formáit vizsgálta. A projektnek ez a része fogyatékkal élő közösségek, művészek és aktivisták bevonásával azt a kérdést tette fel, hogy az ilyen csoportokon belüli elengedhetetlen törődés és kiemelt figyelem lehet-e az alapja az együttélés egy másfajta — konszenzusosos döntéshozatalon, kreativitáson és együttműködésen alapuló — modelljének.
Ha a kísérlet kedvéért azokat a nézőpontokat próbáljuk elképzelni domináns pozícióban, amelyek egy rendszer számára a legkevésbé tűnnek praktikusnak, könnyen láthatóvá válnak e rendszer hiányosságai, prioritásai, és ezáltal a kirekesztés, a hatalomgyakorlás és az elnyomás különböző formái is. Ekképpen figyelhető meg az utóbbi évtizedben, hogy a queer mint módszertan — gyakran túllépve a gender kérdéseken — más kisebbségi csoportoknak is teret ad helyzetük értelmezéséhez. Bár a novemberi konferencián nem voltam jelen, és így nem is tudok róla nyilatkozni, fel kell hívnom a figyelmet arra is, hogy gyakran a hasonló törekvésekben nagyon keskeny határ húzódik aközött, hogy egy adott csoport a projekt alanyává vagy tárgyává válik-e.
A kutatási és kísérletezési folyamat szintéziseként létrejött darab jóval absztraktabban közelít a leírt problémakörökhöz. Nem sokkal előtte még a Berghainban ugráltam, majd nyugalomban, mégis nehezen kapcsolódva a körülöttem történő dolgokhoz, ültem a nézőtéren, amikor három alak belekezdett a szabad asszociációkból felépített, költői monológjaik töredékes kinyilatkoztatásába. A jól ismert motivációs mondatok önfeláldozó igérettételek ironikus kiforgatásaival és rémálomszerű történetekkel keveredtek. „Ne csak álmodj, cselekedj is!“; „A határ a kék ég!“; „A siker tőled függ!“, „Higgy magadban!“, aztán „Ha egyszer új fogakra lesz szükséged, mi szívesen adunk neked néhányat a sajátjaink közül.“; „Hagyd nyitva résnyire az ajtót arra az esetre, ha meghalnál álmodban!“, vagy például: „Én vagyok az, aki a cementen át hallgatja a szomszédok horkolását, a párnájuk mellé teszem az enyémet, és a temetőkből kisöprődő rémálmokat a füleikbe suttogom.“
A három performert magába foglaló tér, vagyis inkább terület, egyszerre emlékeztetett egy talk show díszletére, egy gyászszertartás helyszínére és egy posztapokaliptikus tüzéptelepre. A performatív tereiről ismert, képzőművészként és koreográfusként egyaránt alkotó Julian Weber nemcsak a díszletért felel, hanem a darab kellékeiül szolgáló, amorf krómcső-szobrokért is, amelyek a rajtuk elhelyezett türkiz és rózsaszín markolatok, mikrofontartók mentén jelölik ki, mely pontokon kapcsolódhatnak be a szereplők az összekötőegységekbe. A kötődés merev szabályrendszere (nem lehet egymáshoz közelebb menni) ugyanúgy megjelenik ezekben a kis konstrukciókban, mint a kapcsolatok elasztikussága (a forma engedetlensége). Az előadás egészén átívelő mozgásminőség hasonlóan ambivalens. A végtagok hullámzása egyszerre emlékeztet simogatásra, hívogató gesztusokra és elhessegetésre, önvédelmi mozdulatokra.
Akármennyire is hátborzongató tényekre világít rá ez a darab, alapvetően felemelő élmény volt figyelni a színpadon történő eseményeket, amelyek nem nélkülözték a pop-os effekteket és drag-szerű, gyakran önironikus karaktereket. Kifejezetten tetszik az is, ahogyan Wade egy a darab kapcsán született interjúban a brit-amerikai énekes, ANOHNI legújabb albumáról nyilatkozik. A toplistákon meglehetősen előkelő helyen végzett Hopelessness, a trójai faló stratégiáját alkalmazva, elektronikus pop zenében oldja fel a kemény politikai üzenetet és a környezeti problémákkal kapcsolatos aggodalmat. Wade arról beszél, miben különbözik a hétköznapi tapasztalattól az, ahogyan a politikával érintkezünk a művészet affektív terében, és hogy erre a másfajta minőségre különös hangsúlyt fektet koreográfusi munkáiban.
Szeri Viktor másfajta eszközökkel dolgozik. Az Enjoy, Meanwhile I’m Working egy olyan, nagyjából 20 perces szóló performansz, ahol a néző is egyedül van. Apró térben ülünk, füstölők és illatos gyertyák között, a performer az elején csak abban segít, hogy kényelembe helyezzük magunkat a kivetítő előtt, ahol hamar kezdetét veszi egy narrált táncvideó, amely a munka és a szabadidő viszonyát elemzi. Egy váratlan ponton, nagyjából félidőnél a művész egy magányos szólót ad elő. Bár csak mi ketten vagyunk abban az apró térben, és a testközelség odáig fokozódik, hogy Szeri az ölünkbe borul, azok a törékeny pillanatok, amelyeket együtt átélünk, sokkal inkább a saját egyedüllétünk megtapasztalásának másodpercei és az előadó kitettsége fölött érzett aggodalmunk, mintsem valamiféle cinkosság vagy duó-lét élménye.
A rövid szertartás alaptémája, hogy pihentető és szórakoztató élményeink mögött kemény munka van. Amellett, hogy egy táncos több hónapot dolgozik reggeltől estig, hogy rövid időre katarzisban részesítse közönségét, áttételesen egy generációs probléma is megjelenik ebben a performanszban. Pályakezdőként ugyanis pultozol, vagy étteremben kell dolgoznod, hogy egyáltalán elvégezhesd ezt a munkát.
A létbizonytalanság és abból fakadóan a leleményes megoldáskeresés folytonos kényszere éppúgy a neoliberalizmus mozgatórugója, mint az önbizalomnövelő bulvárpszichológia és a virágzó terápiakultúra.
Ne csüggedj, ha kudarc ér egy olyan rendszerben, ami nem a te javaidat szolgálja, légy erős, javítsd meg magad, ha pedig egyedül nem megy, majd mi segítünk! Szeri performansza erre nemcsak rámutat, de ironikusan át is veszi ezeket az eszközöket. Kellemes, közös időtöltésre invitál minket, ahol rövid időre kiszakadhatunk a gondterhelt hétköznapokból, lelassíthatunk, majd megújult erővel visszatérhetünk oda, ahonnan jöttünk.
A munka kiindulópontja/műfaja az amerikai koreográfus, Keith Hennessy által kifejlesztett fake healing (ál-gyógyítás), amelynek hátterében a wellness kultúra és a szépségipar paródiája melett a mindent átható patológia kitüntetett pozíciójának kritikája áll. Ez a meglepően sokak által használt forma egy olyan rituális együttlét, amely, szemben a valódi terápiával, meglehet, nem működik (bár elképzelhető, hogy igen), de kreatív, improvizatív, intim teret hoz létre a résztvevők között, amelyben lebonthatók a normák, a határok és a hiererchikus viszonyok.
A fake healing emellett rokonságot mutat azzal a perspektívaváltással is, amely egyre nagyobb teret ad a spirituális megközelítéseknek, a mágia és a törzsi kultúrák újrafelfedezésének a kortárs művészetben. Több cikk is elemzi ezt, például a tavalyi, Christine Macel által kurált Velencei Biennále kapcsán, amely különös figyelmet fordított a művészek által teremtett, elvont univerzumok bemutatására, szemben az Okui Enwezor által rendezett korábbi kiadással, amely sokkal kevésbé árnyalt, és a Tőke szoros olvasására vállalkozott. Úgy tűnik, a krízisek egymásutánjában sok alkotó és gondolkodó számára kezd egyértelművé válni, hogy a nyugati világ több tekintetben kudarcot vallott. Új isteneket keresnek maguknak, ismeretlen terepeken kutatnak és elveszett hagyományok nyomába erednek, hogy menedékre leljenek. Lehet, hogy erre érdemes volna odafigyelni.
Szeri Viktor: Enjoy, Meanwhile I’m Working, videó
