Nemrég zárult a debreceni MODEM-ben az a kiállítás, amely a mai izraeli videóművészetből mutatott keresztmetszetet: az artportal írása a kiállításról itt. Komplex konfliktusokról, egy ellentmodásokkal teli, folytonosan változó társadalomról beszéltek a videómunkák, szintén összetett módon, reflektáltan és kiritikusan. A kiállítás egyik résztvevőjét, az 1979-es születésű Roy Menachem Markovichot kérdeztük. Sokszor esetlegesnek tűnő jelenetekből álló, a tragikusat az ironikussal zavarbaejtően ötvöző videómunkái vannak, de emellett szobrokat is készít, amelyeket talán pontosabb volna objekteknek nevezni.
artportal (ap): Mióta alkalmazod a videótechnikát a művészetedben?
Roy Menachem Markovich (RMM): Az első mini DV kamerámat 2003 körül vettem, azóta pedig folyamatosan fedezem fel és dokumentálom az ebben a médiumban rejlő lehetőségeket. Az izraeli videóművészet „aranykora”, a ’90-es évek közepe-vége, egyetemistaként teljesen magával ragadott. Emlékszem, rendkívüli módon megfogott ez a különleges, radikális eszköz. A művészeti karokon még újdonságnak számított e médium oktatása, de a videóművészet egyre több galériában és művészeti intézményben kezdett megjelenni. A légkör tehát nagyon jó volt ennek a médiumnak a felfedezéséhez, amely új, vad és erőszakos volt. Úgy éreztem akkor, hogy ezt kell csinálnom.
ap: Hogyan kerültél a MODEM kiállítására, és mi az, ami szerepelt tőled?
RMM: A kurátor, Don Tamás látta a munkámat és úgy gondolta, hogy illene a kiállítás koncepciójába. A kiállításon az And We Worked (És mi dolgoztunk) című alkotásom volt látható. Ez a munka a holokauszt kollektív emlékezetének dokumentálási mechanizmusát vizsgálja. Egy vallomás, egy történet elmesélésének a rutinját, egy örökkévaló nemzeti trauma igazsága megőrzésének infrastruktúráját fedi fel. Az And We Worked című első részben Elisheva próbálja elmesélni életének történetét a kis falujában töltött évektől kezdve a koncentrációs táborok borzalmas emlékéig, miközben a családja is emlékezik, folyamatosan félbeszakítva Elishevát. Megérkezik a pizzafutár, az interjút vezető lányának a kérdések közepén a fürdőszobába kell mennie, a család zajong, a magnószalag pedig lassan a végére ér.
A második, The Yad Vashem Set című rész egy dokumentálási rutint ír le. Az operatőr és az idős hölgyet kérdező holokauszt-történész előkészítik a lakást a tanúvallomás filmre rögzítéséhez, és eközben az utazási költségek megtérítéséről beszélgetnek. Egy dokumentumfilm előállításának mechanizmusát láthatjuk.
A harmadik rész, a The Honor Certificate egy, az Izraeli Védelmi Erők (IDF) által kezdeményezett különleges programot mutat be nekünk. A holokauszt-túlélők emlékoklevelet (Honorcertificate) kapnak a borzalmak túléléséért és az ország építésében végzett munkájukért. Miközben Elishevát hallgatják, két katona osztja meg személyes élményeit, és egy verhetetlen, mindenkinél erősebb hadsereget ígérnek. Felsorolják azokat a háborúkat, amelyeket a hadsereg megnyert, miközben lerántják a leplet az üres gesztusról, egy korlátolt intézményről, amely a helyzetet arra használja fel, hogy saját magát dicsőítse. A bensőséges, egyszerű és érzékeny történet pedig ismét csak süket fülekre talál.
ap: Hogyan kapcsolódnak munkáid Izrael múltjához és jelenéhez? Milyen módon alkalmazod a videót, mint médiumot a saját alkotásaidban?
RMM: Leginkább azt mondhatom, hogy a legtöbbször, amikor videót, vagy akár egy szobrot készítek, nem igazán gondolkodom, ez inkább reakció, egy csaknem tudatalatti reakció valamire. Leginkább egy rohamhoz tudnám hasonlítani. Valami történik és bumm! Kész egy videó, ami a holokauszttal foglalkozik, a nemzeti pátosz monumentalitása lebomlik, és így tovább. Ez a bumm-hatás tulajdonképpen reakció az „itt és most”-ra, vagyis arra, amiben éppen vagyok. Kapcsolódik a helyhez, ahol születtem, a történelméhez és összetett jelenéhez. Nagyban támaszkodik a zsidó humorra, ez a fajta humor ugyanis komplex, a történetek feldolgozásaként magában foglalja a múlt összes zsidó szenvedését, a jelen paranoiáját és a jövőtől való félelmet. Ha nem nevetünk, akkor sírunk, szóval inkább nevessünk. Ez természetesen politikai színezetet ad a dolognak, ugyanakkor azonban van egy nagyon személyes, intim jellege is, kiemeli ugyanis a médium érzékiségét és báját. A médium szűrőjén keresztül pedig az törékeny emberi pillanatokat ünnepli.
ap: Mi ez a térkép, amit a kurátor kérésére magaddal hoztál?
RMM: Egy rövid videót is hoztam, amelynek a címe Viewing (Szemlélés). A számítógépem monitorjáról vettem fel, miközben egy ingatlanos weboldal felületét használtam, aminek segítségével virtuálisan be lehet járni Izrael legelegánsabb lakásait. Ugyanúgy vitték térképre ezeket a lakásokat, ahogyan a Google Earth alkalmazás térképezi fel a világ utcáit, az eredmény valahogy mégis rossz, ugyanis sok hiba van a térképrészletek összekapcsolásában. A lakások ára 4 milliótól 12 millió sékelig terjed, és virtuális bejárásuk az izraeli álom és a hibáktól hemzsegő fájdalmas valóság között húzódó jelentős ellentmondást érzékelteti. A lakások az új izraeli építészet mellett a házak berendezését és bútorait, díszítéseit és a falakon függő műalkotásokat is bemutatják. Amit látunk, jól érzékelteti az Izraelt feszítő ellentmondásokat és az ország törékenységét is. Leah Abir kurátor azt írta erről a videóról, amely 2018 márciusában a Tel Aviv-i RawArt Gallery-ben rendezett legutóbbi kiállításomon is szerepelt: „A Viewing-ben a művész luxuslakások online, ingatlannal foglalkozó honlapokon elérhető szimulációit mutatja be, amelyek tekintélyes, fantasztikus, egyben kézzelfogható, emelkedett és szenvtelen életstílust prezentálnak. A munka a digitalizáció által elkövetett apró bűnökre koncentrál, amelyek éles ellentétben állnak az egyébként tökéletes képpel.”
ap: Szobrászként is dolgozol. Hogyan írnád le ezeket a műveidet, nevezhetjük őket ready-made-eknek?
RMM: Talált tárgyakkal dolgozom, amelyeket átalakítok és feldolgozok, új kapcsolatokat teremtve az egyes részek között. Ezért nem mondanám, hogy a szobraim „ready-made-ek”, ugyanis a belső anyagi kódjukat hekkelem meg azért, hogy új dolgokat teremtsek, amik valahogy saját maguk „kevesebb” verziói, kis szobrok, amelyek a hazai köztéri emlékművekre hasonlítanak. Mini makettek, minimentek.
ap: Említetted a legutóbbi egyéni kiállításodat a Tel Aviv-i RawArt Gallery-ben. Mondanál erről többet?
RMM: Az idén márciusi kiállítás címe Mamadness volt; ezen a minimentek egy sorozatát és egy videót mutattam be. Az installáció arra a szükségállapotra és félelemre koncentrált, amiben az izraeli emberek élete telik. A cím valójában egy szójáték: a Mamad őrületbe (Madness) történő fordulása…. Mamadness. A Mamad az izraeli lakóépületek biztonsági szabványa. Egy biztonsági szoba betonfalakkal, ablakok nélkül és nehéz fémajtóval – gyakorlatilag egy kis bunker a házon belül. Az öbölháború után vált ez sztenderddé, amit minden új házba be kell építeni. A biztonságos szoba a védelmet szolgálja és
a civil lakosságnak a biztonság érzetét akarja nyújtani, ehelyett azonban valójában az állandó félelemben töltött életet szimbolizálja.
Az emberek próbálják elfedni a szoba funkcióját, dolgozószobává, gyerekszobává, raktárrá alakítják át, vagy egyéb funkciót adnak neki. Kidíszítik, a falakat pasztell-színűre festik, festményeket akasztanak rájuk és szobrokat tesznek a polcokra, hogy minden kellemesnek és nyugodtnak hasson, de mindez még inkább egyértelművé teszi a helyzetet, nevezetesen, hogy óvóhely van a lakásban. A kis szobrok, amelyek nosztalgikus töltettel is bírnak, pontosan ennek a szükségállapotnak az ideáját közvetítik. Olyan tárgyak, amelyek a fényes külső mögött szegényesek és lehangolóak, olcsó anyagokból készültek. A szobrokat különböző talált anyagokból készítem, ezeket kombinálom. A különféle talált anyagok és tárgyak egy kor letéteményesei, a mai idők, napjaink stílusát, építészetét, divatját, politikáját mutatják be; azt, hogy milyen az élet Izraelben 2018-ban. Az „itt és most” esztétikáját vizsgálják a jelenkori félelem és őrület színterén keresztül.
A kiállítás részét képezi a Suddenly (Hirtelen) című videó is: egyetlen jelenetből áll, a társasház rémült lakóit mutatja be, akik, miközben menedéket keresnek, lökdösődnek és botladoznak, útjuk akadályokkal teli. Ez a videómunka komikus főhajtás Szergej Eisenstein Patyomkin páncélos című filmje előtt. Ebben a meghatározó filmjében Eisenstein az odesszai emberek cári tisztekkel szembeni lázadását mutatja be, akiket lemészároltak, mert kiálltak a hatalom ellen és normális életet szerettek volna élni. Az én művemben a lakók nem állnak ki semmiért, félnek, és az életükért futnak. De a kontextus nem olyan egyértelmű, nem látni bombákat vagy támadókat, csak az emberek félelmét és hisztériáját, természetesen mindezt humorosan ábrázolva. Mindenki saját magát akarja menteni elsőként. Elkezdenek őrülten viselkedni, lökdösik egymást. Bizonyos szempontból saját maguktól akarják megmenteni magukat, de nem tudják, hogyan tegyék. Ebben a videóban sok a komikus, a némafilmekre emlékeztető gesztus, mert ha nem nevetek, akkor sírok, ezért inkább nevetek.
Nyitókép: Roy Menachem Markovich «Terrible Vacation», Videostill 2013. Photo: http://messagesalon.ch/exhibition/terrible-vacation
