Mélységes mély kutak, sohasem volt város, tettyei kert és a Pécsi Galéria.
Ha Gellér B. István műveit gyorsan és takarékosan akarnánk elhelyezni a huszadik század negyedik negyede óta oly élénken jelentkező történetfilozófiai eredetű alkotások sorában, vagy ellenkezőleg: megpróbálnánk kiemelni sajátosságukat a többi historico-analitikai munkával szemben, úgy azt mondhatnánk, hogy Gellér B. a talpáról a fejére állítja Thomas Mann közhellyé szomorodott mondatát, miszerint mélységes mély a múltnak kútja. Gellér B. tárgyait, grafikáit és szövegeit vizsgálva ugyanis az az ember benyomása, hogy a mester felfogása szerint magasra nyúló víztornya van a múltnak, melyből le-lecsöppen miránk egy-egy adag passzé, amit aztán önkezűleg mér ki nekünk a jelen söntéspultjánál, szelíd komolysággal, de engedékenyen.
Gellér B. István több mint harminc éve építi egy sohasem volt város, egy sohasem volt kultúra – valahol a mediterránon innen, rajtunk túl s a bonyolultabb kő- és az egyszerűbb fémkorszak határán fekvő – romjait, tehát miközben konstruál, rögvest re- és dekonstruál is, magát a régiséget emelve az új piedesztáljára vagy inkább egyenesen a helyére, tölti ki – másképpen fogalmazva – az új helyét a régivel, az újdonságét a régiségével, mely így rögtön újjá alakul. Gellér B. tehát valami szintetizált történelmet, de úgy is mondhatjuk, s talán pontosabban is hangzik: magát az archaizmust rekonstruálja egy általa támasztott jövő visszfényében.
Kezén átváltozik a hely, s föltöltődik ironikus, olykor sanda gesztusokkal, máskor németesen komolyan vett igyekezettel összeszálazott adat-törmelékekkel, melyekből kiadódik-összeszerkesztődik egy lehetséges történelem, egy éppoly emberi-embertelen história képe, mint amilyent már többé-kevésbé ismerünk. Gellér B. azonban rafináltan megcsavarja a dolgot, s mihamarabb beszámol – a legendát ezzel végérvényesen igazzá avatva – a történet történetéről is: az elpusztult kultúra felfedezésének a felfedezőket is elpusztító eseményeit is előadja (s talán világossá vált, hogy a mű már rég nem a képzőművészet, vagyis már rég nem egyetlen műfaj terméke, hanem Gesamtkunstwerk).
A Növekvő város ciklus-címmel összefogott, mára hatalmassá lett műegyüttes valódi interartisztikai teljesítmény: tudomány, képzőművészet és irodalom (és zene) egymásba indázásának eredménye.
Gellér B. város-ideája elsősorban, pontosabban eredendően a pécsi létben gyökerezik. Vagyis a város 2500 éves történetében, saját tettyei kertjében, s a legendás Várkonyi Nándor legendaépítő könyveiben, a Sziriát oszlopaiban és az Elveszett paradicsomban.
Várkonyi Nándor írja: „Ősemlékezése szerint az ember eredetileg benne élt a világot fenntartó nagy harmóniában, teljes közösségben a természettel. Tárgya volt a rendnek, mint a növény és az állat. De a sorsa az lett, hogy ki tudott lépni belőle, s rendjét önös céljainak vetette alá. Diszharmóniát teremtett, de hogy zavart vethessen e roppant szerkezetbe, fel kellett ismernie (…) rendjének törvényeit. (…) Ekképpen elkülönült, magára maradt. A hatalom terhe (…) önvádra késztette. Élete ettől fogva visszavágyódás az elveszett harmóniába. (…) De mivel visszalépni nem lehet, azt újrateremteni igyekezett.”
Gellér B. István műve sok szempontból képzőművészet, más vetületből (Jorge Luis Borges könyvtárait vagy Milorad Pavic Kazár szótárát is eszünkbe idézve) illusztrált irodalom; kép- és szoborregény egy csigaházon. Valószínűleg az egyik utolsó munka, amely gyökerezik még abban és kihajt még abból a mischungból, amit Közép-Európának neveztek valaha. Danilo Kiš szavait transzformálva: a Növekvő városban megnyilatkozik a formatudat, ami a közép-európai kötődésű művészek egyik közös tulajdonsága, ennek révén akarnak értelmet adni az életnek és a metafizikai rejtélyeknek, a formáé, amelyen a választás lehetősége értendő, a formáé, amely nem más, mint kísérlet ama archimedesi fix pont meglelésére, amely a barbár ziláltság és az ösztönök irracionális önkényének ellentéte.
Elhangzott november 26-án, a Pécsi Galériában Gellér B. István Töredékek című kiállításán
