Előszó egy bevezetőhöz
Nem kétséges, hogy a magyarországi művészeti intézményi színtér elmúlt időszakának egyik, ha nem a legfontosabb történése a Magyar Nemzeti Bank (MNB) műtárgyvásárlási programja. Eddig több mint kétmilliárd forintért vásárolt a bank által alapított MNB Ingatlan Kft. műveket zömmel kortárs, illetve mai magyar művészektől, galériákon keresztül, illetve magánszemélyektől. Ekkora összeg ilyen rövid idő alatt még nem jelent meg a hazai kortárs műkereskedelemben. Ekkora összegre egyetlen hazai múzeum sem gondolhat, amikor kortárs művekkel bővítené gyűjteményét.
Az artportal az East Art Mags program keretében utánközli azt a cikket, amelyet eredetileg cseh partnerünk, az Artalk.cz jelentetett meg a témáról, Soós Andreától. Közöljük ezen kívül azt a bevezető szöveget is, amelyet Jan Zálešák kurátor és műkritikus fűzött a cikk elé. A bevezető a cseh olvasóknak szólt, akik nem feltétlenül ismerik a magyarországi helyzetet, de úgy éreztük, két okból is érdemes közölni. Egyrészt minimum tanulságos, hogy egy ottani művészeti lap milyen kontextust teremt az MNB műtárgyvásárlási programjáról szóló anyaghoz, hogyan látja az itteni helyzetet és milyen összefüggéseket talál a csehországi folyamatokkal.
Másrészt úgy gondoltuk, ez a bevezető a magyar olvasóhoz is beszél. Hozzászól ugyanis ahhoz, hogy Magyarországon eddig nem bontakozott ki igazi beszélgetés vagy vita a vásárlásokról és azok hatásáról. Mint ahogy a művészeti intézményrendszer egészéről sem beszélünk úgy és annyit most már, mint ahogyan és amennyit például 2012-15 között. Elültek a viták, újak pedig nem bontakoztak ki – Zálešák egyik fő állítása is ez, s az állításban ott a kérdés is: miért?
Fontosnak tartjuk elmondani, hogy az artportal is elkezdett foglalkozni az MNB programjával, összeszedtük a fellelhető információkat, kérdéseket fogalmaztunk az MNB-nek, stb., és elsőre leginkább dilemmák soráig jutottunk, amelyeket egyébként az Artalk.cz írásai is körvonalaznak.
Jan Zálešák bevezetője nem feltétlenül tükrözi a véleményünket vagy fedi teljes egészében azt, amit mi az MNB-program tágabb kontextusának gondolunk, és szóba hoz olyan témákat is, amelyek egyelőre meg- és kibeszéletlenek (például a közelmúltban az FKSE-n belül zajlott viták), ahol a szereplők megszólalásai még váratnak magukra. Azonban úgy véljük, hogy a bevezető és a cikk is alkalmas arra, hogy vitát generáljon, először is arról, hogy mit gondolunk a közintézmények, a közpénz szerepéről a kultúrában? És azután még sok mindenről, leginkább arról, hogy miben is vagyunk, itt, mi 2020-21-ben?
Nagy Gergely, artportal.hu
Azt hiszem, 2020 novemberében hallottam először arról, hogy a Magyar Nemzeti Bank (MNB) milyen példátlan módon avatkozott be a helyi művészeti piac működésébe. Az MNB elszabadult költekezése főként (de nem kizárólagosan) a magyar neoavantgárd képviselőinek műveire fókuszált, ennek következtében a budapesti galériák, gyűjtők és művészek kis körénél temette el a pénzét. Sokatmondó, hogy a hírekről nem a sajtóból vagy a közösségi médiából értesültem, ahol heves viták alakulhattak volna ki az MNB kezdeményezésével kapcsolatban, hanem a barátnőm avatott be, aki történetesen művész, és aki a galeristájának köszönhetően szembesült a jelenséggel. Fogalmam sincs, hány konyha, műterem vagy online beszélgetés nyújthatott privát csatornát a téma kivesézésének, de kívülről úgy tűnt (és még mindig úgy tűnik), mintha néma csend honolna, ami – tekintve a magyar művészeti szcéna jelen állapotát – többet mond minden szónál.
Évtizedes kormányzása során a Fidesznek sikerült szinte tökéletesen szétzilálnia a magyar művészeti színteret – nem úgy értve, hogy az megszűnt volna létezni, sokkal inkább az atomizálódás szó szerinti értelmében. Az ellenállás hangos, kollektív kifejeződései – mint például a tiltakozások 2012 és 2013 fordulóján az ellen, hogy a Műcsarnok a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) fenntartása alá kerüljön, vagy a Ludwig Múzeum elfoglalása 2013-ban, miután Bencsik Barnabás igazgatói szerződését nem hosszabbították meg – rég elnémultak már. A tiltakozás egyéni formái természetesen fennmaradtak, azok mégis elkerülhetetlenül törékennyé válnak, ha nem sikerül egy nagyobb egészbe integrálódniuk. Az MMA-t, és annak kulcsfontosságú, mégis definiálhatatlan szerepét a képzőművészetről döntő állami kultúrpolitikában a Szabad Művészek csoport kritizálta a leghangosabban – köztük a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület (FKSE) rengeteg tagjával. Karas Dávid FKSE-elnöksége alatt (2013-2015) a Fidesz kultúrpolitikájának éles kritikája odáig fajult, hogy az FKSE-től gyakorlatilag minden állami finanszírozást megvontak.
Két epizódot szeretnék röviden felidézni, amelyek nemcsak segíthetnek megérteni, hogyan változott az FKSE pozíciója és szemlélete az elmúlt időszakban, de megvilágítanak egyfajta általánosabb eltolódást is a radikális ellenállástól a saját autonómia körültekintő védelme felé. Az első epizód a Derkovits Gyula ösztöndíjhoz kötődik – az államilag finanszírozott ösztöndíjhoz, amit 35 év alatt képzőművészek nyerhetnek el –, ami hosszú ideje a kevés olyan megmaradt platformok egyike volt, amelyeknek sikerült kívül maradniuk az MMA befolyási és irányítási körén. Amikor két évvel ezelőtt az előző zsűri megbízatása lejárt, a szokásokkal ellentétben az őket követő zsűritagok kihirdetése helyett azt jelentették be, hogy a zsűri összetétele mostantól fogva titkos, és hogy ez jobb is lesz így. Ugyanakkor, a hagyományokat folytatva, az FKSE egyik megbízottja a zsűri tagja maradt. A 2020-as Derkovits Gyula ösztöndíjasok kihirdetése után az FKSE tagságának belső csatornáin folytatott beszélgetésekből hamarosan fény derült az új zsűritagok személyére: szinte kivétel nélkül mind MMA-tagok. Ezzel egyidőben egy hasonló, a transzparenciával tökéletesen ellentétes fordulat állt be a Térey Jánosról elnevezett díj, a Derkovits-ösztöndíj irodalmi megfelelője esetében is. Míg azonban az irodalmi szférában néhány díjazott, mint például Bartók Imre, nyilvánosan szót emelt a változások ellen, egyúttal el is utasította a díjat és a transzparencia hiányát, addig a művészeti szcéna néma maradt. A tény, hogy az FKSE elnöke továbbra is részt vett a zsűrizésben, ezzel legitimálva a Derkovits-ösztöndíj átalakítását, nem váltott ki heves reakciókat még az FKSE tagságán belül sem.
2020 nyarán az FKSE vezetősége arról informálta a tagságot, hogy az MMA megközelítőleg 150.000.000 Ft-ot különített el arra, hogy a Covid-19 járvány következében előálló nehéz helyzetben képzőművészeket támogasson belőle. A tervezet részeként az MMA hat művészeti egyesületet és szövetséget választott ki, amelyeknek javaslatot tett egy olyan finanszírozási modellre, melynek keretében a szervezetek az MMA által felajánlott pénzösszeget felhasználva a tagságuk munkáiból gyűjteményt építhetnek. A tagoknak szóló levélben az FKSE vezetősége hangsúlyozta, hogy az MMA-ról alkotott negatív véleményük nem tér el a 2012 elején megfogalmazott állásponttól, amikor is az FKSE a fent említett tiltakozó akciók aktív részese volt, és aminek köszönhetően végül elvesztette állami támogatását. Ugyanakkor az FKSE vezetősége azt is kiemelte, hogy tisztában vannak a helyzet nehézségével, és ezért készek arra, hogy közvetítőként járjanak el, és ezáltal az érdeklődő tagok hozzáférhessenek a felajánlott támogatáshoz. A levélben az FKSE vezetősége lemondott az ajánlat azon részéről, hogy saját gyűjteményt építsen, így a műtárgyak „eladásából” származó, egyénileg kialkudott összegek végül inkább egyfajta ösztöndíj formáját öltenék. Bár az FKSE így képes volt megteremteni egy relatíve neutrális pozíciót, a levél nyomán mégis nagyon intenzív belső vita alakult ki, amelynek során régi sebek tépődtek fel, és egyértelmű feszültségek keletkeztek azok között, akik nem hajlandóak „kollaborálni” még jelen körülmények között sem, és azok között, akik gyakorlatiasabb álláspontot képviseltek. Azt sikerült kiderítenem, hogy az MMA által meghirdetett „Koronavírus segélyprogramban” egy műtárgyért maximum 300.000 Ft-ot lehetett kapni. Így több száz műtárgyat felölelő gyűjtemények jöhetnének létre. Az általam folytatott nyomozás, amelynek során az MMA csak magyarul elérhető dokumentumait próbáltam értelmezni, itt elérte a határait. Mindenesetre ez a váratlan indíttatás, hogy közpénzből ne közgyűjtemények jöjjenek létre, egyenes úton vezet el minket Soós Andi szövegének vezérmotívumához.
Miért érdekeljen minket mindez Csehországban?[1] Több okból is. Egyrészt, az MNB költekezésének példája jól mutatja, hogy milyen lenyűgöző könnyedséggel lehet komoly gesztusokat tenni a kultúra támogatása érdekében, ha megvan rá a kellő akarat. Az MNB körüli emberek, akik szemmel láthatóan bele vannak zúgva a kultúrába és művészetekbe (de nem kell senki előtt felelniük az ízlésükért), képesek hatalmas adófizetői összegeket átcsoportosítani, hogy a saját, dicséretre méltó érdeklődésüket fejleszthessék. Szeretnénk, ha a mi központi bankunk is hasonlóan járna el? Nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a „gazdaság alapjának” szintjén a mai Magyarország valósága, mint posztszocialista összeszerelő üzem nem annyira különbözik a csehtől (vagy a szlováktól, vagy a lengyeltől.) Az egyre szegényedő államok mellett (amelyek már a gerincüket képező infrastrukturális szolgáltatásoknak is csak küszködve tudnak elegendő erőforrást szentelni, nemhogy műtárgyakat vásárolni) párhuzamos hatalmi struktúrák bukkantak fel – emberek, akik olyan vagyont halmoztak fel, hogy képesek habozás nélkül bármibe befektetni, így akár a művészetbe is. Gyakorlatilag ez elmondható az összes posztszocialista elitről, akár a „vad 1990-es évek” privatizációs éveiben emelkedtek fel, akár a fél-állami vállalatoknak köszönhetően a 2000-es években, vagy esetleg a poszt-demokratikus politika egyenes következményeként gazdagodtak meg, mint ahogy az a legfeltűnőbb Magyarország esetében. Ha van bármi különbség – és van, ennek örülhetünk Csehországban –, akkor az a civil társadalom állapotában, a nyilvánosság kondíciójában (a közmédia, az egyetemek, stb. pozíciójában vagy, nemes egyszerűséggel, a meglétében), a nyílt vita lehetőségében, az egymással való kritikusságban és vitatkozásban fedezhető fel. És nemcsak a lehetőségről van szó – a puszta tényről, hogy létezik olyan felület, ahol efféle diskurzus kialakulhat – de arról a talán naiv elképzelésről is, hogy a diskurzusnak értelme van, hogy az talán előre, jobb irányba mozdíthat dolgokat, és mindez fordítva is igaz: hogy rá lehet mutatni azokra a dolgokra is, amelyekbe jobb nem beleavatkozni.
Így látom tehát a magyarországi helyzetet a saját perspektívámból – ami, bevallom, talán túl szubjektív és sok tényező miatt torzított. Bár (még) nem tűnt el az összes, kritikai hangú médiafelület, a publikus, nyílt diskurzus, amiről eddig beszéltem, egyre kevesebb helyen lelhető fel. Kevesen maradtak azok, akik csatlakozhatnának hozzá. Azok a fiatalok, akik ma a magyar művészeti egyetemeken tanulnak, 10 évesek voltak, amikor a Fidesz hatalomra jutott 2010-ben. Az ezredfordulós generáció tagjai, akiknek még nem sikerült megbarátkozniuk a valósággal, a magyar Z-generációsok szemében csak furcsa, sértődött ellenállóknak tűnhetnek. Amúgy sem számít igazán, mivel ezeknek az ellenállóknak a száma folyamatosan csökken. Ezzel szemben kialakultak, növekednek és virágoznak a belső száműzetés legkülönbözőbb formái; a privát célok hajszolása és ezek megvalósítása a rokon lelkek kis köreivel.
Ebben a légkörben a kereskedelmi galériák – amelyekhez a fiatal és középgenerációs magyar művészek jelentős része kötődik – nagyon különleges pozíciót foglalnak el. Meglehet, naivitás lenne ezekre a galériákra (amelyeknek egy jellemző válogatását az elmúlt években a Gallery Weekend Budapest eseményei hivatottak bemutatni) pusztán a szabadság kis szigeteiként tekinteni. A művészet átalakuló közfinanszírozásának idején, néhány önkormányzati vagy független intézményen kívül, a kereskedelmi galériák még viszonylagos autonómiával bírnak annak köszönhetően, hogy kapcsolatban állnak a művészeti piaccal. Félretéve annak paradoxonját, hogy a kereskedelmi galériákat és a művészeti piacot valamiféle ideológiamentes, neutrális zónának tételezzük fel, fontos megjegyezni azt is, hogy a magyar társadalom változásai az elmúlt évtizedben elkerülhetetlenül elérték ezt a szektort is – így az, hogy az MNB felbukkant ezen a látszólag független színtéren, csak teljessé teszi ezt az átalakulást. Az MNB-nek a művészeti piacba való beavatkozását – amit Soós Andi részletez hosszabban a cikkében –, egyrészt értelmezhetjük időszerű mentőakcióként egy nehéz helyzetben, ugyanakkor annak a kényelmetlen igazságnak a kéretlen leleplezéseként is, hogy mostanra többé-kevésbé csak az új, Fideszhez kötődő elit képes valós üzletet generálni ezen a területen. De mit mondjanak a galeristák „a művészeiknek”? Hogyan kellene a galériáknak kezelniük ezt a rengeteg pénzt, ami most váratlanul a bankszámlájukon landolt, miközben egy éve még aggódtak, hogy miként fogják túlélni 2020-at?
Egyelőre gyakorlatilag semmilyen diskurzus nem alakult ki erről a problémáról a magyar művészeti szcénában. Azok, akik tisztában vannak a történtekkel, nem szólalnak meg, egy-két figyelemre méltó kivételtől eltekintve, mint például Mélyi József, aki érintőlegesen beszélt erről a Kisterem Galéria rendkívül (ön?)ironikus című (Végre tanulhatunk valamit) kiállításának megnyitóján. A többiek azért hallgatnak, mert nem tudnak (vagy nem akarnak tudni) minderről. Soós Andi azzal a reménnyel írta meg a cikkét, hogy az egyfajta „gyújtózsinórként” szolgáljon, impulzusként, ami kikényszeríti a szcéna tagjaiból, hogy nézzenek szembe ezzel az új valósággal. Nem határozza meg, hogy hogyan kellene minderre reagálni. Sokan lesznek, akik védelmükbe veszik az MNB műtárgyvásárlási szándékát és a végrehajtás módját, ahogyan a részvétel mellett döntők hozzáállását is. Mások semleges álláspontot képviselnek majd, talán hasonlóan ahhoz, mint amit az FKSE vezetősége igyekezett tanúsítani tavaly, vagy mint a Kisterem Galéria, ami az MNB felvásárlásából befolyt összege egy részét a fent említett kiállítás megrendezésére fordította. Megint mások pedig valószínűleg elítélik majd a programban való részvételt, ugyanabból az okból kifolyólag, amiért az MMA által képviselt kultúrpolitikát is elutasítják. Csehországban mi is ismerjük ennek a vitának egy másik verzióját, és egész biztosan érdekes lesz megfigyelni, mi történik ezután, és melyek lesznek a szükségszerű következmények. A központban pedig nem a „szupergyűjtők” kritikája áll majd, akikkel az állami fenntartású művészeti múzeumok képtelenek felvenni a versenyt, sokkal inkább a „hibrid rezsim” elitjének kritikája lesz ez, amelyik arra használja a közpénzt, hogy a magaskultúra általa elképzelt verzióját teremtse meg.
Ami viszont biztos, hogy az ilyen vitákban nehéz eldönteni, melyik oldalra álljon az ember. És ez tökéletesen rendben is van. Ugyanakkor az, hogy néma csönd honol az MNB új műtárgyvásárlási programja után, sokkal rosszabb, mint a privát gyűjteményezésről szóló heves vitákat követő „rossz hangulat”, amit mi a cseh művészeti szcénában jól ismerünk. A hallgatás ugyanis nem csak azt akadályozza meg, hogy tényszerű vita alakuljon ki arról, mi történik majd azzal a több száz műtárggyal, amelyek ilyen rövid idő alatt hagyták el a kereskedelmi galériák raktárait és a művészek műtermeit. Hanem meggátolja az arról szóló, nagyon fontos diskurzust is, hogy hogyan kellene a galeristáknak, gyűjtőknek és maguknak a művészeknek valamilyen pozitív célra fordítaniuk a befolyt összegeket, a bűntudat terhe nélkül.
Csehországban egyre komolyabb viták folynak az artwashing, azaz a művészeten keresztüli pénzmosás problémájáról – aminek köszönhetően viszonylag könnyen és olcsón lehet szimbolikus tőkéhez jutni a kultúra, és azon belül is a műgyűjtés támogatásán keresztül. Ugyanakkor az MNB műtárgyvásárlási programja esetében szerintem valami másról van szó. Az MNB által korábban folytatott műtárgyvásárlási gyakorlattal és az MMA által képviselt kultúrpolitikai fősodorral szemben, amelyek szerint a művészet intellektuális keretét a nemzet reprezentációja jelenti, ez az új program egy új, „progresszív” művészetszemléletet képvisel, amelyben a művészet önmagában való érték. Ugyanazzal az arcátlansággal, amellyel az Orbán körüli emberek évekkel ezelőtt bekebelezték a sportot, pazar stadionokat építve gyakran hihetetlen helyekre, és megpróbálva annyi nemzetközi sporteseményt szervezni az országba, amennyit csak lehetséges, az újonnan ébredt érdeklődés a kortárs művészet iránt is igen gyorsan konkrét lépésekben nyilvánult meg. A probléma azonban a hivalkodás, amivel az új elit, nagy „felvilágosultságában”, figyelmen kívül hagyja a kultúrpolitika megalapozott mechanizmusait (az állami fenntartású múzeumok szerepét a művészeti gyűjtemények építésében, megőrzésében és bemutatásában) és különböző praktikákon keresztül kulturális értékeket tulajdonít el a pénz egyre növekvő erejével. A pénz tehát itt van. Rengeteg millió forint. Mennyire lenne nehéz, problematikus vagy épp vitás fogni legalább egy részét ennek a pénznek, ami a semmiből érkezett meg a szcénához, és valami „jóra” használni – például egy új kreatív ösztöndíj megalapítására vagy a kortárs művészeti magazinok rendszerszintű támogatására? Ahhoz, hogy ehhez hasonló kérdéseket fel lehessen tenni, fontos lenne, hogy az olyan intézmények félig privatizált kultúrpolitikáját, mint amilyen az MMA és most már az MNB is, ne kezeljük többé tabuként.
[1] Ez az esszé eredetileg csehül jelent meg, Soós Andi csehre fordított cikkének bevezetőjeként. Így a cseh olvasóközönséget célozta meg, ezért kissé furcsán hathat eredeti kontextusán kívül olvasni. Ugyanakkor úgy döntöttem, hogy megtartom az eredeti szövegben szereplő megjegyzéseket, egyrészt azért, hogy bemutassam, hogyan „adtam el” ezt a témát a cseh olvasóknak, másrészt azért, hogy rávilágítsak, milyen pontokon közösek az érdekeink.
A szöveget angolból Sárai Vanda fordította.
Nyitókép: Benczúr Emese: CHANGE/UNCHANGEABLE, 2012, gumilap, LED, 30×270 cm. Fotó: Wéber Áron Wéber
