Hans Hartung: La fabrique du geste,
Musée d’Art Moderne de Paris, 2020. március 1-ig
A talán túlságosan is széles merítésű tárlaton Hartung közel háromszáz alkotása látható most a párizsi Párizsi Modern Művészetek Múzeumában, többségükben a Hartung-Bergman Alapítvány jóvoltából. (Anna-Éva Bergman norvég származású festőnő két részletben összesen 44 éven át volt Hartung felesége és alkotótársa.) A kiállítás a művész hat évtizedes alkotói munkásságát tekinti át az 1920-as évektől, a német expresszionizmus idején született első próbálkozásoktól kezdve egészen az 1989-es halála előtti években készült monumentális vásznakig. Hartung nemcsak műveinek látványában, hanem technikáiban is úttörő, kompromisszumok nélküli újító volt, forradalmian merész úgy színeiben, formáiban, mint a különböző típusú festékek használatában. „Ami engem illet, szabad akarok maradni; szabadnak a szellememben, a gondolkodásomban, a tetteimben. Hogy sem magam, sem mások ne korlátozzanak a szabadságomban” – vallotta egyszer. Szabadságában még az a szomorú tény sem korlátozta, hogy a II.világháborúban a francia idegenlégió tagjaként olyan súlyos sebet kapott, hogy egyik lábát amputálni kellett.
Az 1904-ben született Hans Hartung 18 évesen, szülővárosában, Lipcsében iratkozott be a képzőművészeti főiskolára, és abban az évben, 1922-ben készítette első – ma is meglepően frissnek, élőnek ható – akvarelljeit is, amelyeket egyszerűen csak foltoknak nevezett. 1930-ban az éledő fasizmus miatt veszélyben érezte szabadságát, ezért több országban is menedéket, alkotási lehetőséget keresett. Először a Baleári szigeteken, majd Svájcban, végül pedig Párizsban telepedett le. A háború alatt egyáltalán nem volt lehetősége arra, hogy a festészettel foglalkozzon, és korábbi sebesülése, valamint korlátozott anyagi lehetőségei miatt a 40-es évek végén is csak kis méretű papírmunkákat készíthetett. Ebben az időben készült rajzain a kalligrafikus fekete írásjeleknek tűnő vonalak mindegyike sikolyként hat, bombák robbanását, szenvedést, fájdalmat és a megsemmisülést fejez ki. Művészi és politikai függetlenségét gondosan őrizve, a képzőművészeti áramlatoktól, iskoláktól, így a kubizmustól, az expresszionizmustól, és a szürrealizmustól is távol maradva közel 50 éves koráig kellett várnia arra, hogy a kritikusok is elismerjék munkásságát.
A negyvenes évek végén a francia lírai absztrakt irányzat Hartung képeit is befogadta, majd a tasizmus és az informális művészet is sajátjának érezte elementáris erejű kifejezésvágyát és szabadságát. Ekkor jött már elismerés a tengerentúlról is, ahol öntörvényű vásznait elsősorban Jackson Pollock foltszerű alkotásaival rokonították. 1960-ban aztán a Velencei Biennálén neki ítélték a nagydíjat, és ettől kezdve Hartungot már a kortárs képzőművészet ikonikus alakjaként kezelték a galériákban és a műtárgypiacon. Ez a tény bizonyos értelemben hátrányosan hatott művészetének további alakulására.
Sikerein felbuzdulva ugyanis egyre többet dolgozott, deklaráltan is arra törekedett, hogy gyorsabb technikai megoldásokat kísérletezzen ki, ami viszont alkotásainak spontaneitását és hitelességét gyengítette. Festett temperával, olajjal, akrillal, pasztellel, autó-zománccal, aerosolos spray-jel, szórópisztollyal, sőt szőlőpermetező berendezéssel is. Dolgozott ecsettel, faággal, söprűvel, spaklival, késsel, a gereblye fogaira rögzített ecsetekkel. Készített szobrot, kerámiát, litográfiát, szitanyomatot, kollázst, illusztrált könyvet, rajzolt tussal, krétával, ceruzával, és közben még szenvedélyesen fényképezett is. (Archívumában tizenötezer negatívot őrzött, és Andy Warholhoz hasonlóan, fényképezőgépe mindig a keze ügyében volt). Késői művein a hetvenes évek pop és pszichedelikus irányzatainak stílusjegyei is megjelentek.
Hartung ekkor már, megint csak Warholhoz hasonlóan, indusztriális körülmények között, asszisztensek segítségével sorozatban gyártotta műtermében a monumentális vásznakat, 1974 március 24-én például egyetlen nap alatt 14 nagy méretű képet készített. Nem elégedett meg sem az expresszionizmus robbanásszerű, harsány kifejezésmódjával, lehetőségeivel, sem pedig az absztrakció által kiváltható „vizuális erőszakkal”; mindkét irányzat számára vonzó intenzitását egy új, a művészettörténészek által később gesztusfestészetnek nevezett kifejezési formában találta meg. Korai képein pontosan tetten érhető az a pillanat, ahogyan az expresszionizmus és az absztrakt premisszáiból eljutott a gesztuális konklúzióig. A gesztuális absztrakt Hartung számára nem festészeti technika, hanem érzelmi és alkotási állapot volt. Kiábrándultságának, félelmének, szorongásának és nem utolsósorban testi fogyatékossága miatt érzett dühének kifejezésére alkalmazta a vászonra alulról felfelé, nagy lendülettel felhordott vonalakat, színfelületeket, foltokat.
A Párizsi Modern Művészetek Múzeuma minden igényt kielégítő, elegánsan felújított termei sem képesek a kiállítás végére elfáradó látogatóban feloldani azt az érzést, hogy bár Hartung valóban a XX. század nagy absztrakt művészei közé tartozik, a maga által választott és óhajtott szabadságban egy túlságosan monolit és önismétlő életmű született.
