Kinek a nemzete? Újraképzelt nemzeti identitások
Gallery8, július.30-ig.
A Gallery8 aktuális kiállítása az identitásokról, nemzetiségről és nemzetiességről folyó diskurzusba kapcsolódik be, erős elméleti háttérrel megtámogatott koncepcióval. Lehet-e közös stratégiája egy kanadai őslakosnak és egy európai „nemzetállamban” élő roma kisebbség tagjának arra, hogy identitását megalkossa, majd azt integrálja a jelenleg uralkodónak tekinthető nemzet fogalomba?
A kiállítás központi kérdése, hogy a nemzeti identitást lehet-e, szabad-e egységesnek és változatlannak tekinteni.
A képek forrása: Gallery8
A bemutatott művek magyar és kanadai kisebbségi alkotók munkái, melyek újraértelmezik és megkérdőjelezik a nemzetiként elfogadott szimbólumokat, mivel azok jellemzően a többségi társadalom által kiválasztott, és főleg róluk, hozzájuk szóló jelzések. Az alkotások párbeszédet kezdenek tehát kisebbség és többség között, rámutatnak, hogy egy nemzet önmagáról alkotott fogalma folytonosan alakul és alakítani is kell, nem pedig belesüppedni a pátoszos, ugyanakkor idejétmúlt, romantikus nemzetfogalomba, táplálva magunkban a soha nem létezett, homogén nemzetállam képét.
A kiállítás vállaltan a posztkolonializmus és a multikulturalizmus teoretikusainak hatásait mutatja. Az adott témában a megnyitón is hivatkozott Bhikhu Parek és Tariq Modood mellett említést érdemel a galéria nem túl nagyméretű, mégis igen nívós könyvtárában több kötettel szereplő Will Kymlicka.
A kanadai őshonos népek és a többségi társadalom, valamint a kisebbségi művészek és a művészeti intézményrendszer viszonya mára – a kiállítás megnyitóján elhangzott beszédek és a kanadai művek tanúsága szerint is – békés és rendezett. Ez természetesen nem jelenti, hogy a nemzeti identitással kapcsolatos viták Kanadában lezárultak volna (hiszen azok, ebben az értelmezési keretben per definitionem lezárhatatlanok); inkább azt, hogy a párbeszéd elkezdődött és sikeresen alakul. A megnyitón és a kiállítás egészében kisebb súlyt kapó magyarországi helyzet azonban nem ennyire pozitív. A kisebbségi és a többségi csoportok viszonya hazánkban, illetve a kisebbségek jelenléte a kulturális térben nem rendezett vagy békés.
Ezen túlmenően történelmi különbségek is elválasztják egymástól a két kisebbséget. Míg Észak-Amerikában különböző európai, fehér kultúrák gyarmatosítási törekvései, az ezzel összefüggő háborúk és kolonializáció tette kisebbséggé az őslakosokat, addig az európai cigányság sokáig a társadalom perifériáján élt, később pedig asszimilációs törekvések indultak meg az irányukba. Tehát az egymás mellett kiállított művek történeti és jelenkori háttere egyaránt különböző.
A tárlat zsúfolt, sokféle reprezentációs lehetőséget kíván megmutatni, de a falon is olvasható Modood-idézet nélkül nehéz volna vezérfonalat találni. Több mű is foglalkozik a zászlóval mint primer nemzeti szimbólummal. Ezek közül Greg Hill prank-jellegű (átverésszerű) Kanata Projektjéhez tartozó művek a legerősebbek, melyek Kanada nevének és nemzeti lobogójának autentikusságát kérdőjelezik meg, illetve kísérlett teszek azok helyreigazítására. Ezzel párhuzamba állíthatók Delaine Le Bas fotósorozatai, melyeken megjelenik a brit lobogó, a Union Jack, mint az önmagában is összetett brit nemzet szimbóluma, amely egy újraértelmezett és kiterjesztett nemzet szimbólumává válik.
Szintén párként kínálják magukat Camille Turner és Balogh Tibor munkái, melyek a nemzetet képviselő, szimbolikus hősökként számon tartott karaktereket sajátítanak ki a társadalom egy kisebbsége számára. Turner egy fiktív szépségkirálynő szerepét vette fel a Miss Canadiana performanszsorozat esetében, mellyel afro-kanadai származása okán rámutat Kanada társadalmának egyik mellőzött szeletére. Balogh az ikonikus, irodalomkönyvekben és március 15-i műsorokban viszontlátott, Petőfiről készült dagerrotípiát veszi alapul önarcképénél. A Déri Miklós által készített képen viszont hangsúlyos, hogy a Balogh-féle Petőfi karakter kezében olyan XIX. századi művek találhatók, melyek a roma írásbeliség korai művelőinek munkái.
A kanadai alkotók munkái között található egy további performatív mű, Keesic Douglas Trade Me-je, mely a hozzátartozó fotósorozattal együtt került kiállításra a Mátyás téri galériatérben. Douglas projektje egy negatív tartalmakkal bíró nemzeti szimbólum köré épül, egy olyan jellegzetes takaró köré, mely az indiánokkal folytatott cserekereskedelem és így az őslakosok kihasználásának és kifosztásának eszköze volt és itt ennek jelképévé válik.
A kanadai munkák egy kivételtől eltekintve komplex, projektjellegű, performativitást is használó művek, míg a magyar és tágabban véve európai alkotók által készítettek artefaktum jellegűek és ezért nehezebb is a megközelítésük, jobban igénylik a falakon olvasható, nagy segítséget nyújtó szövegeket, interpretációs javallatokat.
Ahogy már jeleztük, a kiállítás zsúfolt. Problémát jelent a művek hullámzó minősége is, a kandai munkák erősebbnek tűnnek, részben talán az összetettségük miatt, de lehet, hogy ez csak az Európából néző szem egzotikumnak behódoló öröme.
Mégis, roppant fontos kiállítást láthatunk a Gallery8-ben, egy olyan kiállítást, amely társadalmunk egyik lényegi és félek még sokáig meg nem oldódó kérdésével foglalkozik. Ezt a kiállítást jobb lenne több ország kisebbségi művészeinek bevonásával megrendezni – az árnyaltabb kép kedvéért – és jobb volna, illőbb volna valamilyen nemzeti falai közé bevinni. Gondoljunk arra, hogy a kanatai zászló leng a Budai Várban, a Nemzeti Galérián, vagy a mesterien megálmodott Liget Projekt egyik épületén. Lehetetlen. Egyszer egy kritikában azt írták, hogy Pintér Béla társulata és darabjai az igazi Nemzeti Színház. Hasonlót mondhatunk el a Kinek a nemzete? kiállításról.
A cikk lejjebb folytatódik.