Ha egy ajtó bezárul, mindig nyílik egy másik. Ahogy hallgatom F. Almási Évának, az Enciklopédia Kiadó vezetőjének a történetét, ez a régi bölcsesség fogalmazódik meg bennem.
Nekünk pedig nincs más dolgunk az életben, mint hogy megtaláljuk ezt a bizonyos nyílászáró szerkezetet, s átlépjünk rajta. Mint ahogy ő is tette, s teszi ma is.
Első ajtó
Egy fiatal, csinos hölgy érkezett Szegedre 1986-ban, táskájában mikrofon. Almási Éva ő a rádió ifjúsági osztályáról. Vörös Lászlót kereste, a Tiszatáj főszerkesztő-helyettesét.
S itt álljunk meg egy pillanatra. Tiszatáj. Az irodalmi folyóirat ma már fogalom, a rendszerváltó évek egyik emblémája. Ugye emlékszik a kedves olvasó? Nagy Gáspár-vers, botrány, kirúgások. Stimmt. Lépjünk tovább.
Amikor Almási Éva Szegedre érkezik, még a botrányok előtt állunk. Az irodalomról kérdezett, a szerzőkről, művekről a vidéki kultúráról, ilyesmiről. Aztán visszautazott a Bródy Sándor utcába, tisztába tette a riportot, leadta, átvették, dobozba került, majd augusztusra műsorra tűzték s adásba ment.
Akkor, amikor a Tiszatáj folyóiratcím nyilvános helyen fővesztés terhe mellett hangozhatott csak el.
A botrány óriási volt, a felelősöket raportra hívták. S kin csattant az ostor? Ahogy az már lenni szokott – természetesen a sor végén állón. Vagyis Almási Éván. Mintha ugyan ő tehetett volna arról, hogy szilenciumos időszakban kiejtődhetett a Tiszatáj szó a rádióban. A retorzió drasztikus volt – a fiatal rádióst kirúgták.
Az első ajtó bezádódott.
Második ajtó
Kopogtatnak az Akadémia Kiadó lexikon-főszerkesztőségének ajtaján, a küszöbön Almási Éva áll. Hallotta, hogy szerkesztőt keresnek az Új Magyar Irodalmi Lexikonhoz. Gyakorlata ugyan nincs az ilyen munkában, de az egyetemen magyar–történelem szakot végzett, s ismeri magát, tudja, hogy neki való a munka.
S még valami. Szeretne értéket hagyni maga után.
– Rendben, próbáljuk meg – ültette le Szelle Béla a főszerkesztőség vezetője.
Megpróbálták. S Almási Éva bevált. Hogyne, hiszen dokumentarista alkat, terhelhetősége nagy, munkájában alapos. Felelős szerkesztőként nyolc éven keresztül állt a munkálatok élén. Kétszáz szerzővel dolgozott, egészen addig, amíg – amíg meg nem halt Klaniczay Tibor.
Egy hónapra rá kirúgták Almási Évát. Megfúrták. A kiadóhoz fölháborodott levelek érkeztek, irodalmárok tiltakoztak. Hiába. Nem volt visszaút. Két évre rá aztán kiadták a lexikon utolsó kötetét is. Éppen még egyszer annyi idő alatt, mint amennyire Évának lett volna szüksége.
Bezárult a második ajtó is.
Harmadik ajtó
A harmadik ajtót Almási Éva maga nyitotta ki. A kilencvenes évek elejét éljük, a plakátokról újfajta életszemléletű ember mosolyog ránk.
A vállalkozó.
Ha ez az új idők szele, akkor hát lesz ő is az. Amúgy sem volt ellenére a szabadság. Független lesz, a saját maga főnöke.
Jól döntött, az Akadémia Kiadótól hamarosan hétszáz embert bocsátottak el, a biztosan jövedelmező szótárkiadáson kívül a cég holland tulajdonosa mindent lerázott magáról.
Minden értéket. Ezek kiadását vállalta többek között Almási Éva, akinek a neve F betűvel kezdődött, férje, Fitz Péter művészettörténész jóvoltából…
Éva pedig 1992-ben egyéni vállalkozó lett, a kiadóját saját lakásán alapította meg. Ez akkoriban már egyszerűen ment, nem úgy, mint a név megtalálása. De meglett az is – Enciklopédia Kiadó. Szerencsés választás volt, mert pontosan kifejezi tulajdonosa kiadói hitvallását: tudományos és művészeti különlegességek világra segítése.
Mert mi másnak is lehet tekinteni mindjárt az első munkáját is? Apósa, a Gorsiumot is feltáró, nemzetközileg elismert régész munkájával debütált, a Die Verwaltung Pannoniens in der Römerzeit című négykötetes művel. Szerencsés választás volt, azonnal (el)ismertséget hozott a kiadónak.
S hogy szerzett hozzá F. Almási Éva pénzt? Pályázat révén. Nyolcszáz ezer forintot. Ami 1993-ban még nagyon nagy összegnek számított.
Fiatal férfi kopogott a kiadó ajtaján, Stirling János, hóna alatt kézirattal. A Herbáriumát ajánlotta fel kiadásra. F. Almási Éva elfogadta. Ismét jöttek, kopogtattak, újabb kézirat érkezett. És ismét újabb. Ő pedig mérlegelt, döntött, kiadott vagy elutasított. A mérce mindig egy volt.
Az érték.
Közben művészeti folyóiratot indított, a Balkont. Egy év múltán már tudta, hogy ez nem az ő útja. A lap kiadásának a jogát átadta a főszerkesztőnek, Hajdu Istvánnak. Az üzletasszony mindig borotvaélen táncolt. Tudta, hogy ha nem ezt teszi, lemarad. Ha viszont túl sokat kockáztat, leesik.
Az üzlet tehát beindult, az F. Almási Éva azonban érezte, ahhoz, hogy visszavonhatatlanul befusson, valami nagyot kellene dobnia. S lőn.
Elindította a Kortárs Magyar Művészeti Lexikont. Azt, amivel az akadémia kétszer próbálkozott, s amibe kétszer bukott bele. Nem úgy F. Almási Éva. A művészet mindig is érdekelte, s az elszántság is megvolt benne. S még valami. A tapasztalat. Tudta, hogy a kérdőíveket egyszerre kell kiküldeni mindenkinek, akár a névsor elején áll, akár a végén. A visszaérkezett anyagot százötven szerző dolgozta fel, a munkával nyolc év alatt végeztek, a három kötet három egymást követő évben – 1999, 2000, 2001 – megjelent.
Valamennyi magyar művész benne van, akinek 1945 után jelentős kiállítása volt.
A szakmai siker nem maradt el. Mindenki érezte, az alkalom egyedi, ilyet még egyszer senki sem fog letenni az asztalra. Az első és a második kötetet után is kellett nyomni. (Csak érdekességképpen: Kínában…) A lexikonra egyébként összesen 64 millió forint pályázati pénzt kapott a kiadó.
Innen már végképp nem volt megállás, jöttek ki egymás után az újabb és újabb könyvek, évente 10-12. Tudományos és történeti munkák, fotóalbumok, utazási sorozatok, olyanok, amelyek már az antikváriumok polcain sem találhatók, elvétve sem.
Tíz év alatt százhúsz kötetnyi érték.
Ez alatt a tíz év alatt felfordult a világ.
Egy olyan csoda jelent meg, amivel nem lehet nem számolni. Úgy hívják, hogy internet. F. Almási Éva, tudta, hogy egy kiadó nem kerülheti meg. Nosza, portált fejlesztetett, úgy hívják, hogy www.artportal.hu
Minden rajta van, ami a Kortárs Magyar Művészeti Lexikonban. Minden és még sokkal több. Nemcsak a három kötet nyolcezer címszava, hanem az összes kiállítás, kép, a XX. századi fontos irányzatok és a többi. A portál a művészet iránt érdeklődők számára nélkülözhetetlen.
Ment tehát minden szépen a maga útján – amikor beütött a krach.
Miképpen? Egyszerű. Az olyan értékek iránt, amelyeket F. Almási Éva ad ki, viszonylag kevesen érdeklődnek. Csak a vájt fülűek. Ám ők azok, akik tovább viszik a lángot. Ha viszont alacsony a példányszám, akkor az államnak is támogatnia kell a kiadást. Nem is volt evvel semmi baj, egészen 2005-ig. Ekkor még 600 millió forintért lehetett pályázni. Tavaly már csak 100 millióért. Idén? Idén semmiért. Ki sem írták a pályázatokat.
Az Enciklopédia Kiadó befejezte a könyvek kiadását.
A harmadik ajtó is bezárult.
Kis lakásban üldögélünk, a Gellért-hegy tövében, a Szüret utcában. Doboz hátán doboz. Éva szabadkozik, pedig nincs oka rá, hiszen költözés kellős közepén nyitottam rá az ajtót.
– Egy hónapja kellett feladnom egy tágas irodát a Fadrusz utcában – meséli. – A nyár elején beláttam, nincs tovább.
Ha így döntött, jó oka lehetett rá, Évát nem olyan fából faragták, aki egykönnyen feladta. A szervezete döntött másképp.
A (2007) könyvhét vége felé jártak, amikor egy tanácskozáson felszólalt.
– A tudományos könyvkiadás két lábon áll – hangoztatta. – A támogatásén és a terjesztésén. Mindkettőt kirúgták alóla.
Mert nem elég, hogy a pályázatokat nem írják ki, a korábban megnyert és teljesített kötelezettségek után is nyögvenyelősen fizetnek – neki is milliókkal tartoznak –, s a terjesztés is megakadt. A könyveket ugyan átveszik, de azok vagy egyenesen a raktárakba kerülnek vagy néhány hét múltán visszaadják. Az olyan könyvek viszont, mint amilyeneket ő ad ki, lassabban fogynak, mint a bestsellerek. Lassabban, de folyamatosan. A tudományos könyvkiadás sorvadása egyébként azért is káros, mert nélküle a magyar szaknyelv sem tud haladni a világgal.
Itt tartott a hozzászólásában, amikor összeesett.
Az agyában pattant meg egy ér – aneurisma.
– A harminc évi megfeszített munka – kavargatja a kávéját Éva.
Azóta felgyógyult – és váltott.
– Bethlen Farkas történeti sorozatát még befejezem, meg egy kulturális antropológiát is, amire még korábban nyertem pénzt. Aztán kész.
Mármint a könyvkiadás. Nem úgy az Artportal. Hogyan is adhatná fel, amikor naponta ötezren látogatják, Éva tudja, számára ennek van jövője. Hogy mi lesz a kiadójával, az még nem körvonalazódott, talán valamelyik tőkeerős cég megveszi. A tőkén persze nemcsak pénzt ért, hanem kapcsolatokat is. Aminek ő mindig híján volt – legalább is elegendő kapcsolat híján. De nem is történhetett ez másképpen, mert nőként nem foroghatott ott – például tenisz, vadászati, vagy éppen ivászati partikon –, ahol az igazán fontos dolgok eldőlnek.
Ezek a gondolatok azonban már messzire vezetnek, Éva beéri avval is, hogy szenvedélyének, az értékek napvilágra segítésének élhessen.
Ehhez keresi most az újabb ajtót.
Tudja, meg fog nyílni ez is.
Hardi Péter
P. S. Az interjú óta éppen öt év telt el. Most nyílik az újabb ajtó – eladta az Artportált.
Az új tulajdonos Kiss Ferenc műgyűjtő. Talán folytatja, amit elődje elkezdett…