Kép és kultusz. Szinyei Merse Pál művészete.
Magyar Nemzeti Galéria, 2022. február 13-ig
Életmű-kiállítást rendezni a magyar képzőművészet legismertebb, legnagyobb hatású mestereinek egyszerre hálás és nehéz feladat. Hálás, hiszen a közönségsiker szinte látatlanban garantált, ugyanakkor hálátlan is, hiszen az olyan kiemelkedő alkotók, mint Szinyei Merse Pál, legalább emberöltőként egyszer rendszerint sorra kerülnek, életművük többnyire jól kutatott, így egyfelől nem könnyű új szempontokat érvényesíteni, újszerű megközelítéseket alkalmazni, másfelől talán még nehezebb ezekre felhívni a látogatók figyelmét, akik többnyire maradéktalanul elégedettek azzal, hogy olyan remekműveket láthatnak együtt, mint – Szinyei esetében – a Majális, a Lila ruhás nő, a Pacsirta vagy a Hóolvadás. Ráadásul Szinyei életművében – jó néhány kortársával ellentétben – szerencsére viszonylag kevés a lappangó mű, így a kurátorok csak kevésbé élhetnek soha, vagy legalábbis száz éve nem látott művek bemutatásának mindig nagy érdeklődést kiváltó lehetőségével.
Az újabb nekirugaszkodás Szinyei művészete méltó bemutatásának időszerű volt – a legutóbbi hasonló alkalom harminc évvel ezelőtt volt; az akkor a nagy festő dédunokája, Szinyei Merse Anna művészettörténész által kurált tárlat igen komoly szakmai és közönségsikert aratott. Bár egy Szinyei-kiállításhoz nem feltétlenül kell apropót keresni, most ez is adva volt, hiszen tavaly, a mostani tárlat eredetileg tervezett és a pandémia miatt idénre halasztott időpontjában volt a művész születésének 175., halálának pedig 100. évfordulója.
A mostani, Kép és kultusz című életmű-kiállítást Hessky Orsolya és Krasznai Réka jegyzi kurátorként és Prágai Adrienn társkurátorként és feltétlen érdemüknek tekinthető, hogy nem akartak görcsösen és minden áron újat mondani; úgy sikerült árnyalniuk a Szinyeiről kialakított képet, a korábbinál bővebb hazai és nemzetközi kontextusba helyezni művészetét és erőteljesebben hangsúlyozni napjainkig terjedő hatását az utókorra, hogy közben megőrizték a három évtizeddel ezelőtti tárlat üzenetének több elemét is. Szinyei művei a mostani tárlaton sajátos tematikai egységekben jelennek meg; a korábbinál nagyobb hangsúlyt kapnak a pályája és életműve alakulását alapvetően meghatározó nagy történeti kiállítások; a pálya egyes fejezetei a XIX. századi hazai és külföldi kortársak műveinek kontextusában jelennek meg. Így a mintegy 120 művet felvonultató tárlaton a „főszereplő” Szinyeit nem háttérbe szorítva, hanem ellenkezőleg, műveinek kvalitásait még nyilvánvalóbbá téve, olyan nemzetközi pályatársak – elődök és Szinyei kortársai – festményeivel is találkozunk, mint Gainsborough, Monet, Sisley, Corot, Courbet vagy Wilhelm Leibl; utóbbit többek között egy Szinyeiről 1869-ben készült, ma a Szépművészeti Múzeum tulajdonában lévő portréja képviseli a tárlaton. Szinyeinek a hazai palettán történő elhelyezését többek között Benczúr Gyula, Ferenczy Károly, Székely Bertalan és Mednyánszky László művei segítik. A tárlat külön érdekessége a színtannal foglalkozó egység, amely a színek és a színérzékelés tudományán keresztül segít értelmezni Szinyei színgazdag festészetét.
És bár, mit említettük, Szinyei életművéből szerencsére viszonylag kevés alkotás holléte ismeretlen, ennek a tárlatnak is sikerült, főként Szinyei Merse Anna több évtizedes kutatómunkájának köszönhetően, olyan műveket bemutatnia, amelyek a legutóbbi Szinyei-kiállítás idején még a „lappangó” kategóriába tartoztak. A Vitorlás a Starnbergi tavon című egészen kis méretű, a néhány négyzetcentin is Szinyei atmoszférateremtő képességéről tanúskodó ifjúkori, 1867-es festmény például a II.világháború viszontagságai során tűnt el a Szépművészeti Múzeum gyűjteményéből s a közelmúltban egy magyar származású New York-i műgyűjtő kollekciójában sikerült a nyomára bukkanni. A gyűjtő a festményt a múzeumnak ajándékozta, s most újra láthatja a hazai közönség is. A Fehér fa című jóval későbbi, 1909-es olajképre viszont egy svájci magángyűjteményben sikerült rábukkanni; tulajdonosának jóvoltából a festmény több mint száz év után most látható először kiállításon.
Néhány, továbbra is lappangó, „körözési listán” szereplő mű reprodukciója is szerepel a tárlaton, abban a reményben, hogy egyik vagy másik ilyen mű hollétéről talán a kiállítás valamelyik látogatója vagy az angol nyelven is megjelent katalógus olvasója felvilágosítással tud szolgálni.
A tárlat utolsó terme kortárs reflexiókat mutat be Szinyei munkásságára, melyekben a téma, egyes motívumok, vagy a színhasználat átvétele jelenti a közvetlen kapcsolódást Szinyeihez. Patay László 1979-ben született, Szubjektív tabló című nagy méretű művén kiemelt helyet kap Szinyei; Konkoly Gyula egyik festményén Szinyei pipacsos képeit idézi meg, míg Húshagyó kedd című munkájához a Majális motívumait is használja. Kupcsik Adrián az Air-ben a Pacsirtát dolgozza át, Tót Endre pedig a rá oly jellemző módon közelít a Lila ruhás nőhöz. A „Távol lévő kép” – Lila ruhás nő című vásznán a Szinyei festmény keretét és képaláírását látjuk, egy fotón pedig ugyanezen mű múzeumi kartotékját. Szabó Ábel Útépítés az Alföldön című olajképe teljesen mai témát dolgoz fel, miközben egyértelműen Szinyei Hóolvadását idézi fel a szemlélőben.
A kiállításhoz számos kísérő rendezvény, családi és gyermekprogramok, tárlatvezetések kapcsolódnak, melyekről a Nemzeti Galéria honlapjának programrovatában lehet tájékozódni.
