Havi bruttó kétszázezer fixet kaphat három éven keresztül bármilyen művész vagy kutató, aki pályázik és alkalmasnak találtatik. A „felmenő rendszerben” elinduló ösztöndíj 2018 szeptemberében startol 100 ösztöndíjassal, és 2020-ra ez a szám felmegy háromszázig. Három évig kaphat pénzt a nyertes, a – nem pontosan tudjuk, mire. A hivatalos közleményben nemigen részletezik a pályázat feltételrendszerét, csak az alap-kritériumokat rögzítik. Tehát 18 és 50 közöttiek, összesen 9 művészeti területen, és nem lehetnek sem rendes-, sem levelező MMA-tagok. És, hogy a pályázatukat majd „szakértőkből” álló „döntőbizottság” fogja elbírálni. „Kiemelkedő alkotások, előadások, kutatások, tanulmányok” részesülhetnek ösztöndíjas támogatásban, a lebonyolító pedig a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézete (MMA-MMKI) lesz. A további részletekért pedig egy linkre lehet kattintani, az egy olyan aloldalra mutat, amelynek a közepén egy jó nagy gombra az van írva: „Jelentkezem”. Erre – khöm – nem klikkeltünk rá, úgyhogy ezidáig annyi derült ki számunkra, ami a felhívásban szerepel, hároméves, négyhavi egységekre lebontott munkaterv, az elképzelések, célok leírása legföljebb 15000 karakterben, szakmai önéletrajz, a bírálat fő szempontja az eddigi életpálya és a terv szakmai tartalma lesz – érezhető a törekvés, hogy szakmailag alátámasztott, körülbástyázott projektet idítsanak el. Ha jól értjük, itt egy művészetelméleti kutatóintézet ad majd öszöndíjat művészeknek és kutatóknak, egy olyan intézet, amely saját maga még nemigen mutatott föl semmit. Nyilván, a jelentkezem-re klikkelve mégtöbb részlet kiderül, csak hát ki fog erre jelentkezni? Pontosan ez itt a kérdés.
Az MMA nem viccel: a kétszázezer az kétszer több, mint amennyit most az állami alkotói ösztöndíjak fizetnek a művészeti területen, a Derkó, a Móricz, az Örkény, a Pécsi. A legújabb hírek szerint azonban ezek is kétszázezresek lesznek 2018 szeptemberétől. A Derkó esetében ugyebár minden évben be kell számolni, és gyakorlatilag pályázni kell újra, így tarthat az ösztöndíjas periódus három évig legfeljebb. Az MMA, ha az állami ösztöndíjak összegét, azaz az államot nem is írja fölül, az eddigi díjakat némileg „elinflálja”, azokat kevesen kapták, rang volt megkapni, világos szakmai kritériumrendszer vette körül. A nyugdíjak, azaz a művészjáradék (micsoda szó) esetében ezt a felülírást azonban az MMA már megtette, emlékezetes a 121.125 forintos járadék ügye: nem az államnál kell regisztrálni, az állam nem a nyugdíjfolyósítón keresztül fizeti, hanem egy művészeti köztestületen keresztül. Kérelem (!) alapján.
Ezekben a technikákban éppen ez az érdekes és éppen ez a megosztó: létező problémákra adnak olyan válaszokat, megoldásokat, amelyeket finoman áthúznak a hatalomtechnika tűfokán és opportunizmusba áztatnak. Nyugdíjért az MMA-nál kell gazsulálni, hozzájuk kell fordulni. Ösztöndíjért nem a művészeti ágak szakmai szervezeteihez, esetleg a kulturális minisztériumhoz (nyugi, csak vicceltünk…), hanem a behemót, lojális monstrumhoz, a NER esztétikai alátámasztását szolgáló, jelenkori TÖMEGÍR-hez. Félreértés ne essék: egy ösztöndíjprogram önmagában legitim és jó cél, csak éppen az nem látszik, hogy hol is van itt az a szakmai teljesítmény, amely igazolja, hogy ennyi adóforint akkor hasznosul a legjobban, ha az MMA-MMKI költi el? Hol az a szakmai megalapozottság, amely alapján ilyen mélyen beavatkoznak a művészet intézményrendszerébe, lekörözve az összes eddigi ösztöndíjprogramot? És hol az a világos, autonóm és transzparens működésmód, amely a hiteles döntéshozatalhoz volna szükséges?
Ami e pillanatban látszik, az az, hogy egy ideológiavezérelt testületet kellene ahhoz elfogadni, legitimálni, hogy nyugdíjhoz illetve ösztöndíjhoz lehessen jutni.
Azt a szervezetet, amelyben a kritikai művészi gondolkodásnak nyoma sincs, amely semmilyen értékelhető teljesítménnyel nem állt elő, teljesen idegenül mozog (inkább üldögél) a hazai művészeti kontextusban, miközben semmiféle számottevő nemzetközi kitekintéssel, pláne kapcsolatrendszerrel sem bír. Ahhoz a szervezethez kellene most pályázni, amely ellen a művészeti közeg jelentős része hangosan és egyértelműen tiltakozott és amelyet bojkottál most is? Amelynek épp az érintett művészek körében nincs meg a legitimációja, amely a bírálatokra soha nem akart választ adni, amely a kritikusaival soha nem ült le vitatkozni, amely előző elnökének vállalhatatlan kijelentéseitől soha nem határolódott el. Amellyel kapcsolatban alkotmányos aggályok vetődtek fel. Amelyet a kétharmad avatott magánemberek egyesületéből köztestületté, tótumfaktummá, amelynek egyetlen karakterisztikus tulajdonsága, hogy közel van a hatalomhoz.
Sokszor leírtuk már, most is hangsúlyozzuk: az MMA léte és működése morális dilemmák sorát teremtette meg a művészeti területen. Ezt csak súlyosbítja, hogy egyre több pénzt oszt ki. Egy művészeti közgyűjteményi dolgozó, akinek a nyugdíja sok évtizednyi munkaviszony és nem mellesleg néhány szakmai díj után sem éri el a százezer forintot, miként mondjon nemet havi 121 ezer fixre? Egy fiatal képzőművész, aki, ha szerencséje van, pár hónapos projektmunkákból, „külsőzésekből” így-úgy megél, és ezek szünetében alkot, vagy nemzetközi residencykben tud létrehozni műveket, pár hétre kiszakadva a hazai mókuskerékből, hogyan mondjon nemet a havi kétszázas ajánlatra?
Csinos kis életpálya-modellt barkácsol a NER: először legyél „palánta” a KMTG-ben, amelynek, úgy hírlik, képzőművészeti tagozata is lehet hamarosan, aztán folyamodj ösztöndíjért az MMA-hoz, majd az ezüstéveket szépen bearanyozza a művészjáradék. Ha pedig igazán jól viselkedsz, „akadémikus” leszel, művészeti doyen, unalomban megőszült köztestületi tag, a rotációban szépen rád is jut majd egy önálló kiállítás a Műcsarnokban, monográfia a köztestületi kiadónál, 35 perces portréműsor az állami televízióban, meg egy bizottsági tagság valahol.
Persze nem akarjuk elviccelni, ugyanis teljességgel megalázó, hogy egyáltalán ilyen dilemma előállhatott. Szomorú, hogy egy szakmai választás az elvek feladásával járjon. Miként az is, hogy az új MMA-elnöknek sem volt egyéb elképzelése, kísérlete a dilemmák föloldására, mint emelni a tétet. Marad a megosztás, a NER alapképlete: nem bünteti a kívülállást, de forrás-átcsoportosítással oly mértékben megnöveli a hűség, a beleegyező hallgatás, de legalább a jelenlét jutalmát, ami nehezen feloldható helyzetbe hozza a hazai művészértelmiséget. Meddig képesek kitartani a prekáriusok? Erre varrjunk gombot.
Nyitókép: Peter Paul Rubens: Bőség, részlet
