Julie Béna: Sombre Dimanche, Longtermhandstand, Budapest, 2022.05.08 – 06.12
“Szomorú vasárnap száz fehér virággal
Vártalak kedvesem, templomi imával
Álmokat kergető vasárnap délelőtt
Bánatom hintaja nélküled visszajött.
Azóta szomorú mindig a vasárnap
Könny csak az italom, kenyerem a bánat.”
Így szól Seress Rezső Szomorú Vasárnap című, öngyilkosok dalaként is emlegetett, ikonikus száma, amely Julie Béna Sombre Dimanche (Szomorú Vasárnap) kiállításának címét ihlette. A tárlat június 12-ig látogatható még Bencze Péter idén januárban nyílt kiállítóterében, a Longtermhandstand galériában.
Bár a melankólia fontos eleme a francia művész munkásságának, de a mélabú érzete mégsem végzetes pesszimizmusként hatja át a kiállítás atmoszféráját. Béna alkotásaival az emberi lét természetes részeként üdvözli a elmúlás örökös jelenlétét és a pillanatnyi boldogság múlékony jellegét. Eddig életműve fekete humorból, groteszkből és szürrealista referenciákból szőtt egyveleg. Művészi identitása egyszerre foglalja magába az előadó- és képzőművész, a filmes, a feminista és az anya szerepét.

A Longtermhandstand galéria ajtaját átlépve a művész alteregója, az Udvari bolond (2020-2021) című mű alakja az emeletre mutatva tréfásan rossz felé vezeti a belépő látogatót. Ha netán valaki már ettől megsértődne, jobb, ha már belépés előtt visszafordul: a cirkuszi, színházi, trompe-l’oeil elemekkel átitatott válogatott kiállítás groteszk módon, folyamatosan tréfát űz majd belőlünk és minden emberi komolyságból.
Ugyanakkor nekünk sem kell passzív befogadóként tűrnünk ezt a kigúnyolást. A kíváncsi gyermeki jelenlétre tervezett műtárgyakat bárki kedvére megtapogathatja. Hiszen hiába Béna egyéni kiállítását láthatjuk, ezúttal mégsem ő a főkarmester: kislánya, Gala, zsarnoki diktátorként mindenbe beleszól. Őt reprezentálja a Kis katona (2020-2021) című mű katonai egyenruhás, karmokkal ékeskedő, életnagyságú anyagfigurája.

A különféle textil anyagok visszatérő elemei az itt látható munkáknak. A Muskétások (2018) című alkotás például Béna jelmeztervező édesanyja mellett töltött gyermekkori emlékeit idézi meg a nyolcvanas évek színházának csipkés kosztümei között. A Maszk (2022) című munka szintén a színházi világba repít minket: az álarc mint a klasszikus görög dráma eltúlzott érzelmeket közvetítő eleme ezúttal egy teljesen olvashatatlan arckifejezést mintáz.
A terem közepére állított Bagoly (2020) című, fém és üveg ötvözetéből készült installáció, a Kis katonával és az Udvari bolonddal együtt, már a művész tavalyi, a prágai Polansky galériában bemutatott The Wolf, the Princess and the Little Soldier (A farkas, a hercegnő, és kis katona) című kiállításán is szerepelt. A szimmetrikus szobor a tudás és a halál kettős szimbólumával a Galaról mintázott figurára is visszautal: a babona szerint ugyanis, ha bagoly repül el az ablakod előtt, lányod fog születni.

A terem sarkában kifeszített A madár, a csiga és a 33 – beleértve az arany legyet (2018) az a műtárgy, mely az itt látható tárlat még be nem mutatott munkáit hívta életre. A különleges horgolástechnikát, amellyel ez az alkotás készült, a művész egy csehországi kirándulás során ismerte meg: ezt a csomózást a hetvenes években ékszerek gyártására használták. A kortárs és a helyi kultúra ötvözése Béna kedvelt munkamódszere, ám az időigényes és rendkívül nehezen megtanulható horgolási technikát úgy illesztette saját alkotói gyakorlatába, hogy felkérte a különleges horgoláshoz értő cseh asszonyokat, valósítsák meg művészeti terveit. Sajnos mára csupán egyetlen asszony maradt közülük, akivel a művész együtt tud dolgozni, így művei a huszadik század e rendkívüli kézműves hagyományától való búcsúzásként is értelmezhetőek. Az így készült új művek a tárlaton a Szem; Halál vagy Fantázia; A kötél (Három Udvari Bolond); Halál egy macskával és egy hegedűvel, és a Pókháló (2022) című alkotások. Utóbbi a művész jól ismert motívumait (halál, élet) és karaktereit (pók, udvari bolond) ábrázolják.

Az alkotói műfajok és referenciák sokszínűsége miatt Julie Béna munkáját gyakran szokták eklektikusként jellemezni. Ez a kifejezés azonban Béna esetében nem hordoz semmiféle negatív jelentést, sőt, tökéletesen alkalmas rá, hogy megragadja azt a párhuzamos művészeti zsánerekben és összművészeti szemléletben való alkotói gondolkodást, ami színházi darabokat is jellemez. Julie Béna tárlata (amelyet egyébként egy zártkörű performansz előzött meg decemberben a kiállítás helyszínén) rögtönzött installálási megoldásokkal, megtapogatható, elmozdítható elemeivel a színház komplex de mégis kötetlen, sosem tökéletes, és a jelen körülményeihez idomuló jellegét adja vissza.
Bencze Péter és a Longtermhandstand is valahogy így jelenik meg kiállítóterével a hazai kortárs művészeti platformon: szerepköröket átlépve kísérletezget, tanulja és tanítja a globális-kapitalista világ műkereskedelmi működését, miközben ötleteivel és lelkesedésével gyakran túl is mutat azokon.