RÜGYFAKADÁS
A Hejettes Szomlyazók korai korszaka (1984–1987), Új Budapest Galéria, szeptember 3-ig
A kopár szík sarja (1987-1992).
A Hejettes Szomlyazók kiállítása
Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, szeptember 10-ig
Amikor 1994-ben Keserü Katalin az Ernst Múzeumban megrendezte a 80-as évek című tárlatot, bizonyára keveseknek fordult meg a fejében, hogy hosszú időre az lesz az egyetlen, az évtized képzőművészetét prezentáló nagyobb, átfogó jellegű kiállítás Magyarországon. A Műcsarnok akkori igazgatójának ez az egyik legambiciózusabb, ugyanakkor legszerencsétlenebb rendezése ráadásul erőteljesen hozzájárult ahhoz, hogy hamarosan idő előtt kellett távoznia posztjáról. Noha a sok szempontból elhibázottnak mondható leváltás története ennél jóval bonyolultabb, azért az mindenképpen megállapítható, hogy a 80-as évek nem volt jó kiállítás. Bírálói elsősorban a koncepciónélküliséget, a gyenge katalógust és a zsúfolt rendezést támadták, de gyakori érv volt az is, hogy a téma egyszerűen túl korai: alig négy évvel a rendszerváltást követően a nyolcvanas évek képzőművészetének keresztmetszetét megrajzolni lehetetlen feladat. Korai volt, nem vitás, de legalább megtörtént.
Lassan harminc évvel az évtizedváltást követően ugyanis már nem is reménykedünk hasonlóan ambiciózus vállalkozásokban, évtizedes keresztmetszetek megrajzolásában. Koránt sem biztos persze, hogy az évtizedes tárlatok a legalkalmasabbak a művészettörténet prezentálására az viszont annál inkább, hogy a nyolcvanas évek művészete megérett a feldolgozásra. És ezzel nem állunk valami jól. Az évtized kisebb szeleteinek, egy-egy művészének bemutatására is elvétve van csak példa. Neveket és címeket ismerünk ugyan, de műveket már annál kevésbé.
A szakirodalom, a konkrét művészettörténeti feldolgozás ugyanis hiányos, hogy az intézményi reprezentációról már ne is beszéljünk.
Ezért is rendkívüli jelentőségű az Új Budapest Galériában és a Ludwig Múzeumban megrendezett két tárlat, melyek a Helyettes Szomjazóknak az évtized egyik legfontosabb, a magyarországi kortárs képzőművészet további sorsát valóban befolyásoló művészcsoportjának, nyolc éves működését mutatják be.
A Hejettes Szomlyazók 1984-ben alakult és 1992-ig működött, tagjai pedig a következő művészek voltak: Beöthy Balázs, Danka Attila, Elek István (KADA), Fekete Balázs, Kardos Péter, Nagy Attila, Pereszlényi Rolland, Várnagy Tibor és Vidákovich István. A csoport elsősorban közösen létrehozott, kritikus és trágár, ugyanakkor végtelenül laza és humoros munkáiról ismert. Különböző projektjeik, installációik, szobraik és festményeik a dada, a punk, a fluxus és a primitív művészet elemeit ötvözik, amiben bizonyára szerepet játszhatott, hogy a csoport tagjainak nagy része nem végzett felsőfokú művészeti tanulmányokat.
Az „autodidakta” művészek megjelenése fontos fejlemény volt ekkoriban, gondoljunk csak a szentendrei Vajda Lajos Stúdió és az Albert Einstein Bizottság tagjaira. A Hejettes Szomlyazók munkássága ugyanakkor valahol az avantgárd folytatásának is tekinthető. Igaz, annak kritikus újragondolásának, egyfajta paródiájának is.
Ahogy Andrási Gábor, a Nyolcvanas évek. „Az avantgárd halott” című tanulmányában kifejtette, az évtized elejére Magyarországon nem csak a hivatalos művészet, de tulajdonképpen az avantgárd is kifulladni látszott, ebben az űrben pedig egyfelől a „konceptualizmus utáni új kép”, vagyis az új szenzibilitás, másfelől az avantgárd tudatos paródiája játszotta a főszerepet.
A Hejettes Szomlyazók pedig jól elhelyezhető ebben a második vonalban. Underground munkásságuk ugyanis jelentős mértékben az avantgárd és a modernizmus teremtő gesztusainak, messianisztikus önképének kifigurázása. Elég, ha csak a csoport nevére – és benne a „j” és „ly” emblematikus felcserélésére – gondolunk: Hejettes Szomlyazók, vagyis az „igaz szót” szomjazók helyettesei.
Az, hogy Andrási 1999-es szövegéhez kellett nyúlnom, nem véletlen. A művészettörténeti feldolgozás – például katalógus – ugyanis mindkét kiállítás esetében elmaradt. Igaz, az intézmények ezúttal csak asszisztáltak a kiállításokhoz: a Hejettes Szomlyazókat a korszak műtárgypiaci felértékelődése hozta helyzetbe, és a kiállításokat maguk a művészek rendezték. Hol jobban, hol rosszabbul. Az Új Budapest Galériában például lényegesen jobban. Ott ugyanis sokkal koherensebben áll össze az együttes, és legalább annyi információ található a falakon, ami a látottak értelmezéséhez feltétlenül szükséges.
A Rügyfakadás című tárlat a Helyettes Szomjazók korai, „földalatti és fél-nyilvános korszakát” mutatja be, középpontjában a csoport első kiáltványával, amiben a hivatalos művészettől való határozott távolságtartás mellett foglaltak állást. A bejárattól balra látható az 1984-85-ben szerkesztett és szamizdatként terjesztett Világnézettségi Magazin archívuma. Ezen keresztül vezet az út a Platón barlangja címet viselő terembe. Ezt a nevet adták ugyanis annak a Kavics utcai légópincének, amely eredetileg Galántai György műterme volt, és amit 1986-tól, a hatóságok általi 1987-es bezárásig a csoport tagjai nyitott műteremként és underground rendezvényhelyszínként működtettek.
Itt található, egyebek mellett a korai évek egyik emlékezetes darabja, a Láthatatlan művészet (festményháború) című 1986-os performansz hanginstallációja, amely akció során a művészek különböző festményekkel a homlokukon számháborúztak, de a terem tele van jobbnál jobb, viccesebbnél viccesebb művekkel és címekkel. Úgy, mint A szépség betör a nyolcvanas évek művészeti közegébe (1985), A görögdinnye íze a paprikáskrumpliban (1985) című festmények, vagy a „Szabadság, szerelem; leverem, kiverem” – idézet, jelmondatként a falon. Ezt egyébként sokan egy másik szövegváltozatban ismerik, Nagy Attila Kristóf, 1998-ban elhunyt író-zenész Hadikommunikáció (1986) című kötetéből: „Szabadság, szerelem, leverik, kiverem”. A Szomlyazók közlése szerint Nagy Attila Kristóf csak idézte itt a Világnézettségi Magazin 6. számát, az egyes szám első személyt többes szám harmadikra írva át.
- (Update: ezt a bekezdést 08.12-én javítottuk: az idézet eredetét tisztáztuk.)
A bejárattól jobbra eső folyosón látható az 1985-ös a Bercsényi kollégiumban, valamint az 1987-es szentendrei művelődési házban megrendezett kiállítások anyaga, az utolsó terem pedig a nagyobb installációkat tartalmazza, amelyek között megtalálható például az egyik legismertebb munka, az 1986-os Siralomház. Ugyanitt kaptak helyet a dadaista pátosz és mítoszromboló „historikus” munkák ís úgy, mint a Hunyadi László siratása (1985), a Zrínyi és Frangepán a bécsújhelyi börtönben (1986) című festmények, vagy a Segesvár (1985) című szobor. A terem ráadásul számos figyelemre méltó apróságot tartalmaz. A Segesvár mögötti falszakasz például a rendszerváltás előtti évtizedekben még gyakori zöld olajfestékkel van lefedve, ami megtöri a kiállítótér white cube jellegét és régi tantermek, művházak hangulatát idézi. Az e fölött olvasható felirat– egy korabeli ismeretterjesztő kiadványból átemelt mondat– pedig a Hejettes Szomlyazók ars poeticájaként is értelmezhető:
„Értelmes magyar fiatalnak lenni és megpróbálkozni a művészet valamelyik ágával csaknem egyet jelent.”
A Ludwigban megrendezett második kiállítás már nem bővelkedik a fentihez hasonló fineszes megoldásokban, de nem is ez vele a legnagyobb probléma. A Kopár szík sarja – elképzelésem sincs, hogy miért ez a címe – a Hejettes Szomlyazók 1987-1992 közti tevékenységét dolgozza fel, jobban mondva mutatja be. A tárlat az 1989-es második kiáltvánnyal indít, amelyben a csoport tagjai feladják addigi intézményellenes pozíciójukat, azt követően azonban gyakorlatilag teljesen eltűnnek a szövegek a falakról.
A kis leporellót leszámítva a kiállítás nagyon kevés érdemi információval segíti a látogatót, így, ha nem rendelkezünk nagyon bőséges előzetes információkkal, eléggé el tudunk veszni a termekben. Unatkozni persze így sem lehet, hiszen az anyag itt is nagyon ütős, viszonylag könnyen befogadható, és kifejezetten humoros is.
A központi terem németországi kiállítások anyagát mutatja be, egyebek mellett a Párbaj című videót, a Berlini képek című műegyüttest – köztük a John Lennon sírját levizelő Brezsnyevet ábrázoló rajzot – valamint az Isenheimi oltár (1987) című féminstallációt, ami egyébként az emblematikus munkák közé tartozik – egyetlen Hejettes Szomlyazók-műként szerepel például a Magyar képzőművészet a 20. században című kötetben.
Innen különböző kisebb termek nyílnak, amelyek az 1987-től 1992-ig tartó időszak műveit, valamint a különböző kiállítások fotódokumentációit sorakoztatják fel lényegében kronologikus sorrendben. Az ismertebbek művek közé tartozik az 1989-ben az Ernst Múzeumban megrendezett stúdiókiállításra készült Döbling, a szintén 1989-es genderkritikus Öröknaptár című sorozat, valamint az 1990-es hannoveri könyvvásáron létrehozott Inspiráció című performansz és installáció, aminek itt csak a dokumentációja került kiállításra. Jobban mondva fotódokumentációja, mert az, hogy ott pontosan milyen akciót hajtottak végre a Hejettes Szomlyazók, már nem egyértelmű. Mint ahogy rejtélyaz is, hogy például a Strand (hőélvező akció) című stúdiókiállításnak és performansznak mi a háttere.
– Média Modell, Mûcsarnok, Budapest 2000, részlet az installációból. Forrás: Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum
A központi teremtől jobbra, de attól nehezen értelmezhető módon egy kordonnal elválasztott, és csak a bejárat felől megközelíthető részben található, a Gazdálkodj okosan (1989) című nagyméretű társasjáták-installáció. Ez a mű, eredetileg a Budapest Galéria Lajos utcai kiállítóházában megrendezett Kék acél című csoportos tárlatra készült, amelyen a Hejettes Szomlyazók is szerepeltek, és a rendszerváltás körüli időszak egyik legfontosabb kiállítása volt. A Gazdálkodj okosan esetében egyébként legalább néhány sorban le vannak írva a legfontosabb információk –hol volt kiállítva és milyen más művészek szerepeltek még a tárlaton – de ez inkább a kivételek közé tartozik.
A két kiállítás közül egyértelműen a Rügyfakadás az erősebb, a Kopár szík sarja pedig finoman szólva hagy maga után kívánnivalókat. A kettő együtt ugyanakkor a nyár kihagyhatatlan és hiánypótló művészeti eseménye, mert bár a művészettörténeti összegzés ezúttal is elmaradt, a nyolcvanas évek képzőművészetének egy nagyon fontos szelete állt össze, helyenként kifejezetten humoros és szórakoztató egységgé.
A nyitókép Várnagy Tibor fotója
