Az artportal kultúrpolitikai cikksorozata az önkormányzati választások után kezdett el foglalkozni a kortárs művészet intézményi helyzetével azokban a városokban, amelyek ősszel új politikai színezetet kaptak. Szubjektív helyzetképeket közöltünk sorozatban, azzal a céllal, hogy megnevezzünk problémákat, lehetséges megoldásokat is egyben, és vitát generáljunk.
A budapesti színtérről itt, a pécsi helyzetről itt, a szombathelyi viszonyokról itt írtunk. A sorozat úgy folytatódott, ahogy újabb szerzők, megszólalási lehetőséget keresők bukkantak föl. A kormánypárti vezetésű Zalaegerszeg helyzetéről szóló cikkünk itt olvasható. Most arról a városról lesz szó, ahol az önkormányzati választások előtt kirobbant botrányok nagy valószínűséggel döntő hatással voltak az országos eredményre is, és ahol az új, szintén kormánypárti városvezető a régi „gyomok” kigyomlálását ígérte.
Győr, más városokhoz képest több szempontból is előnyös helyzetben van. Volna elegendő tér és tőke ahhoz, hogy akár nemzetközi szinten is figyelemreméltó kortárs művészeti élet bontakozhasson ki itt, abban az esetben, ha az aktuális városvezetés is így akarja.
Ehhez elsősorban egészséges múzeumi struktúra felépítésére volna szükség, mert a mostani, sajnos távolról sem felel meg a művészeti világ szabta, 21. századi kritériumoknak.
A jó adottságokhoz képest a szakmai felkészültség fájó hiányát vélem tapasztalni a kulturális, vagy ha a kaptafánál maradok, a képzőművészeti szektorban. A régi beidegződésektől – hiába vagyunk irigyelt helyzetben, a Nyugat kapujában – itt sem sikerült egyelőre megszabadulni. Részben tősgyökeresként, részben gyüttmentként, a Bécsi Képzőművészeti Akadémia elvégzése és az osztrák szcéna több mint egy évtizedes beható megfigyelése után, aggódva szemlélem a képzőművészet sorsának alakulását a városomban.
E cikk megírásához főként az a városszerte terjedő hír adta a végső lökést, amely szerint Dézsi Csaba András győri polgármester március elsejével menesztette Grászli Bernadettet, a Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum igazgatóját, aki 2009 óta vezette az intézményt.
Bernadettet tíz éve ismerem, mikor 2010-ben részt vettem a győri Nemzetközi Művésztelepen. Maga a művésztelep valamelyest ambivalens érzéseket hagyott bennem, úgy éreztem, a helyi művészek egy kisebb csoportjának váltott jegye van ide minden évben, nem igazán foglalkoztak mással, így a Hollandiából érkezett orosz művésznővel sem. Azon a nyáron ugyanis ő és én képviseltük a nemzetköziséget. Mégis, a Bernadettel folytatott akkori beszélgetésekből azt szűrtem le, hogy elhivatottan áll a múzeum vezetéséhez. Később magam is több színvonalas, a kortárs trendekhez hozzászólni kívánó kiállítást is láttam az Esterházy palotában, bár akadtak köztük olyanok is, amelyek előtt értetlenül álltam. Viszont az intézmény az utóbbi időben különösen jól ráérzett a korszellemre a geometrikus, minimalista vonal mentén felépített kiállítás-sorozattal, amelyben kortárs fiatal művészek, de az absztrakt hazai klasszikusai is helyet kaptak, tavaly például Nádler István. Összességében: Grászli Bernadett ténykedése alatt azért történtek progresszív és előremutató dolgok. (Jó volna ezt pontos adatokkal megerősíteni, de a múzeum honlapján az időszakos kiállítások címszó alatt csak az időrendben utolsó három szerepel.)
Nem lévén oknyomozó újságíró, nem kívánom a menesztés részleteit fölfejteni, és egyelőre nem is áll rendelkezésre elég információ a helyzet objektív megítéléséhez. Írásom inkább áttekintés, összegzés, célja pedig az, hogy a jelenlegi helyzetből való kimozduláshoz járuljon hozzá, és lehetséges útvonalakat vázoljon fel egy másik jövőkép felé.
Győrött “a múzeum” gyűjtőfogalomként szerepel a köznyelvben. Ez az egyszerűsítés találó, hiszen itt is, mint a legtöbb megyeszékhelyen az utóbbi tíz évben lezajlott a városi és megyei művészeti intézmények egyesítése. Ennek megfelelően “megyei hatókörű városi múzeumként” említik hivatalosan a Városi Művészeti Múzeum és a Xántus János Múzeum összevonásából 2013-ban létrejött, a múzeumalapító, győri bencés szerzetesről elnevezett Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeumot.
Mint egyfajta ernyő, alatta csoportosul minden győri kiállítótér: az intézmény weboldala tizenegyet említ, és ebből ötöt mutat be részletesen. Érdemes lenne végigjárni egy kiállítás-túrát, hogy lássuk, melyik működik és látogatható ténylegesen. Ez most persze nem volna lehetséges, így muszáj ismét korábbi személyes tapasztalatokra, illetve meg nem erősített forrásokra hivatkoznom.
Kincs, ami van: múzeumi épületeink
Kezdem mindjárt az Apátúr házzal, melynek hányatott sorsa hosszú évek óta nem látszik rendeződni, bár ígéretekben nincs hiány. A barokk palota egyszerre a város büszkesége és páriája. Timpanonja a pellengér helyét nézi, ahol a lőcsei fehérasszonyt kivégezték, de olyat még a díszterem freskóinak angyalarcú barokk figurái sem láttak, hogy a stukkók hajlataiban galambok költsenek. Talán ez még mindig elkerülhető, ha a felújítás örve alatti, 2014-es bezárás valamiféle eredményét is láthatjuk majd, és a hat év óta tartó állagromlásnak valamikor vége szakad. Az épület évente általában egyszer nyitja meg kapuit, a Múzeumok Éjszakáján, hogy tágas udvara koncertek színhelyéül szolgáljon. Ilyenkor úgyis jótékony sötétség borul a világra, nem látszik, aminek nem ajánlott látszania.
Napóleon-ház-ként emlegetjük – mert itt szállt meg a császár, miután Kismegyernél legyőzte a Habsburgokat – azt az elfogadhatónál rosszabb állapotban lévő régi polgári épületet, ahova a Győri Grafikai Műhely költözött a lebontásra ítélt, Ady Endre utcai otthonából. Kényszerűségből nyomják itt a súlyos nyomdai prések a grafikákat és egyben a felújított parkettát is. Az idő nagy részében – úgy tudom – a Kovács Margit Művészeti Szakközépiskola grafikai részlege ténykedik itt, és időnként egy-egy, a diákok és oktatóik műveiből összeállított időszakos kiállítással rukkol elő.
A Nefelejcs közben áll a Magyar Ispita, ami a múzeumi főépület, az Esterházy palota kvázi kihelyezett tagozata. Állaga, amennyire meg tudom ítélni, rendben, évente egy-két, kissé még bátortalan tárlattal dicsekedhet. Nekem személyes kedvencem ez az árkádjaival az olasz reneszánszra hajazó műemléképület, jó lenne, ha többször lehetne itt jó kiállítást nézni.
Ebből a gyors szemléből is kitűnik, hogy patinás tereink nagyrészt kihasználatlanok, sőt némelyiknek az állaga is leromlott. Indokolt lenne helyzetüket újragondolni, és a múzeum szlogenje után szabadon, nyitottá, színessé, de legfőképpen elevenné tenni őket.
A gyűjtemények
Győrben szívesen hivatkoznak a képzőművészeti gyűjteményekre, és nem alaptalanul. A magángyűjtők múzeumra hagyományozott, nagy műgonddal összeválogatott kollekciói, bár történeti szempontból egyedülálló értéket képviselnek, nem adnak választ arra kérdésre, hogy mit jelent ma Győrben a képzőművészet. A városnak, az intézményeknek, a városlakóknak. Ezt a kérdést szakmán kívülieknek is fel szoktam tenni, és a magát a képzőművészet dolgában járatosnak tartó egykori gimnáziumi osztálytársam még azt is megemlítette, hogy biztos forrásból tudja, hogy járt itt Fernando Botero fia. Szóval, a gyűjtemények fontosak, legyünk rájuk büszkék, gondozzák őket az erre hivatott intézmények, de kapjanak végre olyan friss és a korszellemhez igazodó prezentációt, amiért érdemes betérni egy múzeumba.
Kincs, ami nincs, de lehetne
A tárgyi adottságokon túl, sajnos jelentős hiányt érzékelek a szellemi meritumok terén. Írásomban elsőként említem az egészséges múzeumi struktúra égető hiányát, amin az apparátus hozzáértő és felkészült elméleti szakemberekkel, kurátorokkal, művészeti menedzserekkel való bővítését értem.
Nyilván az intézmények összevonásából fakadt, hogy egy kézben összpontosul szinte minden teendő, csakhogy így számos fontos dologra soha nem kerül sor. Nyilvánvalóan nem lehet egyszerre műemléket felújítani, gyűjteményeket gondozni, kiállítást szervezni, pályázatokat kiírni, nemzetközi projekteket végigvinni és közben a helyi művészsorsok jobbításán fáradozni. Sehol nem láttam még ilyen, a végletekig lecsupaszított rendszert, ahol az igazgató után, kis túlzással, már a ruhatáros következik – holott pont a művészeti ágazat az, amelyik összetettségénél fogva széles körű felkészültséget és megfelelően specializált szakembereket igényel.
Úgy gondolom, hogy emellett fontos volna egy olyan, külön a képzőművészet felzárkóztatásán dolgozó munkacsoportot is létrehozni, amelyben az önkormányzat képviselői mellett helyet kapnának a művészeti civilszervezetek, a helyi művészek, és akár a magukat művészetpártolónak tartó lokálpatrióták is. Kis böngészés után gyorsan feltűnik, hogy a győri kultúra támogatására számos civilszervezet működik városunkban, bár aktivitásukat kevéssé érzékelni.
Ezek a változtatások nem annyira anyagi, mint inkább szervezésbeli terheket rónának a város kulturális vezetésére, ami hitem szerint megérné a fáradságot. Az együttműködés alapfeltétel volna, de fontos, hogy a különféle vélemények között szakmai szempontból kellene súlyozni. A helyi művészek közül azokat kellene helyzetbe hozni, akik képzettségük és a kortárs művészeti pozíciójuk alapján az említett témákban járatosabbak. Vagyis ideje lenne elérni, hogy ne azé legyen a döntő szó, aki a leghangosabban kiabál. Ezért is elengedhetetlen a hozzáértés és felkészültség a múzeumi alkalmazottaknál, akiket pályázat alapján az országos vagy – ahogy ez nálunk sosem volt szokásos –, a nemzetközi mezőnyből volna érdemes kiválasztani.
Ha ez az intézményi változás végbement, el lehet kezdeni közösen dolgozni egy olyan új városi művészeti koncepción, ami egyébként ajánlatos akkor is, ha a városnak kulturális fővárosi ambíciói lesznek a következő fordulóra. Rögtönzött, díszlet jellegű megoldások ismét nem vezetnek majd eredményre, ez borítékolható.
Egy ilyen programnak a kortárs felfogás szerint többek közt érdemes tartalmaznia egy megreformált pályáztatási rendszert, friss ötleteken, szakmai koncepciókon nyugvó projekteket, releváns nemzetközi kiállításokat, valamint a helyi művészek számára alacsonyabb költségvetésű, megfizethető alkotóterek biztosítását.
Hiányzik a fantázia a város kedvező földrajzi adottságainak kihasználására is: Győrt a Budapest- Bécs-Pozsony háromszög veszi körül, ami annyira szerencsés helyzet, hogy elsiklani fölötte szinte bűn. A koncepciónak kiemelt helyen kellene foglalkoznia a felsorolt városok intézményeivel való együttműködésekkel. Ma semmiféle ilyen irányú elképzelésről nem tudni.
Ugyanez vonatkozik a testvérvárosokra is, igaz, ingolstadti residency-ről fél füllel hallottam már, de hogy hol lehet megpályázni, az nem közismert. Pedig nagyon fontos volna olyan művészi és kurátori rezidencia program létrehozása, amely cseréken alapul, hogy friss szellemi vérkeringés legyen a városban, illetve, hogy a győri kultúrát nemzetközi kapcsolatrendszerbe lehessen ágyazni. Jó példaként szolgálhat Ausztria, ahol városi és tartományi ösztöndíjakkal segítik folyamatosan a művészeket és teoretikusokat.
Szeretnék röviden arra is kitérni, hogy a városnak újra kellene gondolnia, mit akar kezdeni a köztereivel. A köztéri alkotásokra kiírt pályázatok legyenek transzparensek, elérhetők és az aktuális művészeti viszonyokban naprakész zsűri bírálja el őket! Az utóbbi időben gombamód szaporodnak az olyan köztéri művek, amelyeknek talán egy másik időszámításban vagy dimenzióban, de semmiképp nem a naptár szerinti 2020-as években volna helyük.
Magánkezdeményezések, underground kultúra
Mikor 2015-ben visszaköltöztem a városba, tele voltam lelkesedéssel. Leginkább egy nagyvárosi mintára működő, nonprofit, artist run space szerepelt a terveim közt, mert ami Bécs után nekem igazán hiányzott itthon, az a művészek és érdeklődők közösségi terekben való rendszeres, informális találkozása volt. Szembeszökő hiány van Győrben művészeti magánkezdeményezésekből, még országos viszonylatban is. Igazi underground iniciatíváról a nagyívű MEDIAWAVE óta nem tudok. Pedig nehéz elképzelni, hogy rajtam kívül senkinek se hiányoznának ilyenek.
Csak emlékeztetőül: ez a fesztivál meghatározó volt a város életében. A MEDIAWAVE Alapítvány 1991-ben létrejött non-profit civil szervezet, melynek fő tevékenysége a MEDIAWAVE Fesztivál megszervezése. A “Fényírók fesztiválja” -ként is ismert kezdeményezés, a szervezők megfogalmazása szerint, a hagyomány és a modern ütköztetésére épített. A lassan harminc éves eseménysorozat programjában kezdetben főleg az experimentális filmre fókuszált, amely később kiegészült más vizuális művészeti műfajok, zenei illetve tánc előadások bemutatásával. Szomorú, hogy utoljára 2009-ben került úgy megrendezésre, hogy Győrben volt a központi helyszíne. Ezután két éven át Szombathelyen zajlott a szokásos tavaszi “egy hét együttlét”, majd Komáromba, a Monostori Erődbe költözött át, ahol azóta is minden évben megrendezik. A győri pezsgést fiatal művészpalántaként annak idején én is nagyon élveztem, örök élmények a zsinagóga udvarán nagy társaságban eltöltött zsibongó esték, vagy Iva Bittova koncertjei. Nagy kár, hogy a város nélkülözni kényszerül a MEDIAWAVE-nek köszönhető nemzetközi figyelmet is, amelyet semmiféle Ifjúsági Olimpiai Fesztivál nem tud pótolni.
Nos, én nem gondolkodtam ekkora léptékben, csak egy olyan helyet álmodtam – bécsi mintára –, ahol a képzőművészeten van a főhangsúly, fiatal alkotókkal, nemzetközi open call-lal, megnyitók alkalmával under- és overground, izgalmas, helyi és külföldi zenekarok, zenei projektek fellépéseivel.
Elképzeléseim azonban az önkormányzat irányába tett bátortalan lépés után nagyot vesztettek lendületükből, egy kiábrándító telefonbeszélgetés nyomán. Pedig még csak nem is anyagi támogatást kértem, csak lehetséges helyszínekről érdeklődtem, és kértem az illetékest, hogy adjon egy időpontot, amikor beszélhetnénk. Szó szerint kinevetett. Az ötlet szikrája ennek ellenére sem hunyt ki, és adott alkalommal tervezem belobbantani.
Kereskedelmi magángaléria nincs a városban. Az egyetlen, ami megállná a helyét a nemzetközi porondon is, Pannonhalmán van, és inkább iparművészeti fókuszú. Hefter László üvegművész vezeti, akinek a keze alatt a győri rajzszakkörben több művészgeneráció formálódott, beleértve e sorok íróját is. Ez a hiány érthető, hiszen ha az anyagi fedezet meg is volna rá, Magyarországon – főleg Budapesten kívül – a kortárs gyűjtés kultúrája nem igazán alakult ki. Márpedig a kereskedelmi galériákat a vevők tartják el.
Először tehát: legyen olyan városi koncepció, amely szélesebb közönséget vonzhat, hogy az ismeretek áramolhassanak, és a jövőre nézve új perspektívák nyílhassanak meg.
A város honlapján olvasható a kissé elhamarkodott kijelentés: Győr, a kultúra fellegvára. Ezt akkor lehet majd elmondani, ha a város nagy hagyományú társulatai mellett, mint a Győri Balett, a Győri Filharmonikus Zenekar, a Győri Nemzeti Színház, vagy a Vaskakas Bábszínház, a felsorolásban a győri képzőművészet is képviselheti magát.
A nyitókép György Gabriella fotója, és a Keresd a kincset! címmel szervezett nevelésmódszertani konferencián készült 2019-ben.
