Június 16-án zárult a Fuzzy Earth (Gedeon Tekla és Sebastian Gschanes) And the Beast returns című kiállítása a Pince Galériában (kurátor: Zsoldos Anna), ahol a művészpáros a fenti kérdéseket feszegetve állított össze a kortárs ökológiai és klímaválságra is reflektáló gyűjteményt különféle tárgyakból és hozzájuk kapcsolódó történetekből. Az öt létező vagy kitalált lényt és attribútumait felvonultató kiállítás egyfajta kortárs bestiárum, mely a gyűjtemény néhány darabját bemutatva járja körül ember és az általa elképzelt természet (illetve ezek válságának) viszonyát.
A kiállítás médiuma tehát a bestiárum, amely eredetileg az antikvitás óta létező, a középkorban népszerűvé váló, állatokat, növényeket és kőzeteket bemutató kódex volt. A középkori bestiáriumok nem a tudományos leírás igényességével rendszereztek, hanem többnyire a keresztény tanítás mentén igyekeztek morális tanulságokat megfogalmazni egy-egy lény kapcsán. Az ábrázolt állatokhoz kapcsolt jelentések a keresztény ikonográfia meghatározó referenciáivá váltak. A bestiagyűjteményektől nem volt idegen a valós és a kitalált lények vegyítése sem, a ma is ismert, ám sosem létezett, utóbb a popkultúrát is meghódító mitikus lények – mint az unikornis vagy a griff – valójában a középkori bestiáriumokból kerültek a köztudatba.
Később a felvilágosodás korába lépve elszaporodtak a világ dolgait rendszerezni kívánó, azok megismerését célzó gyűjtemények. Ilyen volt például Savoyai Jenő metszetgyűjteménye, Carl von Linné rendszertana, vagy az első enciklopédiák. Ebben a korban a dolgok tudományos leírása és rendszerezése vált a megismerés meghatározó paradigmájává, ez a nézet pedig többé-kevésbé máig tartja magát. Ugyanakkor, ahogyan azóta mindig is, az utóbbi évtizedben is burjánzanak azok a különféle hiedelmekre, babonákra épülő alternatív valóságok, amelyek eltérnek az általánosan igaznak tartott tudományos és társadalmi valóság narratívájától. A Fuzzy Earth, napjaink ökológiai krízisét sem szem elől tévesztve, ezeket a tudomány és fantasztikum határán mozgó, gyakran archaikus hiedelmekre és emberi tulajdonságokra épülő szubnarratívákat hozza játékba.
A Pince Galéria terében installált öt objekt és videó a folyamatosan bővülő bestiagyűjtemény néhány darabja, amelyek az ember szerepét kontextualizálják a bestiák születésének folyamatában (egyúttal pedig felteszik a kérdést: ki/mi is egyáltalán a bestia?)
A kiállítás egyik alapja a Dr. Ward XIX. századi utazó üvegházát (Wardian case) megidéző installációs elem, amely egyúttal önmagában is értelmezhető műalkotás. Ez a kis méretű terrárium különféle növényfajok biztonságos utaztatását, és így a messzi tájak flórájának megismerését is lehetővé tette. A dobozok itt szintén a gyűjtés, a megismerés, a rendszerezés vágyának szimbólumai, utalva a doboz tartalmának tudományos bizonyító erejére is (hiszen a távoli földrészekről érkező növények saját létezésük bizonyítékaiként érkeztek).
Így tehát az öt bestia attribútumai önnön létezésük bizonyítékaként állnak a dobozok tetején. Ezek az építészeti attribútumok rejtekezve, finom utalásrendszereken keresztül kapcsolódnak az általuk megjelenített lényekhez. A bestiaválogatás így egyúttal az objektív tényekbe és tudományosságba vetett hit válságát és a hiedelmekhez való visszatérést is megmutatja.
A bestiák leírása és a hozzájuk tartozó reflexiók:
- Akácfa
Az akácfa a XVIII. században, Amerika gyarmatosításának következményeként került Európába, így Magyarországra is. A gyorsan terjeszkedő, invazív faj nemcsak a látkép, hanem a magyar hungarikumok listájának részévé is vált. Gyors növekedésének és igénytelenségének köszönhetően mára Magyarország egyik leggyakrabban telepített fájává és mézelőjévé vált, valamint – más európai országokkal ellentétben, ahol invazivitása miatt nem kedvelik – általánosan nagy megbecsülésnek örvend. A fa és története a kulturális kánonba való bekerülés és kisajátítás, és egyúttal a természet nemzetivé tételének példája.
- Leshy
Ez a fiktív folklorisztikus lény több erdei szellem és erdei karakter összegyúrásából született. A szláv néphagyományban erdőszellemként, a magyarban fanyüvőként, vadleányként vagy vadöregként lelhető fel, sem nem jó, sem nem gonosz, viselkedése a vele találkozó vándor magatartásától is függ, aki segítséget, de olykor szerencsétlenséget is remélhet tőle. Az erdei lény jelenti az átmenetet az ismert emberi és az ismeretlen vadon világa között. Kortárs kontextusban tekinthetünk rá úgy is, mint az emberi tevékenységre reagáló, könyörtelen természeti erőre, amelyre nemcsak a “kiszámíthatatlan” természet, hanem az ember maga is hatással van.
- Őstulok
Az őstulok egy évszázadokkal ezelőtt kihalt vad, melyet az ember irtott ki a húsáért. A tulok felélesztésével egy német zoológus testvérpár kezdett kísérletezni az 1920-as években, majd a nemzetiszocialista birodalomépítő szándék sajátította ki magának a kezdeményezést. Az őstulok a mitologikus múlt egyik szimbóluma, újraélesztésének tétje pedig a germán árja ökoszisztéma feltámasztása lett. A faj ősisége, több más kihalt növény- és állatfajjal együtt az áhított mitologikus múlt dicsőségét hivatott visszahozni. A felélesztett őstulok példányai a II. világháború alatt kipusztultak, ám a mai napig vannak kísérletek az állat újratenyésztésére. Története az emberi (modern) hiedelemvilágról és a szimbolikus gesztusokba vetett hitről tanúskodik, valamint egy olyan ősi, érintetlen vadság visszaszerzésének vágyáról, melyet már örökre elveszítettünk.
- Paschalococos dispera
Az egykor a Húsvét-szigeteken őshonos pálmafaj a XVII. században tűnt el a szigetet benépesítő Rapa Nui társadalom tevékenysége és az általuk behurcolt új fajok romboló hatásai miatt. A sziget élővilágát teljesen átalakította (már-már kipusztította) az emberi közösség, a pálma nyomára egy vulkanikus tó aljában, a sziget egykori flórájáról árulkodó pollenleletek között bukkantak rá kutatók. Ez a lelet segített rekonstruálni a sziget élővilágát, mára pedig tudományos program indult a pálma feltámasztására, mely az ősi, érintetlen természet és a vadság visszaszerzésének kísérletére rímel.
- Kiskunhalasi fekete párduc
A kiskunhalasi fekete párducról készített első felvételek 2021 decemberében jelentek meg a médiában, bár sosem derült ki egyértelműen, hogy párducról, valamilyen másik állatról, vagy álhírről volt-e szó. Ha valódi párducról volt szó, minden bizonnyal egy illegálisan tartott, elszabadult vadállat rótta az utcákat, és került be a helyi legendáriumba. Története egyszerre eleveníti fel az egzotikus vad és a titokzatos események iránti társadalmi vonzódást. Ehhez a bestiához kapcsolódott Kazsimér Soma médiahekker (a kömörői hidrovámpír és a nyuca gazdájának) tárlatvezetése is a Fuzzy Earth kiállításán, aki a ma is velünk lévő hiedelmeket, különleges lény-észleléseket és saját történeteit járta körül egy performansz kíséretében.
Vajon mit mondanak el rólunk ezek a bestiák? Hiba lenne azt gondolni, hogy ezek a lények az ember nélkül, egyfajta ismeretlen vadont konstruálva létezhetnének a minket körülvevő világban. Akár szörnyetegként, akár az áhított ősvadon képviselőjeként értelmezi ezeket a lényeket az ember, azok mindig általa neveződnek meg és nyerik el jelentőségüket, rajta keresztül válnak a kulturális kánon részévé. Mindezen koncepciók szorosan összekapcsolódnak az ember természetről és vadonról alkotott fogalmaival, valamint ezek idealisztikus megközelítésével (ugyanakkor folyamatos változásával is). William Cronon 1996-os The Trouble with Wilderness: Or, Getting Back to the Wrong Nature című cikkében azokat a vadonhoz és vadsághoz fűződő narratívákat elemzi, amelyek lényege a civilizáció (vagy az ember) azon kísérlete, hogy valahogyan viszonyuljon a civilizáció által érintetlen világhoz, a nem emberihez, a természetihez és a vadonhoz.
A vadon mint fogalom nemzeti mitológiába foglalása már a XIX. században Amerika identitásának kialakulásánál is jelen volt. A vadon mindig valami olyan helyet jelképezett, ahová az ember elvágyódhat, amely titokzatosságával és kiszámíthatatlanságával a függetlenség és az erő forrása lehetett. A természettől elidegenedett városi ember ábrándjai ezek, aki az emberi kéz által érintetlen ősvadon visszatérését áhítja. Ám a mindenütt jelenvaló emberi tevékenység befolyása még azokra az érintetlennek hitt helyekre is hatással van, amelyek távol esnek a közvetlen emberi beavatkozástól. Újra kell tehát gondolnunk a mitikus vadonról való elképzeléseinket, és be kell látnunk, hogy minden egyes emberi lépés befolyásolja a természetet (a vadont), s hogy ez a természet valójában az, amit belelátunk.
Ha az egyre fokozódó klímaválság szűrőjén keresztül tekintünk a tárlatra, azt is láthatjuk hogy az emberi tevékenység olyan ökológiai változásokhoz vezet, amelyek egyes fajok kihalását, mások dominánssá válását, új betegségek kialakulását okozzák, így gazdagítva egyúttal új fajokkal is korunk bestiáriumát.
A konstruált vadon képe és az ember természethez fűződő viszonya mára egy kulturálisan sokrétegű, hiedelmektől és babonáktól sem mentes erőtérré változott. A tudományos tények objektivitása már nem egyetemesen mérvadó, ha ökoszisztémáról és “a természetről” van szó. Az elidegenedett társadalomban még mindig terjednek hiedelmek, amelyek a vadon misztikumával próbálnak visszakapcsolni bennünket a természethez. A kiállításon felvonultatott öt bestia a hiedelmekkel teli múltat és a bizonytalan, ökológiai katasztrófával fenyegető jövőt kapcsolják össze, miközben magyarázatot adnak a nemzeti múltat és az érintetlen vadont feltámasztani kívánó kulturális fantáziákra is. A gyűjtemény reflexióra, további kutakodásra ösztönöz, tanulmányozásán keresztül pedig egyúttal egy lépéssel közelebb is kerülhetünk saját emberi mivoltunk és az általunk a világra vetített meggyőződéseink kollektív újragondolásához is.
