Megszaporodtak mostanában a művészet autonómiáját érő burkolt vagy alig burkolt támadások. Ingerküszöbünk is egyre feljebb kerül, ám arra sokan felkapták a fejüket amikor Dés Márton, a Képzőművészeti Egyetem tehetséges festő szakos hallgatója találta magát a kultúrharc kereszttüzében. A Ferencvárosi Pincegalériában tervezett kiállításának plakátja, és egy azon található vers csapta ki a kerületi biztosítékot.
Hogy volt?
Nikodém Lajos, a Fidesz és a KDNP tagja, a IX. Kerületi Humán Ügyek Bizottságának külsős munkatársa nyitotta volna meg a kiállítást, de a plakát láttán múlt pénteken visszakozott, sőt erkölcstelennek minősítette az azon megjelenő félmeztelen fekete nőket ábrázoló festményt és a Hét fő bűn című verset is. Nagycsaládos és keresztény apai minőségében azt üzente, hogy mindezek méltatlanok a pünkösdhöz és megzavarhatják a megtisztulni vágyó közönséget. Nikodém véleménye sokat nyomhat a latban, mert a kiállítást azonnal lemondták. Pontosabban – szép, rendszerváltás előtti formulával – technikai okokra hivatkozva elhalasztották.
A Galériát üzemeltető FMK (Ferencvárosi Művelődési Központ) vezetője Tóth Bettina bizonyára menteni próbálta a menthetőt, amikor üstöllést átnézte a műveket, s azok 70 százalékát kiállításra alkalmasnak minősítette, ám a művész érhető módon nem kívánta megrendezni a kiállítás fékezett habzású, cenzúrázott verzióját. Ellenben a megnyitó időpontjában a galéria előtt egy rögtönzött tárlatot rendezett és szórakoztató tárlatvezetést tartott a kurátorral, Forián Szabó Noémi művészettörténésszel együtt. Tényszerűen beszámoltak a történtekről is. Az FMK álláspontja szerint a kurátor a hunyó, aki, úgymond nem egyeztetett időben az intézménnyel, s akitől a jelek szerint ezek után meg is válik a munkáltató. 1989 előtt minden kiállítás megrendezéséhez a Képzőművészeti Lektorátus írásos, tételes engedélye kellett. Dés Márton kurátorát esetleg nem értesítették időben arról, hogy ezt a jól bevált formulát ismét alkalmazzák, csak a lektorátus akkori szerepét az intézményvezető gyakorolja?
Képek a Mester utcai demonstrációról, május 22-én.
A transzparenseket a Csakoda Csoport készítette.
Fotók: Tóth Ego(n) István
A IX. kerületi cenzúra logikáját azonban nehéz elfejteni. Az elmúlt években több magyarországi kiállításon megjelentek külföldi alkotók olyan művei, amelyek korábban nyugaton heves vitákat váltottak ki. Vezető politikusok a blaszfémia és erkölcstelenség vádját hozták fel ellenük, s az érintett intézményeket több esetben támogatásmegvonással sújtották. Mindezek a képek a magyar közegben mintha neutrálissá váltak volna, nem vonták magukra önjelölt erkölcs-csőszök figyelmét.
Dés Márton műveinek, noha nem tartalmaznak vallási utalásokat, mégis a pünkösddel gyűlt meg a bajuk. A plakáton és a meghívón szereplő mű (Ghana) két félmeztelen (talán helyi viseletben) látható nőt ábrázol, ősi módon a fejükön szállítmányoznak valamit, gyermekeik veszik őket körül. Amennyiben az efféle jelenet alkalmas a pünkösdre készülők áhítatának megzavarására, akkor ajánlatos lesz Paul Gauguin budapesti tárlatának időpontját is (ha lesz egyszer ilyen) a vallási ünnepekre tekintettel időzíteni.
Lecke a művészetről
Közhely, hogy a kortárs művészet a szabadság zónájában létezik, kívül a funkcionalitáson, a tömegkultúrán, a széles értelemben vett piacon; pontosabban egy mikro-gazdaságként értelmezhető gazdasági térben működik, melyre nem a piac általános törvényei vonatkoznak. Nincs tömegtermelés, termék-tesztelés. Sajátos, egyedi műtárgyakat hoznak létre, a sokszorosított műfajoknál pedig szigorúan korlátozott a példányszám. A kultúrának ez a kis szegmense lehetővé teszi a kísérletezést bármivel, például a tömegkultúrában tabunak tekintett témákkal is. Éppen ezért, bár a művészi pálya biztosította megélhetés csak kevesek számára megvalósítható, a képzőművészpálya mégis töretlenül népszerű, mert a szabadság kicsiny szigete. Nemcsak a művész, de a gyűjtő is a szabadság levegőjét szippantja be (és adja hozzá image-éhez) amikor kortárs műveket vásárol, vagy művészetet támogat.
A kultúra állami mecenatúrája épp ezért ingoványos terület. Elengedhetetlenül fontos ahhoz, hogy a korszakot tükröző, arra sajátosan reflektáló művek megszülessenek, melyekből összeáll a korszak sokszínű lenyomata. Amikor azonban a mecenatúra ideológiai vagy bármilyen alapon befolyásolja a művész szabadságát, a művek megszületését, bemutatását, a beavatkozás mértékével arányosan erőtleníti el a művészetet, illetve teszi azt – szélsőséges esetben – propaganda gépezetének részévé, és hitelteleníti el ezáltal. Az ideális állami mecenatúra a kultúra szakembereire bízza az elosztást, illetve a művészet infrastruktúrájának működtetését. (Ennek másik lába a magán-mecenatúra, melyet az állam különféle módon, például, kedvező adópolitikával segít; legalábbis ez volna a kívánatos.)
Forián Szabó Noémi és Dés Márton a Mester utcában
Szintén közhely, hogy a kultúra (ahogy a vallás is) a világ értelmezésének egyik mankója az egyén számára. Épp ezért, rendszerint nagyobb erejűek az egzisztenciális kérdésekkel foglalkozó műalkotások. A vallás és a kultúra összefüggéseiről a konzervatív társadalomtudós Daniel Bell azt írja, hogy ezekhez az egzisztenciális kérdésekhez a vallás szolgáltatja az ősi mintát. Míg a tudomány a természet jelenségeit foglalja rendszerbe, a vallás a kultúrát helyezi alapokra. Majd a vallási hagyományokból egyfajta kaput képez, s ezen nem engedi át azokat a műveket, melyek morálját és vallási normáit fenyegetik. A modernizmus azonban több mint száz éve ledöntötte ezt a kaput; az esztétikumot leválasztotta a morálról, a hagyománykövetésnél magasabb rendű értéknek tételezte a kísérletező, újat kereső szellemet, a kulturális ítéletek letéteményesének pedig az újat kereső embert tekintette.
Időkerék
Nálunk azonban egy ideje visszafelé forog az idő kereke. Néha úgy tűnik, a modernitás szelleme sem ért ide, a Bell által leírt kapu még áll, s azt mintha egyre gondosabban őriznék. Ha a morál és erkölcs ferencvárosi kapuját egy helyi illetőségű egyházfi őrizné, megérteném az aggodalmát, de a kapu „intézménye” akkor is problémás és anakronisztikus volna. Jelen esetben viszont egy önkormányzati kötődésű politikus oktat ki erkölcstanból és aggódik a hívek lelki nyugalmáért, mintha a társadalom csupán pünkösdi megtisztulásra készülő polgárokból állna, vagy olyan emberekből, akiknek vélelmezett esztétikai érzékenysége fontosabb más csoportok érdekeinél, az intézmény függetlenségénél és a művészet szabadságánál. Az eset dióhéjban úgy is összefoglalható: a művészi önkifejezés és szólásszabadság demokratikus vívmánya versus hatalmi viszonyok.
Claude Lefort szerint (Democracy and Political Theory, 1988) a demokrácia nem állhat ideológiai alapokon. Sem vallási, sem történelmi okok vagy hagyományok nem adhatnak felmentést ez alól. Aki ilyen alapokra épít, az nem demokráciát, hanem autokráciát épít. A Mester utcai cenzúra esetében mintha ideológiai alapok villantak volna fel a paraván mögül, akkor is, ha ezt egy későbbre halasztott kiállítást kommunikálva elfedni próbálták.
Dés Márton mindenesetre kivágta magát, friss műveit rögtönzött, ropogós kiállításon mutatta be. A képregény vizuális alapjaira építő, a szkeccs frissességét őrző rajzaiban és festményeiben történelmi eseményeket vizsgál, és a kultúra mai jelenségeire reflektál érzékenyen. Művein érezhető a gyors munkamódszer, minden bizonnyal alig győzi feldolgozni az őt ért ingereket, s ez így hiteles. Aki a művek kidolgozottságát kérné számon, az komikus élüket tompítaná, ami ál-naív keresetlenségükből is fakad.
Dés vásznain minden tragikomédiává lényegül át. Miként a nem létező kiállítás megtartott megnyitója is azzá vált.
