„Ne tegyétek reám…”
Trapp Dominika kiállítása
Trafó Galéria, március 8-ig
A kortárs kultúra nem először fordul a természetközelinek és autentikusnak vélt népi felé, az ijesztő jelen gyakorta tereli a vidék felé az ideálisabb élet lehetőségét kereső művészeket és aktivistákat. Trapp projektje azonban nem másolásra méltó mintaként, hanem tükörként tekint a falura jellemző társadalmi berendezkedésre, amelyben (a kiállítás koncepciója alapján) a jelen patriarchátusa tükröződik. A falusi életmódhoz kötődő, de új értelmezési keretbe helyezett tárgyak megszabadulnak a megszokott népművészet-reprezentációtól, és ezzel olyan fájdalmas problémák válnak láthatóvá, amelyeket a hatalom által favorizált folklórmozgalom soha nem tematizálna. A kiállítás nem az életvidám, dolgát tevő és a nemi szerepéből adódó, megkérdőjelezhetetlen kötelességeit derűsen viselő vidéki ember világát közvetíti, sokkal inkább e világ fullasztó morális közegét és a testhez való kegyetlen viszonyát. A parasztasszony testének (ki)használása a feminista pornókritikával párhuzamba állítva összekapcsolja a múlt és jelen problémáit, és megmutatja, hogy a női emancipáció távolról sem lezárt folyamat.
A „Ne tegyétek reám…” a képzőművészet eszközeivel mutat új nézőpontokat a népi kultúra értelmezéséhez, ami szükséges és indokolt: nem kizárólag, de leginkább azért, mert a kormányzati kultúrpolitika egyik kedvenc területéről van szó, amelyet fókuszba állít és egyben ki is sajátít. Az uralkodó heteronormatív diskurzus alapján a népi kultúra az, amelyben a homogén magyar kultúra és identitás megnyilvánul, amelyben minden magyar egyformán osztozik. E népi kultúra példát mutat a jelennek, hiszen itt a férfiak és nők derűsek, egészségesek, érzéseik őszinték, és pontosan tisztában vannak a közösségen belül elfoglalt helyükkel és a kötelességeikkel. A népművészet motívumai ugyanígy ideológiai jelentéssel terhelődnek, kisajátítódnak: esztétikusak és magyarosak, újrahasznosításuk során pedig egyéb jelentéseket nem hordoznak. Az ilyenfajta folklór-reprezentáció tökéletesen elfedi a vidék múltbeli és jelenlegi valóságát, túlesztétizálja, díszletszerűvé teszi azt. Többet árul el a kortárs közösség önmagáról szóló vágyairól, mint a valóságról, amelyet inkább feltárni és megismerni kellene.
A kiállítást nem önálló terepmunka előzte meg, hanem meglévő irodalmi szövegek tanulmányozása. A parasztasszony teste című installáció a kiállítás központi eleme, amely elsősorban Nagy Olga etnográfus Asszonyok könyve című művére épít (a kötet 1975 és -84 közötti interjúkat tartalmaz erdélyi paraszt nőkkel). A szövegek különlegessége, hogy szemben a népdalszövegek- és balladák eufemizmusaival, az elbeszélők szokatlan nyíltsággal és nyersen beszélik el sorsukat. A kortárs irodalomból Tompa Andrea Omerta és Borbély Szilárd Nincstelenek című regényéből kerültek még ki részletek.
Trapp olyan szövegrészeket emelt ki, amelyekben megjelenik a közösségi morál diktátumának megszegése, az egyén önfelszabadítási szándéka. Ez a szándék néha valós tetteket eredményez, néha csak a gondolattal játszik el, esetleg megakad. A szövegkiemelések a falon olvashatók, illetve hanginstalláció formájában terítik be a teljes kiállítóteret. A történetek egyike fizikai installációként is megjelenik: faelemekből álló oszlop, amely ebben a kontextusban a népi építészet több elemére is utal. Mint a kiállításhoz fűzött szöveg fogalmaz, ez lehet emlékoszlop, de fejfa és boldogasszony fája is.
A különféle székekből, széktípusokból álló oszlop egy nő történetét meséli el: tulajdonképpen a testét látjuk a rá nehezedő testekkel együtt, amelyek terhét mintegy viselnie kellett élete során. A legalsó szék, úgynevezett vajúdószék képviseli a nőt, belőle nő ki hat, melyek koporsókat formálva hat halott gyermekét szimbolizálják. Következik kilenc fejőszék, mint a kilenc életben maradt gyermek, és végül legfelül a testi-lelki elnyomást gyakorló férjet egy parancsolószék testesíti meg. A nő élete mások kiszolgálásával telt, emancipatorikus törekvése mindössze abban nyilvánult meg, hogy halálos ágyán arra kérte utódait, férjét ne rá temessék. Eleget nyomta őt életében, halálában már békében és egyedül szeretne lenni: e kérése adja a kiállítás címét is („Ne tegyétek reám…”). Az egymásba illeszkedő, egymást lenyomó székek a család traumatizáló erejét mutatják, itt most elsősorban a legalul elhelyezkedő nőre fókuszálva, aki rövidebb-hosszabb ideig valós testi kontaktusban volt minden szereplővel.
A női test társadalmi használatának kortárs párhuzama a pornóiparban egyre elterjedtebb anális szex következményeként kialakuló tünet, a végbélelőreesés vizuális képében jelenik meg. A patriarchális berendezkedésben a pornóipar a női test egyre durvuló tárgyiasításán alapszik, és ezt elég jól elfedik bizonyos, a kultúrában folyamatosan továbbörökített diskurzusok, amelyek például a prostitúciót sem a nők kiszolgáltatottságaként és kilátástalan élethelyzetük jelenként, hanem ironikusan az „egyik legősibb foglalkozásként” értelmezik. Ugyanez a diskurzus fedi el a pornó piaci logikáját, a nők szabad döntésének mutatva fel azt, miközben a férfi-dominanciájú társadalom diktálta iparágról van szó, amelyben a nők számára az irányításnak legfeljebb a látszata adódik.
A durva fizikai tünet, a végbélelőreesés vizuális képéből Trapp egy virágfejhez hasonló mintát formált, amely több változatban jelenik meg zsírkrétarajzokon, illetve egy szalagon, ami egy úgynevezett szégyenkövet ölel körbe (a faluközösségben a szégyenkőnél büntették meg a paráznasággal vádolt lányokat, közszemlére téve őket). A virágmotívum a népművészet gyakori eleme, az identitáspolitikának alárendelt reprezentációban mára mindenféle jelentéstől mentes díszítőfunkciót lát el. Trapp e reprezentációnak a falusi élet valóságát elfedő természetére mutat rá, amikor a végbélrózsákkal aprólékosan és szépen hímzett szalagokat díszítőelemként használja. A szalagokkal körbeölelt szégyenkő (melynek eredetije Kiskunlacházáról származik) felett egy organikus, tulajdonképpen természetközeli anyagon (bélhúron) egy brácsa függ, amely tovább hangsúlyozza azt, ahogy az egyik reprezentáció elfedi vagy elnyomja a másikat – jelen esetben a keserű sorsokat és a megkínzott, szuverenitásukat vesztett testeket.
A kiállítás egyik bírálója szerint a pornókritika túl direkt és nem tesz jót a kiállítás egészének. Azonban mivel a koncepció egyik fő eleme éppen a népművészeti reprezentáció eufemizmusa, így fontos gesztusnak tűnik, hogy ezt meghaladva, nyíltan, finomkodás nélkül képes beszélni egy nagyon is létező társadalmi problémáról. Ahogy egyébként tették ezt Nagy Olga interjúalanyai is, saját életük elbeszélése során.
A néptáncosnő teste című videó a kiállításnak az a pontja, ahol a néző fellélegezhet. Némi reményt is ad arra, hogy lehetséges a rögzült normák meghaladása anélkül, hogy ez szükségszerűen a főhős tragédiájával járna. Szivós Kata táncost látjuk a felvételen, amint saját koreográfiáját, az úgynevezett Leányost gyakorolja, amely a férfiak által táncolt legényes női változata: egy női testre szabott tánc, amely tartalmazza a kizárólag férfi táncokra jellemző virtuozitást. A videó közben Kata arról mesél, hogyan gondolkodik a néptáncról, saját magáról és szakmai közegéről. Nézőpontja, szokatlan és felszabadító autonómiája a beszédében és táncában is megjelenik.
A kiállítás a hungarofuturista mozgalom aktuális mellékhajtásaként, a hungarofeminizmus programadó gesztusaként értelmezi önmagát, elsősorban a szándék miatt, hogy a múlt újrakeretezésével egy „kevésbé perverz” jövőt vizionáljon.
Trapp Dominika nem először fordul a népművészethez, a 2017-es OFF-Biennálén bemutatott és azóta is futó Parasztok Atmoszférában című zenei projektjének fontos eleme volt, hogy nyíltan beállt a kultúrtörténet azon törekvései közé, amelyek a népi kultúrát kisajátították és saját, jelenbeni szándékaik szerint értelmezték. Tehát a Parasztok Atmoszférában és a „Ne tegyétek reám…” sem akarja az apolitikusság látszatát kelteni, Trapp Dominika sokkal inkább a programadás gesztusára használja fel ezeket a művészeti projekteket. E program lehet például a természetközeli életmódról való kontempláció, a népi kultúra hagyományozódási szokásainak radikális eltérítése, és most már a női testnek, a nőnek a patriarchátusbeli önrendelkezéséről való gondolkodás is.
