Il Mondo e’ la’ – hirdeti a cím, és a Trieszt képzőművészetét a modernizmus és az avantgárd korában bemutató kiállítás valóban nagyszabású. Megnéztük mi is.
Megmagyarázhatatlan és érthetetlen, hogy Itália művészeti világában miért illetik Triesztet még mindig a periférikus jelzővel. Ezt egyedül földrajzi pozíciója indokolhatná, illetve az a nagyszüleink körében tévesen elterjedt és továbbhagyományozott nézet, mely szerint Trieszt „Jugoszlávia” legnagyobb kikötővárosa nagyarányú olasz kisebbséggel. Éppen ellenkezőleg; Észak-Itália egyik legfestőibb nagyvárosáról van szó (számottevő szlovén lakossággal), melynek a Monarchia fénykorában virágzásnak indult kulturális élete – a századfordulóéhoz ugyan nem hasonlítható mértékben – ma is pezsgőnek mondható.
Augusto Cernigoj: Címlapterv a Lloyd Triestino egyik számához (1927), Provincia di Trieste
Budapesttel ellentétben Trieszt folyamatosan meg tudta őrizni kávéházi kultúrájának elevenségét, de ha ezt mindenki tudná, sehol nem lehetne leülni, és megfizethetetlen volna a kávé. Ugyanez áll több száz éves színházaira és hatalmas operaházára, melyek előadásai előtt szinte szertartásszerű a tömeges naplemente-nézés a mólón és a kikötőben. November közepén e tömeg általában megduplázódik a nemzetközi sci-fi fesztiválra érkező, természeti jelenségekre különösen fogékony nézőkkel.
Az idei év különleges. Egyszerre indult a fesztivál és a kikötő számos, sokáig használaton kívüli épületének egyikében, egy kiállítótérként újjáélesztett csarnokban a Novecento trieszti változatát bemutató kiállítás (Magazzino delle Idee). Utóbbi egyik szenzációja a metafizikus festészet kiemelkedő, de széles körben kevésbé ismert alkotója, a trieszti, de késői éveit Izraelben leélő Arturo Nathan műveinek „hazaérkezése” Tel Avivból. Korai, fantasztikus tájképeinek alakjaiból megelevenít egyet egy űrbéli misszióban résztvevő szerzetesnek öltözött fesztiválozó, aki a mólón sétálva talán nem is sejti, hogy a húszas években született művészi alteregója először nézhető meg Olaszországban.
Arturo Nathan: A hajótörött melankóliája (1928), Provincia di Trieste
A kiállításnak természetesen több, Nathan képeihez mérhető szenzációja van, ami – rengeteg szakmai hiányossága ellenére is – kiemeli minden más, mostanában Triesztben látható képzőművészeti esemény közül. A város 1991-ben már tett egy kísérletet, hogy modern művészeti múzeumában (Museo Revoltella) elsősorban saját gyűjteményére alapozva bemutassa, s tudományos kutatásoknak vesse alá a szórványossága miatt nehezen körülhatárolható trieszti, vagy friuli modernizmust.
A kezdeményezést újraélesztő, a helyi múzeumtól ezúttal független, főleg a város anyagi invesztícióján alapuló projekt célja, hogy megismertesse a modern irányzatok helyi eredményeivel a közönséget.
A városban mindmáig nincs stabil művészeti akadémia, ezért – ahogy most, úgy egykor is – a helyi művészek máshol tanultak, így a kiállításon látható művek a századelő népszerű intézményeihez kötődő nagyvárosokból érkeztek Triesztbe. A Velencében, Bécsben, Münchenben, Ljubljanában, majd a későbbiekben Milánóban és Firenzében dolgozó, de Triesztbe visszatérő művészek így nemcsak a város kulturális és etnikai heterogenitásának, de eltérő iskolázottságuknak köszönhetően is a legkülönfélébb háttérrel rendelkeztek.
Caffé San Marco, Trieste. Fotó: promotrieste.it
A trieszti modernség karaktere csak elővigyázatosan és számtalan kikötéssel közelíthető és érthető meg: a különböző irányzatok jól olvasható stílusjegyei egy-egy életművön belül könnyen visszavezethetők a stúdiumok jellegére és helyszínére, de trieszti jellegzetességről, azaz bizonyos jól definiálható stiláris törekvésekről vagy stílusjegyekről aligha beszélhetünk. A közös nevezőt a sajátos, inkább geográfiai értelemben vett provincializmus áthidalására irányuló igény mentén kell keresnünk, mely Triesztre bizonytalan egzisztencializmusának éveiben volt a legjellemzőbb. A kiállítás szépsége és érdekessége a város európai viszonylatú kulturális kapcsolatainak feltérképezésében rejlik, értelemszerűen most kizárólag a képzőművészet területén.
A kozmopolita nagypolgáriság romantikus és stilárisan sokszínű évtizedei után egy többnyire osztrákellenes, olasz orientációjú attitűd olvasható ki a művek nagy többségéből, de legalábbis azok hátteréből. Az európai vagy itáliai művészeti központok fontosságára koncentráló kurátori vezérmotívum Gino Parin vázlat- és jegyzetfüzetének egyik lapjából indul ki, ami a művészeti világot olyan absztrakt entitásként vizionálja, mely a távolban, valahol a háztetők mögött, a tenger horizontján túl van, de semmiképpen sem itt, Triesztben.
Gino Parin: A világ ’ott’ van (1926), Provincia di Trieste
A kiállításon bemutatott anyag meggyőz arról, hogy Triesztben hihetetlen tehetségek éltek és alkottak. A kiállított művészek közül a Novecento egyik nagy sztárja, az avantgárd extrémitásától finoman eltávolodó, klasszicista irányba forduló, Rómában tanult Felice Casorati, illetve a futurizmus építészeti kiáltványát megfogalmazó, milánói hátterű Antonio Sant’Elia neve csenghet csak ismerősen. Mégsem lehet okunk panaszra. Sőt!
A kiállítás szimbolikus kezdőpontja 1910, amikor Trieszt a Giardini egy önálló szegletében mutathatta be művészetét a Velencei Biennálén. Kissé erőtlen és fantáziátlan a kísérlet, mely az egykori csarnok rekonstrukciójára irányul, de a régi fotók kirívó gazdagságú, a frízről még a bútorokra is átterjedő átfogó dekorációja azt sugallja, hogy akkor és ott valami nagyon fontos és művészetileg jelentős dolog született. A dekorációt készítő Guido Marussig a velencei Ca’Pesaro szimbolista termeiből lehet ismerős; ő akkoriban a triesztiek nagy kedvencével, Vito Timmellel dolgozott együtt. Timmel Klimt képeinek szellemében, de fantasztikus elemekkel megtoldva képeit, a szecesszióra már csak részben emlékeztető módon komponált. Sajátos világa a San Marco kávéház mennyezetét borító kávécserje-lugas arany indahálózatának medalion képeiről köszön vissza, melyek közül csak a leggroteszkebbek viselik az ő kézjegyét.
Giorgio Carmelich: Szimultán látványkép (1925), Provincia di Trieste
A már említett Nathannak a mágikus realizmus és a ’pittura metafisica’ stílusfogalmakkal csak részben leírható képei mellett a kiállítás utolsó igazán izgalmas figurája a triesztiek ’legigazabb’ futuristája, a huszonkét évesen elhunyt Giorgio Carmelich, akinek most látható futuro-kubista képei vagy a Marinettiék által 1910-ben a Teatro Rossettiben rendezett futurista estélyek ihlette színpadtervei indokolatlanul hiányoznak a nagy futurista kézikönyvek lapjairól.
Santo Bidoli: Kislány labdával (1935), Provincia di Trieste
A 30-as évekre hajózva az olasz Trieszt szélsőséges kultúrpolitikája által támogatott nemzeti, vagyis itáliai vonatkozású, neoklasszicista képek sorait kapjuk, és rezignáltan gondolunk vissza a stilárisan gazdag és változatos évtizedekre, melyek a számos történelmi katasztrófa ellenére sem vesztek el teljesen. Csak remélni lehet, hogy a város képzőművészeti múltjának életben tartására irányuló kezdeményezés tovább folytatódik és mélyül.
A számos tanulmányt és a kiállítás összes képét tartalmazó katalógus barátságos áron, 10 euróért kapható a helyszínen.
Megtekinthető 2016. január 6-ig.
A cikk lejjebb folytatódik.