„Néha olyan emberek vagy galériák írnak nekem, hogy elcsodálkozom: ők tényleg tudnak rólam? Máskor meg azt gondolom: hát, neki biztosan ismernie kéne engem, aztán kiderül, hogy nem ismer ” – mondja a sikerről és a hírnévről, az a magyar képzőművész, akinek a neve mellé hosszú évekig szinte állandó jelzőként ragasztották: a világon legismertebb hazai képzőművész. De mit jelent ez?
Az 1992 óta külföldön élő és dolgozó Waliczky Tamás újmédia művészt egyebek mellett erről is kérdeztük, aki jelenleg éppen Budapesten állít ki. Az időzítés tökéletesen sikerült, merthogy most jelentették be, hogy Szegedy-Maszák Zsuzsanna kurátorral közös pályázatuk valósul majd meg jövőre, a Velencei Biennále magyar pavilonjában.
„Én sosem döntöm el, hogy most ezt vagy azt fogom csinálni, valahogy rámjön, hogy éppen ezzel kell foglalkoznom. Mert ezt élvezem, ez érdekel” – mondta interjúnk első részében arról, hogy pályájának váltásai mennyire voltak eltervezettek. Például az, ahogyan a technológiához való viszonya alakult. Az interjú 2., befejező része.
artportal: Minden munkád, amiről most szó van, erősen kötődik valamilyen technológiai megoldáshoz vagy kérdéshez. Miközben a kortárs művészetben is azt éljük, hogy ami öt éve, tíz éve még izgalmas és releváns technológia volt, az mára elavul, meghaladottá válik. Az „Ars Electronica” kifejezés is kissé ódivatúnak tűnik, marad az ars, és az electronica, mint a művészet jelzője, már nem annyira hangsúlyos. Miként alakult a viszonyod technológiához?
Waliczky Tamás (WT): Számomra a nyolcvanas években számítógép menekülési lehetőség volt. Zárt országban éltünk, én nem végeztem művészeti főiskolát, nem tudtam itt kiállítani, a helyeket erőteljesen kontrollálták. Egyszer csak megjelent a számítógép, ami egyáltalán nem volt érdekes a hatalom számára, és ott volt a lehetőség, hogy floppy disc-en ki lehet küldeni egy anyagot Linzbe, az Ars Electronicára. Ha egy festményt akartam volna kivinni valahová, ahhoz pecsét, papírok kellettek volna. A floppy-ra nem vonatkozott semmi. Tehát a számítógép nekem először nem technikai újdonság vagy eszköz volt, hanem kiút a helyzetből, egy új lehetőség, amellyel kommunikálni lehet. Később a ZKM-ben (Zentrum für Kunst und Medien, Karlsruhe – a szerk.) láttam, hogy amerikai, holland kollégáimnál is volt egy hasonló alapélmény, persze nem a politikai helyzet eredményeként, hanem más miatt, de azt élték át, hogy a számítógép újfajta kommunikációs lehetőség, csatorna, ami majd mindent megváltoztat. És 1992-93-ban, a ZKM-ben tényleg azt gondoltuk, hogy forradalmat csinálunk. Hogy többet nincs galéria, nincs múzeum, semmi nem áll a művész és a közönsége közé, a műveket nem lehet eladni, mert nincs a műből eredeti, és hogy most mi ténylegesen felfedezünk egy új világot. Mostanra ez is megváltozott, és közben maguk a médiaművészeti központok, a karlsruhei ZKM, a budapesti C3 is alapos átalakuláson mentek keresztül, mondhatjuk szerepvesztésnek is. A ZKM-ből nagy múzeum lett, óriás kiállításokkal. A hollandiai V2 inkább kiadványokkal foglalkozik, a régebbi dolgok újra kiadásával, a japán NTT-ICC már nem is tudom pontosan, mit csinál. Merthogy ma már egy laptoppal nagyszerű munkákat létre lehet hozni, és én is azt tapasztalom, hogy képzőművészekkel állítok ki, festőkkel, szobrászokkal, míg régebben csak a saját köreinkben mozogtunk. El kell döntenünk, hogy merre megyünk tovább. Vannak barátaim, akik azt mondják, továbbra is az új technológia a fontos, és elkezdtek olyan irányokba menni, mint például a génmanipuláció és egyéb extrém tudományos területek, amivel én nem feltétlenül értek egyet. Nekem a képzőművészet fontos, és ezért, amikor például a Molnár Ani Galéria megkeresett, akkor először hezitáltam, de aztán bementem a képzőművészet intézményrendszerébe, a white cube-ba, ha úgy tetszik, ez számomra egy kísérlettel ér föl, amit jelenleg nagyon élvezek.
Mennyire illeszthető be itt, Budapesten az, amit csinálsz, illetve számodra mi az, ami látható a magyar művészetből? Itt most sok minden szól a társadalmi, politikai környezetről. A múlt újraértelmezéséről. Az aktivizmusról. De ugyanúgy a természeti környezethez való viszonyunkról is.
WT: 1992 óta külföldön élek. Próbálom figyelni, ami itt történik, sok barátom van, akiknek a munkásságát követni igyekszem. De nem vagyok itt. Az mindig is jólesett, sőt, meghatott, hogy idehaza egy kis kör folyamatosan követte amit csinálok, és szinte azonnal bemutatta. Az Erdő című munkám megjelent 1993-ban Németországban és már abban az évben a C3 bemutatta a Műcsarnokban. Tehát közben mégiscsak volt valami szinkronitás. Azok az áramlatok, amelyeket említesz, azok pedig léteznek nyugaton is, léteznek Hong Kongban is. Ahogy említettem már, én nem tudom pontosan meghatározni, mit csinálok. Ha elkezdenék politikailag elkötelezett művészetet művelni, és ha ez nem következne belőlem, nem belülről jönne, akkor hamis lenne. Sok pályázaton, projektben nem is tudtam részt venni, egyszerűen azért, mert éppen akkor engem az az adott dolog nem érdekelt. A magam kis monomániás módján csinálom azt, amihez értek, meg amit szeretek, és ha szerencsém van, akkor az aktuális divat keresztezi ezt, olyankor kapok díjakat, meg kiállítási lehetőségeket, ha meg nem, akkor el vagyok felejtve, vagy éppen nem én vagyok a sikeres művész – ezt el kell viselni. De nagyon nem szeretnék azon kapálózni, hogy most éppen mi a trend és én abba hogyan illeszkedem. Azt a sorozatot, amit itt most Budapesten bemutattunk, nagyon szeretem csinálni, és addig fogom folytatni, amíg izgat, és ha már úgy érzem, hogy nem tudok vele újat mondani, akkor lesz valami más.
Ha már itt tartunk, a neved mellett Magyarországon mindig ott volt az állandó jelző: a világszerte ismert…, a nemzetközileg sikeres. Mit jelent az ismertség? Miben mérhető, és hogyan néz ki az intézményi része? Kézről-kézre adnak? Másképp néznek a te projekt-tervedre?
WT: Hogy mi a hírnév és ki sikeres, azt nem tudom definiálni. Azt tudom, hogy fiatal koromban élt a fejemben egy kép, ül Amerikában, mondjuk Thomas Mann és beszélget Bartókkal és Yehudi Menuhinnal. Szóval, hogy világban, földrajzi helytől függetlenül van egy kör, ahol ismerik egymás munkáját, ahol zajlik valamiféle párbeszéd. És azt éreztem, hogy szeretnék egy ilyen network tagja lenni. Karátson Gábor írt egyszer olyasmit, hogy a kelet-európai művész nem beletartozni szeretne a körbe, hanem a pályán kívülről túlkurjantani a többieket. Tehát, hogy van egy olyan, hogy majd mi megmutatjuk. Én pedig inkább boldog vagyok attól, hogy sikerült kivívni egy olyan pozíciót, hogy Jeffrey Shaw, Bill Seaman, Toshio Iwai vagy Bill Viola is ismeri a munkáimat, velük zajlik a párbeszéd, és ha nem is vagyunk egyenlő szinten, legtöbbjükkel végigcsináltuk azt a változást, vagy forradalmat, ami a digitális művészet felfutása volt, ismerjük egymást, tanítjuk egymás munkáit – és ez nekem nagyon fontos. A másik pedig, hogy azt szeretném, hogy hagyjanak dolgozni. Könnyebben megkapok egy ösztöndíjat, támogatást, ha a curriculum vitaem felsorol egy csomó nemzetközileg ismert helyet. Annyiban fontos a hírnév, az ismertség, vagy inkább jelenlét, hogy az ilyenkor segít. Nehéz ezt megítélni, néha olyan emberek vagy galériák írnak nekem, hogy elcsodálkozom: ők tényleg tudnak rólam? Máskor meg azt gondolom: hát, neki biztosan ismernie kéne engem, aztán kiderül, hogy nem ismer. Nagyon nagy a világ, rengeteg a képzőművész, és rengeteg a jó művész. Én ott vagyok az új média művészet területén, egy válogatott csoportban. Ennyi. Tudok dolgozni, ez a legfontosabb. Szerencsés vagyok, kilenc éves koromban elkezdtem animációkat csinálni, most 59 vagyok, és még mindig csinálom, amit szeretek.
Látod előre a következő lépést?
WT: Nem. Van egy halvány érzésem, hogy talán animációt fogok csinálni, de hogy pontosan mi lesz az, azt nem tudom. Úgy kezdtem, hogy animációs filmeket csináltam. Aztán, amikor a szüleim elváltak, fölkerültem Pestre és egy olyan közegben találtam magam, ahol a modern képzőművészet nagyon fontos volt. Festeni kezdtem, képzőművészetet csinálni. És azóta ez a két dolog váltakozik, ekörül forgok. Hol animáció, hol állókép. Ha jó hangulatban vagyok, olyankor azt gondolom, hogy sikerült a kettőből olyan keveréket létrehozni, ami izgalmas.
Az interjú első része itt!
Nyitókép: Waliczky Tamás a Lumen Kávézóban. Fotó: Erdei Krisztina