Középgenerációsnak számító, aktív képzőművészeket kérdeztünk arról, hogyan gondolkodnak afelől, ahol ma tartanak a pályájukon, és gondolták-e 20 éve, hogy most ezt fogják gondolni. Ezekben a napokban mindhármuknak kiállítása látható valamely galériában vagy galériaként (is) funkcionáló helyszínen. Három férfi válaszol, a sorozat következő részében pedig három nő.
„Gesztusértékű kivonulás volt”
Koronczi Endre
műfaj: installáció
Végtelen türelem
helyszín: 115-106 Lakásgaléria, Bp. XIII., Katona József utca 27, 12-es kapucsengő
látható jún 23-ig
A lélegzet-lélek-lehelet témakörével, illetve az ezekhez kapcsolódó fogalmakkal és tárgyakkal foglalkozik jó ideje. Munkáihoz ventilátorokat használ különféle belső terekben, vagy magát a szelet fogja be olyan hétköznapi, profán tárgyakkal, mint például a nejlonzacskó. Így született például az az installációja, amit széljárta nejlonzacskókból épített (Ploubuter Park), ilyen volt az Óbudai Társaskör Galériájának pincéjében, egy tátongó lyukból a felszínre segített „történelmi szelet” idéző műve (Ahogy a Szubszusz föltör a föld alól Óbudán), és a mostani, Végtelen türelem című munkája is ilyen. A 115-106 Lakásgalériában látható legújabb Koronczi-mű egy textilből felhúzott falból áll, amit finoman mozgat egy ventilátor-gerjesztette légáram. Ez a „lélegző”, élő fal egy olyan, félig kiürített lakásban található, melyben a tárgyak, színek és formák – néhány otthagyott bútor, kopottas falfestés, állott szagok – még erősen viselik az utolsó lakó és a leélt évek nyomait.
KE: Már egy ideje gondolkodom azon, hogyan tudnának „lélegezni” egy tér falai. Eredetileg egy galériában, egy white cube-ban szerettem volna ezt kipróbálni, de amikor Katitól (Tímár Katalin kurátor, az ő projektje a 115-106 Lakásgaléria – a szerk.) jött egy felkérés, akkor a konkrét teret megismerve úgy éreztem, hogy a hely személyességet hordozó jellege miatt nagyon jó lesz ennek a falnak a létrehozására.
artportal: Középgenerációsnak számító magyar képzőművész vagy. Milyen érzésekkel tölt el ez a tény?
KE: Hát, ez érdekes, mert a kiállítás megnyitóját az 50. születésnapomra időzítettük, ezt a napot ugyanis évek óta igyekszem mindig valamilyen fontos aktivitáshoz kötni. Az ember mérleget állít ilyenkor. Ha főiskolás koromban nekem azt mondják, hogy majd ha ötvenéves leszel, elérsz a pályád delelőjére, és akkor _ez_ lesz, mint most, akkor lehet, hogy el se kezdem. És ezt a mostani aktuális kultúrpolitikai helyzettől függetlenül mondom. Nehéz erről beszélni. Nincsenek szinkronban a vágyak, ígéretek és a végül megvalósuló ötletek. Az ember többre számított – és most nem elismertségre, pénzre és csillogásra gondolok. Az erőmből telne nagyobb dimenzióban is dolgozni annál, mint amennyire többnyire módom van. Én mindig konkrét helyre és helyzetre tervezek, vagyis amit létrehozok, az ott találja meg a közegét. Viszont ha nincs helyszín, nincs helyzet, akkor nem is jön létre a mű. Igaz, dolgoztam már mezőn, ami részben azért történt, mert kiszorultunk a terekből. Gesztusértékű kivonulás volt, ami járt egyfajta szabadsággal és felszabadulással is. Meg hát a széllel akartam dolgozni, és az ugyebár kinn fúj.
Ha most kihagyjuk az adott kulturális erőtér aktuálpolitikai elemzését, és az azon túlmutató helyzetre gondolunk, akkor mit neveznél meg, mint legnagyobb hiányt? Miből van a legkevesebb? Pénzből, energiából – mondjuk az alkotókat képviselő galéristák részéről –, vagy esetleg valami másból?
KE: Nálunk egy kicsit magára maradva érzi magát a művész, még akkor is, ha egy galériához tartozik. A pénz nyilvánvalóan hiányzik a rendszerből, nyugaton ugyanazon feladatok ellátására jóval több áll rendelkezésre. Ami még ezen túlmenőleg iszonyúan hiányzik, az az együttműködés. Az az alapélményem, hogy egyedül kell csinálnom mindent, vagyis egy csomó olyan, a működésemhez kötődő dolgot is, amihez nem értek. Pontosabban: más sokkal jobban értene hozzá. Sajtószövegírás, programszervezés, és sok minden egyéb. Ha sok szakma és szakértő munkája egymásra tudna épülni és összeadódna, akkor sokkal hatékonyabbak lehetnénk.
Egzisztencia?
KE: Gyűjtőkről az én esetemben nem lehet beszélni. A 2000-es évek elején, amikor a nagy méretű printeket keresték, sokan készítettünk olyanokat, de az lecsengett. Most grafikusként dolgozom és picit tanítgatok is. Úgy látom, hogy a 2008-2010-es válságot nem heverte ki a reklámszakma, azok közül a kis reklámcégek közül, amelyeknek akkor dolgoztam, ma már egy sem létezik. Ezt pedig nagyon megéreztem. Annyi jó azért történt, hogy lettek azért más típusú, tartalmilag jóval vállalhatóbb, képzőművészeti megrendeléseim. A saját művészeti munkáimhoz is kell pénz, többnyire én tolom bele azt, amit kell, önerőből. Amikor pályakezdő voltam, még egészen másmilyen volt a közeg, amiben mozogtunk. Illúzióink voltak, azt gondoltuk, van mire építkeznünk, nyomtuk a művészetünkbe a sok energiát, fejlesztettük és képeztük magukat, mondván, hogy mindennek előbb-utóbb kell, hogy legyen eredménye. Az akkori kártyavár jórészt összeomlott, és ezt erősen érzi az én generációm. A mostani fiatalok más környezetbe szocializálódnak, és egész más problémákkal küzdenek. Ha lehet, nekik még nehezebb.
„Becsillanó szemű állatok”
Fuchs Tamás
műfaj: festészet
Fuchs Tamás kiállítása
helyszín: Libella Kávézó, XI.ker, Budafoki út 7.
nyitva a nyár végéig
Hagyományos technikával, finom rétegekből épülő képei mese-és álomszerűek, elmosódó figurái melankóliát árasztanak, de nem idegen tőle a humor és az irónia sem. Képi világának alanyait a legkülönbözőbb helyeken találja és fogalmazza át. Éveken át portrékat festett, homályos és bizonytalan vonásokkal, bizonytalan környezetben, de a megfogalmazáskor nem ment el a drámaiságig. Most látható sorozatában több kép kiindulópontja is néhány, mások által elrontott fénykép volt. A vásznak szereplői sötét háttérből alig kilépő állatok, többnyire neonfényben csillogó szemekkel, illetve víztükör felett a levegőben sikló nagy hajók, na meg néhány robotos kép.
FT: Hát, maradtak ki évek, voltak időszakok, hogy henyéltem, kevés kép született. Jó darabig azt hittem, a képeimből majd meg fogok élni. Adtam el, de nem mondhatom, hogy vannak gyűjtőim. Aztán, úgy négy-öt éve elmentem díszletet és kelléket festeni a Magyarországon készülő filmekhez bedolgozó cégek egyikébe. Ez a korábbi időszakhoz képest anyagi szabadságot jelent, de napi 10 órát dolgozom hétfőtől szombatig, plusz két óra az utazás. Mostanában alkotnék többet, de a pénzkeresés miatt alig marad rá idő. Április-májusban volt egy kis munkaszünet, akkor született 15 új kép, részben ezekből lett most ez a kiállítás, illetve egy másik is, a Béla nevű nemrég nyílt, új vendéglátó hely pincéjében, Elveszett cirkálók címmel. Becsillanó szemű állatok, többnyire fotókról festve, meg egy 35 000 éves, a múlt században előkerült prehisztorikus szobor, az úgynevezett Löwenmensch átfogalmazása. Szeretem, ha valahogy furcsa a kép, ha látsz rajta valami szokatlant, amire nem nagyon van rá magyarázat. Amikor Michaël Borremans vagy Luc Tuymans képeivel találkoztam annak idején itt Budapesten, meglepődve fedeztem fel a hasonlóságokat az ő világuk, érdeklődésük és az enyém között. De ők sikeresek és gazdagok, én meg nyilván nem.
artportal: Ha a középgenerációs Fuchs Tamás tanácsot adhatna a pályakezdő énjének, mit mondana neki?
FT: Azt, hogy próbáljon meg egy jó menedzsert találni, meg egy coach-ot is, aki ösztökéli arra, hogy többet dolgozzon, vagy menjen el mihamarabb pénzt keresni, hogy tudjon festeni.
„Vannak a fiatalok, és nagyon jók”
Várnagy Tibor
műfaj: grafika (tus, rajz)
1989
helyszín: Neon Galéria, IV. ker, Nagymező utca 47, II. em.
nyitva jún 29-ig
Várnagy Tibor 1989-ben készült, tussal rajzolt-festett képei ugyan abban az esztendőben megjelentek a Látóhatár című folyóirat novemberi számában, de két mű kivételével soha nem mutatták be őket, különösen nem önálló kiállítás keretében egy kereskedelmi galériában. Most a képek mellett a kiállítás részét képezi egy 1989-es dokumentumokból összeállított videó is. ’89 a történelmi eseményeken túl is erős éve volt Várnagy Tibornak. A Hejettes Szomlyazók művészcsoporttal négy kiállításon is részt vett, Budapest mellett Łódź-ban illetve a berlini Bethanien-ben, az ott eltöltött rezidencia időszak végén. Valamint csoportos kiállítása és egyéni bemutatkozása is volt az USA-ban. Ebben az intenzív időszakban, a történések közben készültek azok a túlnyomó részben fekete-fehér tus/tempera képek is, amelyek most a Neon Galériában láthatók.
VT: Egy akkoriban megjelent, a katakomba-művészetről szóló könyv inspirálta egy részüket. Rácsodálkoztam, hogy létezett ókori underground! Meg persze a berlini fal is belejátszott, ami még állt, amikor májusban rezidencián voltunk ott, de aztán felgyorsultak a dolgok. És ez több rajzon is visszaköszön. Emlékszem, épp Amerikában voltunk, amikor átengedték a kelet-németeket a határon, minden ottani újságban címlapon volt Magyarország.
artportal: Mondhatni, a fiatalkori éned munkáit látjuk itt most. 1989-ben 32 éves voltál, ha jól számoljuk, egy különösen intenzív évben, amikor nagyon sok kapu nyílt ki. Most hogy érzed magad ezeket a képeket nézve?
VT: Ha arra gondolok, hogy 1989 óta létrejöttek galériák Magyarországon, köztük sok for-profit galéria is, hogy létezik műkereskedelem, lettek kortárs múzeumok, akkor sokkal jobban érzem magam. Ha viszont arra gondolok, hogy 89-ben úgy látszott, nagy lépésekkel fog a kortárs kelet-európai szcéna haladni, és aztán pikk-pakk integrálódik a nemzetközi művészetbe – hát, ez nagyon nem történt meg.
Nem csak alkotóművész vagy hanem elég komolyan benne vagy a művészet szervezésében is. Sokminden fűződik a nevedhez, például a Manamana globalizáció-kritikus projekt, vagy a Liget galéria, amely kifejezetten kulthelyszín Budapesten. Milyennek látod a generációd helyzetét?
VT: Nehéznek. Én 35 éve dolgozom ezen a területen, és azt látom, hogy nagyon jók a művészeink, az intézményrendszerünk viszont kevésbé, bár sokkal jobb lett, mint volt. Vannak még lehetőségek. Sugár Jánost idézve: hogyan akarunk mi elismertetni külföldön magyar művészeket, ha mi magunk nem becsüljük őket meg? Elsősorban nekünk kéne ismerni az értékeinket és a kincseinket, ahhoz hogy ezeket el tudjuk fogadtatni. Sokat kell, kellene tanulnunk. De vannak a fiatalok, és nagyon jók. Írnak, figyelnek, olvassák a szakirodalmat, tájékozottak; többet utaznak és jobban beszélnek nyelveket, mint mi. Jó látni ezt a nemzedékváltást. Öregszem, és vannak nálam sokkal jobbak. Ez azért reményt ad.
Nyitókép: Koronczi Endre: Végtelen türelem, 2018 – kiállítás a 115-106 lakásgalériában. Fotó a művész jóvoltából
