Középgenerációsnak számító, aktív képzőművészeket kérdeztünk arról, hogyan gondolkodnak afelől, ahol ma tartanak a pályájukon, és gondolták-e 20 éve, hogy most ezt fogják gondolni. Sorozatunk első részében három férfi válaszolt, most pedig három nő. Közülük két művésznek ezekben a napokban egy-egy csoportos kiállításon látható munkája, egyiküknek pedig nemrég zárt önálló kiállítása.
“Megállapíthatatlan, hogy ki hol tart a karrierjében”
Szabó Eszterágnes
műfaj: hímzés; konceptuális, kollektív emlékezet projektek
SANTOPALATO (csoportos kiállítás)
helyszín: Koreai Kulturális Központ, 1124 Budapest, Csörsz utca 49-51
látható: júl 31-ig
A főzés, az ételekkel való foglalkozás, az étkezés témakörét hozza be különféle projekteken keresztül a kortárs művészeti gyakorlatba, és keveri popkulturális elemekkel. Ezen kívül minden mást is, ami textilekkel, varrással és hímzéssel kapcsolatos. Ezeket a nem éppen hagyományos képzőművészeti műfajokat többnyire tipikusan női témáknak tartják, ami további frontot nyit a művészetében. Mindenesetre ugyanolyan invencióval közelít ezekhez a dolgokhoz, mint más művész a festéshez vagy a szobrászathoz. Meglepő, vicces és sokszor efemer munkákat készít, emellett halmozza a különböző végzettségeket: rajz- és vizuális tervezési tanárszak, különféle kézműves-képzések, valamint egy művész-diploma is van a háta mögött; jelenleg pedig doktoriján (DLA) dolgozik a Magyar Képzőművészeti Egyetemen. Egy munkája, egy bizonyos falvédő, mémmé vált.
artportal: A Santopalato (Szent Szájpadlás) című csoportos kiállításon két “narratív” falvédőd látható, illetve egy történelmi beágyazottságú, II. világháborús csokoládé-rekonstrukciód dokumentációja. Az eat art koncept közel áll hozzád, azt is mondhatnánk, hogy húsodba vág…
SzEÁ: Igen, ‘96-tól foglalkozom aktívan az ételművészettel. ‘99-ben az Intermédia szakon ebből a témából készítettem a diplomamunkám is, aminek a keretében például az étkezés fejlődéséről vagy az űrkutatáshoz kifejlesztett konyhai eljárásokról írtam, illetve a szöveg mellett elkészítettem az Epres anyatejturmix című munkámat, meg egy bakelitlemezt, amin recepteket énekeltem. Amikkel foglalkozom, azok nem tartoznak a hagyományos képzőművészeti műfajok közé, és úgy érzem, a mai napig kétséges az, hogy hol van a helyük a mai magyar képzőművészeti diskurzusban, van-e helyük egyáltalán. Én, minden esetre ezzel kísérletezem már vagy 20-25 éve. Nem férnek bele a dolgaim minden kiállításba, ezzel számolnom kell.
Életkorodat tekintve az úgynevezett középnemzedékhez tartozó alkotó vagy, de ez sem olyan egyértelmű az esetedben.
SzEÁ: Középkorú vagyok, és ezzel olyankor szembesülök, mint amikor például 45 évesen jelentkezni akartam egy projekt miatt a FISE-be (Fiatal Iparművészek Stúdiója Egyesület – a szerk.), de a vezetőség felhívta rá a figyelmemet, hogy túlkoros vagyok. A különféle képzéseim során többször visszaléptem a nálam fiatalabbak közé, például amikor érettségi után végeztem varrótanfolyamot vagy három éves bőrműves-képzést. Amikor később középiskolában vagy a MOME-n tanítottam, többször együtt dolgoztam a tanítványaimmal különféle közös projekteken. Egyébként a magyar struktúrában szinte megállapíthatatlan, hogy ki mikor van a csúcson, illetve, hogy hol tart a saját karrierjében. Ha saját koherens, fokozatosan épūlő életműben gondolkodunk, akkor azt mondhatom, hogy rendben vagyok azzal, amit idáig csináltam, azaz a műveimmel és az általuk kifejtett hatással.
Mi az, amivel nem vagy rendben? Mi az, ami hiányzik?
SzEÁ: Az, hogy a múzeumokon, galériákon és intézményeken kívüli művészetről a művészeti élet is tudomást vegyen.
Mert aki nem része a rendszernek, az kevéssé, vagy sehogyan sem látható?
SzEÁ: Így van. Amúgy a kurátori rendszerrel magával nincs bajom, ráadásul ma nem is néz ki jól, ha egy művész saját magát menedzseli, de lehetne jóval nyitottabb a rendszer. A kurátorok nem hajlanak arra, hogy átlépjék a műfaji határokat, legalábbis az otthonkából varrt szatyorral vagy a lekvár-projektjeimmel elég ritkán sikerül áttörnöm a falakat. A műkereskedelem se nagyon nyitott ezekre a művekre, hiába írtak már több szakdolgozatot is belőlem.
Hogy fest a megélhetés kérdése?
SzEÁ: Mint a legtöbb, nem állásban lévő kortárs képzőművész, minden alkalmat megragadok arra, hogy egy kis pénzt keressek, legyen az tanítás, képzés, alkalmazott művészet, vagy egy-egy megrendelés. Nagyon küzdelmes. Kell egy erő, ami a pályán tartja az embert. Mostanában együtt dolgozom keramikusokkal is, és látom, hogy naponta felhívják egymást, tartják a kapcsolatot, tudnak egymásról. Erre nagy szükség van, mert rossz egyedül. Nekem szerencsém van, mindig vannak körülöttem, szóval valahol mégis vonzó az, amit csinálok.
“Amíg ez izgat, ezt kell festenem”
Nemere Réka
műfaj: Festészet
Hajók, hidak, ablakok, futballpályák: Nemere Réka sorozatokban gondolkodik; amíg merített ki egy témát, nem szívesen lép tovább. Munkái sajátos, privát univerzumban folytatott tanulmányokként is felfoghatók. Témaválasztásukat tekintve képei látszólag hűvösek, de a pontos szerkesztés mögött érzelmi feszültségek tapinthatók. Miközben kétdimenziós képpé szerkeszti a három dimenziós valóság egy-egy szeletét, a tér különféle síkjainak, a térmélységnek, a perspektívának a kérdéseit is vizsgálja. A feldolgozott látványt végső soron egzisztencialista élményként adja át. A ‘90-es évek óta rendszeresen kiállít a Fészek Galériában; Sorakozó című, intenzív színvilágú kiállítása nemrég zárt. A kiállítótér négy falára ezúttal két nagy és két közepes méretű, focipályát ábrázoló képet rakott ki, az egyes képek előterében a nézőnek háttal álló staffázs-szerű figurákkal. Ezt a témát tíz éve festi; a mestermunkája is ez, ugyanis most szerzi meg a DLA fokozatot.
artportal: Min múlik az, hogy mi lesz a témád néhány évre?
NR: Az előző, ablak-képekből álló sorozatomat konkrétan amiatt szakítottam meg, hagytam abba, mert egy szlovák művésztelepen, az Olimpia Panzióban a szállásom minden ablaka sportpályákra nyílt. Készítettem egy fénykép-sorozatot a látványról, majd elkezdtem dolgozni vele.
Tíz éve, amikor ez a motívum megfogott, a focipályának, mint olyannak még nem voltak olyan mellékjelentései, mint amilyenek a mai Magyarországon vannak. Érzékeled te is, hogy a mai magyar valóság sajátos árnyékot vetne ezekre a művekre?
NR: Ezen én is elgondolkodtam, és hallottam a témaválasztásomat kritizáló megjegyzéseket. A recepció is önálló életet él, nyilvánvalóan. Van véleményem a politikáról, de soha, semmilyen szinten nem szeretnék a munkámmal direkt módon reflektálni rá. Viszont nem is szeretném emiatt félbehagyni azt, ami érdekel. Azt remélem, hogy a képeim még száz év múlva is képek lesznek, akkor, amikor a témának ez a politikai vetülete már rég nem érdekel senkit. Ösztönösen festek, és közben nem gondolkodom a tartalmon. Az viszont érdekes, hogy ami alapjáraton foglalkoztat, az mégis megjelenik valahogy a képben. Én félig német vagyok, Németországban nőttem fel egy nagymamával, aki focirajongó volt, és volt néhány sportoló a családban, köztük élsportoló is. Ez mondjuk a dolog privát része. Egyébként már korábban, a ‘90-es években is festettem némileg absztrahálódott tájképeket, és most a focipályák felfestett vonalai azt a gondolatot is visszahozták. Figurákat viszont most festek először, igaz, elmosódva és háttal, speciális staffázs alakokként. A pontos látvány az alakok esetében nem érdekel, inkább típusokat keresek, egyszerűsítve ábrázolom a testeket; a barlangfestészet emberalakjaitól Barthus darabos mozgású figuráiig többféle előképet említhetnék. Igazából nem a koncepcióból szoktam kiindulni, hanem elkezdek vonzódni egy látványhoz, vizuálisan. Nagyon szeretem Mark Rothko-t, de festőként nem vonz a teljes absztrakció. A reneszánsz előtti művészet többféle látószöge, a poli-perspektíva viszont igen; izgalmasnak tartom, amikor különböző nézőpontok vannak jelen egyazon képen belül, a központi perspektíva helyett.
Közel harminc éve festesz. Hogy érzed magad most a pályádnak azon a szakaszán, ahol tartasz? Egzisztencia, eladás, galérián belüli vagy kívüli lét?
NR: Remekül vagyok. Fiatalokat tanítok a képzőn (Képzőművészeti Egyetem – a szerk.), élvezem a velük való kapcsolatot. Korábban hét-nyolc éven keresztül tartoztam galériához, a Dovinhoz, és ha gyűjtőknek nem is nevezném őket, de voltak, akik több képet is vettek tőlem. Ami a vásárlóerőt és a gyűjtői hagyományt illeti, gondolj bele: a német piac ebből a szempontból sehol sincs az amerikaihoz képest, a magyar meg a németországihoz képest alig látható. Sajnos ez a valóság, amiben élünk.
A művésztanári lét ad egyfajta anyagi biztonságot, gondolom.
NR: Nagy lábon azért nem lehet élni belőle. Szakmai dolgokra – utazásra, külföldi kiállítások megtekintésére, satöbbi – sokkal több pénzt is tudnék fordítani, ha lehetne, de azt mindenképpen biztosítja ez az állás, hogy azt festhetem, ami érdekel, és úgy, ahogy akarom. Az egyébként érdekes, hogy míg a korábbi témáim közül többet kifejezetten szerettek a vevők, ennek a sorozatnak a darabjaira nincs sok érdeklődő, és azt hiszem, nem csak a politikai konnotációja miatt. Úgy tűnik, ezzel Németországban sem tudnak mit kezdeni, egyelőre. De amíg ez izgat, ezt kell festenem.
“Oda megyek, ahol meg tudok élni és dolgozni tudok”
Csáky Marianne
műfaj: szobor/installáció
A Zóna. A művész művésze (csoportos kiállítás)
helyszín: Inda Galéria, 1061 Budapest, Király utca 34, II/3
látogatható: 2018 júl 27-ig
Szobrászat, fotó, videó, installáció: Csáky Marianne több műfajban alkot. Főleg a korai művei beszélnek provokatív vagy nyers módon a nemi szerepekről, a női létről és az ezzel kapcsolatos fájdalmakról. Az Inda Galéria jelenleg is látható csoportos kiállítására a kurátor, Tatai Erzsébet – aki egyébként a Csákyról szóló monográfia szerzője is -, a művésznek egy 1990-ben készült, meztelen, androgün torzóját válogatta be (Lakoma, 1990), és arra kérte, hogy a koncepciónak megfelelően válasszon maga mellé egy másik alkotót és művet.
CsM: Chilf Marit akartam meghívni, mert szeretem a munkáit, ahogyan az akvarell-technikával dolgozik, és ami ebből születik. Így találtam rá az Anya című rajzára, és pontosan az ő keze nyoma az, ami ezt a szinte közhelyesnek mondható témát olyan finommá és egyedivé teszi. A saját, most kiállított munkám születésének idején, 1990-ben és előtte, a magyarországi kortárs képzőművészet meglehetősen zárt volt, én se nagyon tudtam, mi történik a világban, a nőművészetről vagy gender-művészetről pedig egyáltalán nem tudtam semmit. Akkori munkáim hátterében – amelyeket később sokan ebből a nézőpontból értelmeztek, egyébként teljes joggal – a saját élményeim, a szexualitással, nőiességgel és a nemi szerepekkel kapcsolatos, kamaszkorra visszanyúló elégedetlenségeim dolgoztak. Akkori legfontosabb olvasmányélményeim, amelyekkel ezt a keresést igyekeztem megtámogatni, Platón és Virginia Woolf voltak, nem pedig a nemzetközi teoretikus irodalom, mivel azt nem ismertem. A Lakoma esetében kíváncsi voltam arra is, mit tudok kezdeni egy klasszikus szobrászati technikával, stílussal, azaz a közvetlen megmunkálás ugyanazt a folyamatot képezte le, mint ami érzelmi és intellektuális szinten zajlott bennem ezekben az években.
artportal: Ma hogy érzed magad, mint középgenerációs képzőművész? Sokfelé utaztál a világban, szakmai okokból. Egy jó ideig Brüsszel és Budapest között mozogtál, de mára úgy tűnik, végleg Brüsszel lett az otthonod. A húszas-harmincas generáció tagjai körében ez már nem kuriózum, de a te generációdban talán igen.
CsM: Már jóideje élem ezt a nomád életet: oda megyek, ahol meg tudok élni és dolgozni tudok. Egyesült Államok, Németország, Franciaország, Dél-Korea, Kína – rezidencia-programok, tanítás, workshopok, felkérések visznek az újabb helyekre. Kalandvágy, kötöttségektől való félelem? Ez is benne van, de valójában erre az életre vágytam gyerekkoromtól fogva. Az ember, amikor távol van fizikailag a helytől, ahonnan származik, rálát a saját életére. És persze folyamatosan honvágya van.
A művészetedből meg tudnál élni?
CsM: Nem tudok megélni belőle, bár volt egy rövid időszak, amikor úgy tűnt, hogy ez lehetséges. De ehhez hozzá vagyok szokva, nem panaszkodom; tudom csinálni a munkáimat, és ez a fontos. A budapesti Inda Galériával dolgozom, ez az együttműködés nagyon fontos pillére ennek az életformának, sok kiállításra visznek New York-tól Párizson keresztül Dubai-ig. Hét éve élek Brüsszelben, ahol félállásban dolgozom egy nemzetközi iskola művészeti tanszékén. Az tény, hogy ezt az életformát egy magyarországi félállásból nem lehetne menedzselni.
Nyitókép: Marianne Csáky: Without Title / lightbox / © Marianne Csáky / Videospace Gallery
