Míg Reigl Judit munkásságát ebben az évben több kiállítás és egészen bizonyosan még ennél is több publikáció fogja felidézni, addig a Magyarországon alig ismert Sjöholm Ádámról nagy valószínűséggel nem sok szó fog esni, ezért legyen ez az írás tisztelgés a huszadik századi európai szobrászat egyik kiemelkedő alakja előtt.
Reigl Judit és Sjöholm Ádám a Képzőművészeti Főiskolán ismerkedett meg egymással és az ifjúkori barátság Franciaországban sem szakadt meg. Hasonló módon gondolkodtak a művészetről, az alkotói hivatásról és létről, és hasonlóképpen keservesen megszenvedve döntésüket, mindvégig vállalták a mozgalmaktól, irányzatoktól, művészi csoportoktól független útjukat.
Sjöholm még csak 16 éves volt, amikor egy kétalakos szobrával megnyert egy nemzetközi pályázatot és még főiskolára járt, amikor 1942-ben reliefet készített a szentesi Szülőotthon épületére. A háború utolsó évében, ahogyan azt Ember Máriának egy 1988-as beszélgetésben elmondta, magyar tábori színházat szervezett, mert úgy gondolta, hogy legalább háromszáz fiatal művészt meg lehetne kímélni attól, hogy az utolsó percekben még behívják és kivigyék őket a frontra. Sok színészt, énekest, táncost sikerült ily módon megmentenie.[1]
A Főiskolán Pátzay Pál növendéke, majd egy ideig a tehetségét méltányoló mester tanársegédje volt. 1945-ben a főiskola Ifjúsági Körének szervezésében megrendezett tárlaton mutatkozott be első alkalommal munkáival a nyilvánosság előtt. A diploma megszerzése után, 1946-ban Bíró Antal, Böhm Lipót, Zugor Sándor és Reigl Judit festők mellett, egyedüli szobrászként ő is olaszországi ösztöndíjhoz jutott, ahova együtt utaztak ki és együtt látogatták végig az itáliai művészet legfontosabb helyszíneit és alkotásait. Visszatérve Budapestre lelkesen kapcsolódott be a felszabadulás után nagy reményekkel újrainduló művészeti életbe.
1947-ben több csoportos kiállításon szerepelt, így például a mintegy kétszáz festő és szobrász részvételével rendezett Képzőművészet a hadifoglyokért című tárlaton, valamint nyolc fiatal művésztársa, köztük a később Párizsba távozó Fiedler Ferenc, Hantai Simon, Bíró Zsuzsa és Pán Márta társaságában, a Fórum Klubban. Ekkoriban még hagyományos anyaggal, leginkább agyaggal dolgozott, ennek ellenére alkotásaiban már akkor valami olyan jelent meg, ami felkeltette a kiállításokról beszámoló újságírók és a művészi ambíciókat tápláló fiatalok figyelmét is. A jó szemű, de szigorú kritikus, Pán Imre viszont, aki ugyancsak felfigyelt Sjöholmra, ezt írta róla a Fórum-kiállítás alkalmával: „Külön kell szólnunk Sjőholm (sic) Ádámról, a csoport szobrászáról. Az az akt, amit itt látunk tőle, nem szobor, hanem csak akt: bronzba öntött nőalak. Igen jól megmunkált bronz, de bronz. Az az érzésünk, hogy a fiatal Sjőholm Ádám keze rendkívül jó szobrászkéz, de feje nem szobrász-fej és szíve nem szobrász-szív. Már pedig pusztán csak kézzel nem lehet jó szobrot csinálni. Kevesebb technikát és több élményt, több újat kérünk, különösképpen fiataloktól!” A kedvezőtlen, de sokkal inkább biztató, mint bántó kritika, ha el is szomoríthatta, de egészen biztos, hogy előrelendítette a keresés fázisában lévő fiatal művészt.
Jól induló magyarországi pályáját a szabadság egyre erélyesebb korlátozása törte derékba. A párizsi Kandinszkij könyvtárban őrzött önéletrajzi írásában ezt írja: „Amint láttam Magyarországon a kifejezés szabadságának korlátozását, elhatároztam, hogy Svédországba megyek.” Országválasztását svéd származása vezette, de ott is csalódnia kellett. A konzervatív ízlésű svéd közönség köreiben nem talált kedvező fogadtatásra, ezért két évi ott-tartózkodás után elhatározta, hogy Párizsba költözik. A már említett önéletrajzi írásában így ír erről: „Minthogy nem voltam hajlandó semminemű engedményre, és a szabadságot mindenek előtt ideológiai síkon óhajtom, elhatároztam, hogy elhagyom Svédországot és Franciaországba megyek. Ez az ország az egyetlen szabad föld a világon.”
magántulajdonban, Németország (A szerző jóvoltából)
Döntését némileg megkönnyíthette az a tény, hogy barátai, Reigl Judit, Hantai Simon és felesége, a Szőnyi-tanítvány Bíró Zsuzsa ekkor már Párizsban éltek. Az első évek nehezen teltek, és ahogy több Párizsba emigrált művész, úgy egy ideig ő is karikatúrarajzolással tartotta fenn magát. Nappal szobrain dolgozott, este a kávéházakban próbált rajzaival pénzt keresni. Az agyagot Párizsban kőre cserélte és a figurális ábrázolást fokozatosan az absztrakció váltotta fel. Jellegzetesen egyedi nyelvére akkor talált rá, amikor kísérletezései a vaslemezből konstruált szobrok készítéséhez vezették. Ez az alapjában véve súlyos, nehezen formálható, merev, addig elsősorban építési anyagként használt matéria Sjöholm keze alatt légiessé, súlytalanná vált. Szinte értetlenül áll a néző a sokszor nagy méretű szobrok előtt, és csodálattal tekint a hegesztés és forrasztás nélkül, csupán szabdalással, hajlítással, hajtogatással formált, egyszerre külső és belső tereket képező vaslemezekből létrejött alkotásokra.
Első alkalommal, 1955-ben a Galerie Drouin mutatta be ezeket a szobrait, 1957-től pedig három éven át a Galerie Claude Bernard állandó kiállítója volt. 1960-ban a müncheni Van de Loo galériában volt jelentős kiállítása. 1957-től rendszeres résztvevője lett az olyan fontosabb Szalonoknak, mint a Réalités Nouvelles, a Comparaison és a Jeune Sculpture. 1960-ban a Musée de Saint-Etienne csoportos szobortárlatán, 1962-ben a Musée des Arts Décoratifs, 1972-ben a Musée de Lausanne kiállításán szerepelt, hogy pályájának csak néhány fontosabb eseményét említsük. François Mathey, aki 1955 és 1986 között a Musée d’Arts Décoratifs igazgatója volt, számos művésztől rendelt és vásárolt a múzeum részére iparművészeti használati tárgyakat. Így került a múzeum gyűjteményébe például Alberto Giacometti csillárja, Jean Dubuffet gyűrűje, Dorothea Tanning baldachinja és Sjöholm Ádám kerítése is.
Munkásságát nemcsak állami vásárlásokkal és megrendelésekkel ismerte el Franciaország. 1983-ban a Művészetek és Irodalom Rend lovagja, 1992-ben pedig a Nemzeti Érdemrend lovagja kitüntetéssel illette a francia állam. Halála után, 1999-ben Sjöholm műtermi hagyatékát elárvereztek, és csak sajnálni lehet, hogy elmulasztva a soha vissza nem térő lehetőséget, tudomásom szerint ezekből egy sem jutott magyar közgyűjteménybe.
Borítókép: Sjöholm Ádám, Cím nélkül, vas, 37 x 45 x 19 cm, Otto Van de Loo magángyűjteményéből, jelenleg magántulajdonban, Németország (A szerző jóvoltából)
[1] Ember Mária, A vas poétája. Párizsi találkozás Sjöholm Ádámmal, Magyar Nemzet, 1988. nov. 24.
