Arról, ami Hong Kongban az utóbbi pár hónapban történik, részletesen beszámoltak hazai sajtóorgánumok is: tömegtüntetések sorozata zajlott és részben zajlik, amelyek során kezdetben az úgynevezett kiadatási törvény ellen tiltakoztak a megapolisz lakói, amely a szerintük kiszolgáltatta volna az eddig relatív politikai szabadságot, de legalábbis szélesebb jogokat élvező Hong Kong-i polgárokat a kínai hatóságoknak. Mostanra azonban már nemcsak erről van szó, a helyi Kína-barát kormányzat ellen irányulnak tiltakozások, és a város státusza áll a fókuszban.
Az egyelőre nemigen lanyhuló tüntetések kezdetben békések voltak, de az utóbbi időben rendszeressé vált a brutalitás, egyrészt a tüntetőkre támadó – minden bizonnyal a hatalom által mozgatott –, informális erőszak-kommandók, másrészt a városi rendőrség részéről. Mostanra rutinszerű, hogy a tüntető diákokat, fiatalokat tömegesen tartóztatja le és bántalmazza a rendőrség, ennek ellenére a tüntetések intenzitása nem csökkent. Mint ahogy az sem vetett véget a demonstrációknak, hogy a város kormányzója, Carrie Lam visszavonta a kiadatási törvényt.
A nemzetközi művészeti sajtó arról is beszámolt, hogy a képzőművészek miként kommentálják az eseményeket, illetve maga a képzőművészet milyen szerepet játszik a tömegtüntetésekben.
Az Artnet News a városban élő és dolgozó kortárs képzőművészek személyes reakcióiból idéz. Samson Young, aki hangistallációkkal foglalkozik és az idei Velencei Biennálén Hong Kong képviseletében állít ki, így kommentál: „Az utóbbi években tanúi voltunk, miként erodálódnak azok az értékek, amelyek különlegessé tették ezt a várost. Noha még nem érzékelhető a művészeti tartalmak ugyanolyan, durva cenzúrázása, mint ami Kínában jellemző, de az emberek bizalmukat vesztik az intézményekben, amelyek a védelmüket hivatottak szolgálni, és félni kezdenek a retorzióktól, az ennek nyomán megjelenő öncenzúra pedig már nagyon is valóságos tapasztalat. Ez minden egyes polgárra hatással van, mint ahogy arra is, amit mi, művészek teszünk. Úgyhogy természetes, hogy a művészek is mobilizálódtak a közösség tagjainak oldalán. Az utóbbi idők történései arra tanítottak minket, hogy éberek legyünk, közösségként álljunk ellent, de arra is, hogy önreflektívek legyünk. Hogy egyéni művészekként a képzeletünket ne béklyózzák meg az egyre nehezebb körülmények, hogy ne kérjünk engedélyt arra, hogy emberek maradhassunk, hogy szenvedélyesen vitatkozzunk, de egyben legyünk bölcsek is, és ne kérjünk elnézést azért, mert komplex módon gondolkodunk.”
A Hong Kong-i South China Morning Post arról számol be, hogy Ai Wei Wei máris két olyan projektet tervez, ami részben vagy egészében a Hong Kong-i eseményekkel foglalkozna. Egyrészt Giacomo Puccini 1926-os, Turandot című operájának jövő márciusi, római bemutatóján dolgozik, másrészt egy, a tiltakozásokról szóló dokumentumfilmen.
„Az események mélyen megérintettek és elgondolkodtattak Kína és Hong Kong politikai helyzetén.
Nem látom, hogy a Hong Kong-i tiltakozó mozgalmakat el lehetne választani attól a szélesebb, globális harctól, amely a szabadságért és a demokráciáért folyik, az autoriter rendszerek ellen”
– írta a lapnak küldött e-mailjében a művész.
A vizualitásnak is sajátos szerepe van a tüntetéssorozatban. A témával foglalkozó lapok utalnak a 2014-es tömegtüntetésekre, amelyeknek szimbólumává a vízágyúkkal szemben használt esernyő vált, és aztán ez a jel tűnt fel rendre plakátokon, net-flyereken, karikatúrákon. Esernyő most is van, de hasonlóan szimbolikussá váltak más tárgyak is, például a maszkok és az építőmunkásoktól kölcsönzött műanyag sisakok. Valamint a „post-it” cédulák, amelyek utcai, városi felületeken tűnnek föl ezrével, üzenetekkel, jelszavakkal, a legfontosabb a helyszínek közül a „Lennon Wall”, amely még 2014-ben keletkezett a központi kormányzati épületkomplexum egyik oldalán, és amelyet a hasonló nevű, 1988-as prágai falfelület után neveztek el így.
A fal a szólásszabadság, a szabad beszéd színterévé vált, a cédulákon versekkel, szövegekkel, rajzokkal, személyes üzenetekkel. A 2014-es demonstrációk után a hatalom eltávolította az üzeneteket, de a lakosok rendre különféle helyeken újrakezdték a cédulázást, a Lennon Wall a város más pontjain is felütötte a fejét, most pedig újraéledt a kormányzati épülettömbön.
Szimbólummá vált a sárga szalag, illetve a sárga mint szín, amely a továbbélő 2014-es hagyományra utal, valamint a fekete póló is, nem utolsósorban azért, mert a tüntetőkre támadó, a hivatalos interpretáció szerint szervezett bűnözői csoportokhoz tartozó agresszorok fehér inget, pólót viseltek. A fekete, a fehér és a vörös szín sajátos játékai is láthatók az utcákon. Július elején egy sima fekete lobogót cipelő férfi tűnt föl a tüntetésen, Kacey Wong Kwok-choi képzőművész, aki az 1997 óta használatos, vörös színű és fehér, Hong Kong-i orchidea szirmokkal, bennük apró csillagokkal ellátott hivatalos Hong Kong-i zászló teljesen feketébe fordított változatával jelent meg.
A „Bauhinia blakeana”, amelynek szirmai Hong Kong hivatalos zászlaján láthatók, Sir Henry Blake után kapta a nevét, aki 1898 és 1903 között volt a terület kormányzója. A tüntetők fáradt ventilátornak nevezik a virágszimbólumot, mondja Kacey Wong, aki három éve már használta a fekete zászlót és most ismét magával vitte. „Performansz alapú művészeti akció volt” – magyarázta az inkstonenews-nak – „A fekete zászló azt jelképezte: élj szabadon vagy halj meg. Ez a pillanat szelleme most, a fiatalok szabad társadalomban akarnak élni és ezért az életüket is hajlandók áldozni.”
Nem volt egyedül ezzel a gesztussal: a fekete lobogó sokféle formában tűnik föl a Hong Kong-i tüntetéseken. Általánossá vált a fekete változat használata a fehér szirmokkal, illetve olyan verzió is, ahol a fehér virágszirmokat vörös vér áztatja, ezen kívül a fekete zászlókon szövegek is megjelennek. A zászló kvázi megszentségtelenítése olyan büntetőjogi kategória Hong Kong-ban, amely alapján 1998 óta többen kerültek börtönbe. „Demokráciákban teljesen szükségtelen az efféle törvény ” – kommentál Wong a CNN-nek – „a tisztelet az olyasmi, amit ki kell érdemelni. Úgyhogy egy ilyen törvény még több ellenállást szül.”
A politikai plakát, képregény és karikatúra műfajai új életre keltek a tüntetések idején, és ebben olyan kínai művészek is közreműködnek, akik másutt a világban élnek. Mint például a Kínában jól ismert, sanghaji születésű Badiucao, aki 2009-ben költözött Ausztráliába, részben az őt ért zaklatások miatt. „Hong Kong-nak megvan a maga saját nyelve és kultúrája, ami gyönyörű, de néha talán a megértés akadályát jelenti a kívülállók számára. A vizualitás lehet az, amely áthidalja mindezt és érzelmeket, empátiát generál” – nyilatkozta a gal-dem.com weboldalnak, amely bemutatta a tüntetésekre reflektáló munkáit.
When my cartoon becomes reality last night 🤕️😢😡 pic.twitter.com/krlLrI9PBt
— 巴丢草 Badiucao (@badiucao) August 25, 2019
Rendőri brutalitásról tanúskodó fotók nyomán a tüntetések néhány áldozata is szimbólummá vált. Mint az első halálos áldozatnak tekintett Marco Leung, aki egy állványzatról esett le, sárga esőkabátjában. Azóta a sárga esőkabát rajzokon, plakátokon, mémeken jelenik meg. Akár annak a fiatal nőnek a képe, akit vérző szemmel fényképeztek le egy tüntetésen. Arcképe sokféle felületen tűnik fel, illetve maga a kitakart vagy eltakart jobb szem, szintén szimbolikussá vált.
Az ázsiai tömegkultúra műfajait is beleforgatják az alkotók a politikai művészetbe: a filmplakátok, képregények, hirdetések világa, e műfajok vizualitása is aktuális társadalmi üzenetek hordozójává válik. Mint a Hong Kong-i, de jelenleg Londonban élő és dolgozó Oliver Chang esetében, aki a China Underground nevű weboldalnak beszélt a Goddess Of Democracy című plakátjának születéséről.
„Leginkább a korai XX.századi kommersz képi műfajok inspirálnak, valamint az orientalizmus és a saját Hong Kong-i gyerekkorom” – mondja. „Ami a Goddess Of Democracy-t illeti, azután festettem, hogy jobbára tehetetlennek éreztem magam. Az Egyesült Királyságban élek, és nem tudok ott lenni a tüntetéseken, ami miatt bűntudatom volt, szóval, valamit tenni akartam, hogy más módon segítsek. Az istennő figura eredetileg egyesítő szimbólum volt, amelyet a Tienanmen téri tiltakozások idején alkottak, ’89-ben. Amikor az ottani tiltakozások kezdtek kifulladni, diákok állították föl a szobrát, hogy fenntartsa a lelkesedést, a remény és az egység elősegítője legyen. Úgy gondoltam, Hong Kong-ban most pontosan ugyanilyen a helyzet.”
„Elég egyértelmű szimbólumrendszert választottam. A sárga szín a sárga szalagra utal, amelyet a 2014-es, esernyős tüntetések után kezdtek használni a tiltakozók. A kék a kék szalagosokra utal, akik kormánypártiak, illetve a rendőrségre. Az istennő fehér ruhája a Bauhiniára, ami ugyebár Hong Kong szimbóluma, és a sárga szalagosok számára, a vörös szín, vagyis Kína nélkül a szabadságot jelenti, valamit a gyász színe is, amellyel a függetlenségünk elvesztését siratjuk.”
