Egy funkcióban eltöltött hosszú idő önmagában még nem érdem, de ha belegondolunk, hogy a napokban elhunyt Antonovát még Hruscsov nevezte ki 1961-ben és Putyin mentette fel 2013-ban – 91(!) éves korában –, akkor el kell ismernünk, hogy ez azért nem akármilyen teljesítmény. Antonova egyébként nem „csak” ezt az 51 évet töltötte az 1912-ben alapított, Puskin nevét a nagy költő halálának centenáriumi évében, 1937-ben felvett múzeumban: 1945-ben művészettörténeti tanulmányainak befejeztével ott kezdett el dolgozni – eredeti szakterülete az olaszországi reneszánsz festészete volt – és igazgatói funkciójának feladása után is, egészen a koronavírus okozta haláláig a múzeum elnökeként tevékenykedett – ezt az inkább jelképes posztot kifejezetten az ő számára hozták létre. Persze nevét nem elsősorban ezzel a valószínűleg soha meg nem dönthető rekorddal írta be a múzeum történetébe, hanem munkásságával, aminek fényes lapjai mellett voltak árnyoldalai is.
Tevékenysége mindenekelőtt a nyugati és a nyugatra emigrált orosz képzőművészek munkásságának bemutatásában volt úttörő jelentőségű. Kitűnő taktikus volt; a politika legfelső köreivel mindig jó kapcsolatokat ápolt, gyakran látványosan is kiállt a szovjet, majd az orosz vezetés mellett nemzetközileg nagy visszatetszést kiváltó ügyekben is – utóbb például az orosz-ukrán konfliktus idején –, cserébe viszont olyan szabad kezet kapott a mindenkori vezetéstől elképzeléseinek megvalósításához, amiről más múzeumi vezetők nem is álmodhattak. Amikor nyugati kollégái vagy nyugati újságírók a politikához fűződő szoros kapcsolatairól kérdezték, rendszerint azt felelte, mindent a múzeum érdekében tesz. Egyszer így fogalmazott: „a politikusok jönnek és mennek, a művészet viszont örök. Higgyék el, fel sem tudnám már sorolni az összes szovjet és orosz kulturális minisztert, akikkel hosszú pályám során együtt kellett működnöm”. Tény, hogy legfelső szintű kapcsolatai mindig megvédték, amikor kiállítási programjába olyan nyugati, vagy nyugatra emigrált modern és kortárs művészeket vett fel, akikről az akkori szovjet művészettörténeti tankönyvek még szinte említést sem tettek, s akiknek a munkássága fényévekre volt a hivatalos kultúrpolitika által egyedül üdvözítőnek tartott szocialista realizmustól. Nagyszabású egyéni kiállításokat szervezett többek között Picassonak, Chagallnak, Modiglianinak, Léger-nek, Matisse-nak és Dalinak, az ő csoportos tárlatain lehetett először látni Moszkvában Warhol, Rauschenberg, Lichtenstein, Jasper Johns és sokan mások munkáit. Még korábban voltak olyan időszakok is, amikor még az impresszionista munkák bemutatásáért is komoly harcot kellett vívnia. A világ legnagyobb múzeumai is megbecsült partnereik közé sorolták, amiben imponáló szakmai tudása mellett jó francia, olasz és német nyelvtudása is segítette – ami ugyancsak nem volt tipikus a szovjet érában. Nagy „haditettei” közé tartozott a Mona Lisa Moszkvába „csábítása” 1974-ben, illetve az az 1981-es kiállítás, ami párizsi múzeumokkal együttműködve mutatta be Kandinszkij és Malevics munkásságát.
Az orosz és a nyugati művészet kölcsönhatásai bemutatásának egész sorozatot szentelt; a Moszkva-Párizs 1900-1930 1981-ben, a Moszkva-Berlin 1900-1950 1996-ban és az Oroszország-Itália tárlatok nemzetközi szinten is kiemelt figyelmet keltettek. Egy, a német Der Spiegelnek adott interjúban 2012-ben így emlékezett vissza a 31 évvel korábbi Moszkva-Párizs kiállításra: „Amikor felmerült, hogy ezt a tárlatot, többek között Chagall és Kandinszkij munkáival, be lehetne mutatni Moszkvában is, a híres Állami Tretyakov Képtár akkori igazgatója azt mondta: csak az ő holttestén keresztül. Nos, mi nem szeretjük a hullákat, ezért aztán a tárlatot a Puskin Múzeumban rendeztük meg. Ez egy nagy áttörés volt”.
Egy nagy tervének megvalósításához azonban nem tudta megnyerni a politika támogatását Antonova: hosszú ideig dolgozott azon, hogy a Puskin Múzeum égisze alatt újraegyesítse a teljes egykori Scsukin- és Morozov-gyűjteményt. A nyugati modern művészet két legendás orosz magángyűjtőjének államosított kollekcióját a bolsevik hatalomátvétel után az e célból létrehozott Modern Nyugati Festészet Múzeumában helyezték el, miután azonban ez a fajta művészet csakhamar kegyvesztetté vált, a múzeumot bezárták, gyűjteményét pedig feldarabolták és hosszú időre eltüntették a nagy moszkvai és szentpétervári múzeumok raktáraiban. Antonova szerette volna ismét egyesíteni a kollekciót, terve azonban meghiúsult az Ermitázs ugyancsak jó politikai kapcsolatokkal rendelkező főnöke, a funkcióját szintén hosszú ideje, 30 éve betöltő Mihail Pjotrovszkij ellenállásán. A Scsukin gyűjtemény – legalább időleges – újraegyesítésére mégis sor került, igaz nem Moszkvában, hanem Párizsban, ahol a Louis Vuitton Alapítvány mutatta be azt 2016-17-ben, természetesen Antonova aktív közreműködésével. A show példátlan közönségsikert aratott, 1,2 millióan látták és a sikeren felbuzdulva hasonló tárlatot terveztek 2020-ra a Morozov-gyűjtemény anyagából is. (Erről itt írtunk.) Ez utóbbi tárlat megvalósítása, vélhetően a pandémia miatt, egyelőre csúszik.
Bár Antonova nyitott volt a nyugati múzeumokkal való együttműködés irányába, egy kérdésben, nevezetesen a II. világháború alatt a külföldről, főként Németországból és hazánkból a Szovjetunióba hurcolt műkincsek visszaszolgáltatása ügyében hajthatatlan maradt. Tény, hogy ebben a kérdésben a döntések a politika legfelsőbb szintjein születtek és születnek ma is, de Antonova mindvégig, nyilvánosan és meglehetősen látványosan is, a kemény vonalat képviselte; nem véletlen, hogy a németországi nekrológok haláláról beszámolva is „az elrabolt műkincsek védelmezőjeként” emlegetik. Álláspontja szerint ezek a műkincsek a jóvátétel részét képezik, visszaszolgáltatásuknak ezért nincs jogi alapja, és különben is, szokta volt mondani, „e műtárgyak visszaadása a világ műgyűjteményeiben egy forradalom kezdetét jelentené. A múzeumok az egész világon tele vannak hódító hadjáratokban és háborúkban zsákmányolt műkincsekkel.” Előszeretettel hivatkozott a náci csapatok oroszországi, számos ottani műkincs elvesztésével járó pusztításaira, hangsúlyozva, hogy „egy országnak saját műkincseivel is jót kell állnia azokért a károkért, amiket egy más nemzet kulturális örökségében okoz”. Ugyanakkor Antonova volt az, aki a nemzetközi szembenállás enyhülésének időszakában legalább kiállította és a külföldről érkező szakemberek számára kutathatóvá tette a korábban gondosan elzárt műkincseket – persze nyilván ez sem a politikai vezetés tudta és jóváhagyása nélkül történt.
A nyitókép forrása: www.tsarvoyages.com