Kép és képtelenség. Újgenerációs valóságok
Capa Központ, Budapest
A 0m2 kulturális politikával foglalkozó baloldali művészeti portál Ludwig Múzeumos recenziója után, amely az Anarchia. Utópia. Forradalom. című kiállításról szól, talán nem tévedünk nagyot, ha arra számítunk, elszaporodik az olyan típusú kritika, amely egyfajta politikai mezőelmélettel tesz javaslatot rossz kiállítások koncepciójának levegőszűrésére. A politikum értékelési szempontként való kezelése és a szűkebb-tágabb kontextusvizsgálat elsősorban azoknál az intézményeknél lehet mankó, amelyeknél a felülről kinevezett vezetők ellenére a neokonzervatív fordulat és az állami beavatkozás egyelőre nem jelentett totális einstandot.
A „megszüntetve megőrzött” intézmények az állami fenntartókkal viaskodva következetes stratégiai program helyett időszakosan szerződtetett munkatársakkal, kiállításról-kiállításra bukdácsolva élnek túl, így működési hibáik vagy koncepcionális csúsztatásaik esetén bűntettek (ld. Műcsarnok) helyett finoman csak „csínytevésekről” van szó. Ha azonban a Ludwig falai között a forradalom csak egy szó az egyéni művészi gyakorlatra, az utópiát pedig a nem evilági képzelgések megnevezésére használják, akkor sejtjük, hogy itt a lehetséges ütközésekre az élek lecsapása az ellenjavallat.
DIY Oculus Rift
A Capa Központ, mint inkubációs hely és a Kitchen Budapest által leszállított Kép és Képtelenség. Újgenerációs valóságok elnevezésű (inkább expo mint) kiállítás egymásra találása, mondhatni, az egy oldalon lévőket szervezte össze méginkább. A kiemelt állami támogatásban részesülő Nagymező utcai tengely – a „kortárs vizuális kultúrával” és a fotóval mint no.1. országimázs elemmel megtöltve – a Telekom által szponzorált media lab erős tehnooptimizmussal beoltott bemutatóját host-olja jövő márciusig.
Amitől úgy érezzük, hogy itt valaki mégis a saját farkába harapott, az egyrészt az időzítés, másrészt a kormányzati irányelvek WTF szintű “konzekvenciája”. Jól érjük? Az állami fenntartó akkor invitál a hackereket ünneplő kiállításra, amikor kétnaponta Guy Fawkes maszkos emberek lepik el az utcát az internetes adatforgalomra kivetendő adó ellen tüntetve?
Na ne.
Események véletlenszerű összjátéka. Forrás: Facebook
Olyan emlékeket ébreszt ez az egyeztetésbeli műhiba, mint amikor az önkormányzati rendezvényekre hirdetnek slam párbajokat. Valaki felvilágosítaná őket, hogy a slam az majdnem mindig rendszerkritika?! Persze vannak olyan helyek, ahol megértve a kor szavát, az ország első embere szólít fel a „szabályszegésre”. Barack Obama tavaly az Hourcode edukációs program promóciós videójában eképp bíztat: „Don’t just buy a new video game, make one. Don’t just download the latest app, help design it. Don’t just play on your phone, program it”. Amerika ebből a szempontból még nagyon nem itt van.
A trendérzékeny, startupoló KIBU azon kevés működő formációk egyike itthon, amely nagyon is együtt pulzál a globális technointelligencia vallásával. Egyszerre tudja magáénak a hippi ellenkultúra szabad szellemét és a yuppik vállalkozói vénáját. Olyan magyar ötleteket inkubáltak és segítettek eddig a piacra, mint a Sold., idén tavasztól pedig talent program is működnek a Biblia utcai központban. A Capa-beli kiállításrendezés ugyancsak a San Francisco-i kulturális bohémia és a Szilícium völgy high tech iparának furcsa házasságából született irányzat (Californian ideology) kétarcúságát tükrözi: a látogató egy mamutfejlesztésre egy DIY “szobatechnikát” kap. És ez így rendben is volna.
A slam akkor válik problematikussá, amikor egy komoly és magányos dolgot (költészet) mindenáron a szabadidő eltöltésének közösségi gyakorlataihoz akarnak becsatornázni.
“Nekem magyar a billentyűzetem,
a billentyűzetem nekem magyar,
magyar nekem a billentyűzetem,
nekem a billentyűzetem magyar.“
(Pion István)
Világos? [Nevetés + taps.]
A kiállítás „tartalomszolgáltatása” hasonló ponton téveszt utat: amikor a jövőbemutató jelleg helyett – a kereskedelmi termékek befogadására és átdolgozására épülő remek alapkoncepció ellenére – a primér élményt választja. A szórakoztató elektronika zsákutcájában pedig a TECH és a HACK cuccok többsége egymás mellett hajt, és kimarad annak a lehetősége, hogy markánsan elváljanak az IT színtéren belüli mainstream és „underground” fejlesztések. Ennek következtében sajnálatos módon inkább az Alan Moore-i fekete próféciát teljesíti be a kiállítás programja: a komputerizációt nem transzformatív erőként mutatja be, amely gyökeresen megváltoztatja az embert – ahogy eddig gondoltuk –, hanem haszontalan dolgokat kínál, amelyekkel eltöltünk húsz percet, fél órát, lényeg, hogy telik az idő, amíg meg nem halunk.
Fotó: Mitte Communications
Az art&science&technology figyelőállásából a Kitchen Budapest tehát a játékosságra figyelt leginkább, amikor a látás és megfigyelés jövőt meghatározó software-eire és eszközeire szerzett licence-t. A bemutatott anyag elhanyagolhatóként kezeli azt a szempontot, amelyet bármely másik kontextusban le se írnánk, olyan triviális: a telekommunikációt, médiát és számítástechnikát becsatornázó hipermédia mindig üzlet és mindig politika.
A civil felhasználót behálózó üzletpolitikák kapcsán pedig az egyre többet hangoztatott „human condition” és az etika is joggal kaphatna teret. Ezzel még azok a társadalmi célú plakátok is számolnak, amelyek a pesti metró közönségét riogatják azzal az üzenettel, hogy „kockul a gyerek”. A Kép és Képtelenség persze foglalkozhat csak a (kinesztetikus) esztétikával, de a jövő felvázolásához az érdekmentesség választása és a kockázatok eltagadása egyben a kék pirula árulását jelenti a piros felett.
Az IBM az első programozható számítógépét a koreai háború alatt az Egyesült Államok védelmi minisztériumának felkérésére feljesztette. A webes platform létrehozásában a „Jefferson-i demokrácia” alapelveit tartották szem előtt (a kifejezés szabadsága minden cyberpolgár számára, egyenlő mértékben). Ma pedig – ha már a megfigyelésről beszélük – a drónok a közel keletiek számára lassanként nem kívánatossá teszik a derűs időt, kék égboltot. A Capa Központ és a KIBU új látásmód-fúziója persze nem egy Transmediale és messze nem egy Futurama ’39. A sci-fi-s wow-élményt stabilan hozza az összevásárolt high-end eszközpark, a Google Glass-tól az Oculus Rift-en át a Kinect-ig, azt pedig csak sajnálni tudjuk, hogy éppenséggel blőd programokkal.
Egy projektet viszont melegen ajánlunk, amelynél még az se probléma, hogy kísérleti egérnek kezelnek és „beszkennelik az agyhullámainkat”. A Youniverse projekt a kiállítás zárásakor végzett adatfeldolgozás után majd objektíven megállapítja, milyen diszkrét értékeket produkáltak a látogatók az alábbiakra:
excitement level: _
engagement level: _
meditation: _
anxiety: _
…
Látható 2015. március 1-ig, Capa Központ, Budapest
Fotó: Béres Attila
Update:
Hoppá, tévedés történt! A Capa mégis tudott a hiányosságokról. Weblapján 18-35 közötti diákok/posztgradoktól kér CapaPass-ért cserébe az alábbiaknak megfelelő írásos vagy vizuális anyagot (éppen amiket hiányoltunk). Miért nem voltak kommunikálhatók ezek a felvetések alapból a kiállításon?
„Milyen ötletek, víziók váltak valóra és miképp realizálódtak, amelyek felbukkantak sci-fi regényekben, képregényekben és filmekben? Hogyan hatottak az egyénre, a társadalomra, miként változtatták meg a személyes, illetve a társadalmi viszonyokat, miként alakult át általuk a társadalom szerkezete, a hatalom ellenőrzési struktúrája? Mennyiben módosult a valósághoz való viszonyunk, a tapasztalás lehetősége?
Hogyan képzelhető el a jövő, amelyben ezek az eszközök már hétköznapi tárgyakká válnak, mennyiben változtatják meg a mindennapi életvitelünket? Milyen mélyreható változásokat okoznak ezek az eszközök a világhoz (valósághoz), egymáshoz való viszonyunkban, hogyan formálódik a vizualitásunk, mit eredményezhet ez a kommunikációban (egyén és intézmények szintjén)? Ezekre és hasonló kérdésekre keressük a lehetséges válaszokat.”