Megengedő stratégia? Bulvár színvonal? PR címke, mint szükségszerűség? – a harmadik, és egyben befejező etapjához érkezett Kicsiny Balázs és Rieder Gábor beszélgetése.
K. B.: Mennyire jelenik meg a magyar művészet az Ecsetgyárban?
R. G.: Van egy Bázis nevű csoport. Talán kicsit túlzás csoportnak nevezni őket, mivel az egész banda három figurából áll, és közülük ketten, Veres Szabolcs és Betuker István bérel műtermet ebben az Ecsetgyárban, és nekik van egy galériájuk a városban, a Bázis Galéria, és oda hívnak meg különböző kiállítókat.
K. B.: Mikor is voltatok ott?
R. G.: Decemberben.
K. B.: Akkor Az önigazolás művészete volt éppen ott. Azért vetem csak fel ezt a témát, mert ismerem a helyet. Tényleg fantasztikus az egész, a szervezés, a közönség. Ilyen közönség sohasem volt Magyarországon megnyitón. Tehát ebből a szempontból alátámasztom, amit mondasz, de szerintem egy kicsit kontextusfüggő, hogy a történet valójában miként működik. Kolozsvár helyzete sem egyszerű: az egyetem, a külföldi hallgatók, a két-, és háromnyelvűség sok esetben kulturális nyitottságot jelent, ugyanakkor pedig a Ceauşescu-éra árnyéka egy olyan komplex probléma, amit a Bodoni Zsolt féle festészet nem fogalmaz meg. Valóban kielégít egy piaci szükségletet, és én személy szerint valóban elismerem az ő festői minőségét, de amikor ott voltam a Bázis Galériában, az ottaniak hangsúlyozták, hogy meg kell haladni a kelet-európai kultúrának ezt a fajta kiárusítását, mert ezzel saját magukat korlátozzák.
R. G.: Nagyon szimpatikus volt amúgy a mentalitás az Ecsetgyárban. Beszéltünk román és magyar művészekkel is – bár ez utóbbiakból, megjegyzem, jóval kevesebb volt – mentalitásuk elég egybehangzónak bizonyult. A Kolozsvári Iskolára alapjában véve mindenki csak legyintett, elfogadták egy afféle PR címkének. Megbarátkoztak a létezésével, hiszen nagyon sokat köszönhetnek annak, hogy ez van – mindenféle szempontból. De ugyanakkor kritikusan, távolságtartóan állnak hozzá. Érdekes volt az a román festő, aki megmutatta a korábbi képeit, amik megfelelnek ennek a leírható festészetnek: tehát volt bennük sok melankólia meg történelem, szürke színek, egy kis festőiség, és ilyen-olyan regionális történeti utalások.
Kicsiny Balázs kiállítása a Bázis Galériában
K. B.: Most szépen fel is soroltad ennek az egésznek a hátulütőit.
R. G.: Ami érdekes volt, hogy ezeket a képeket a fal felé fordította, és elkezdett szénrajzokat csinálni, amik azért elég máshogy néztek ki. Tehát ahogy ők ehhez az egészhez viszonyulnak, az nekem nagyon szimpatikus volt. Ahogy elfogadják ezt az egészet, mint egy létező dolgot, mint szükségszerűséget. A Kolozsvári Iskolában is megvan az az ismerős, keleti, konzervatív, akadémiai képzés. Hosszú éveken keresztül tanulják például szénrajzolás technikáit, ehhez értenek, ezt tudják, ezt csinálják. Miközben látják, hogy ez egy marha sikeres dolog, tudják, hogy miként kell ehhez viszonyulni. Tehát a Kolozsvári Iskola nem példaértékű egy magyar festőnek abból a szempontból, hogy kijelöli neki az utat, miszerint így és így kell majd festeni, és akkor minden nagyon jó lesz, hanem inkább azt mutatja meg, hogy miként lehet egy ilyen jelenséget menedzselni, és hogyan kell utána ahhoz viszonyulni. Mi az a megengedő tagadás, amiből egy olyan hiteles stratégia hozható ki, ami közben jól is működik, megtalálja a közönségét.
K. B.: Az Ecsetgyár számomra is nagyon pozitív élmény volt. De egyszerűen nem értem, hogy miért kell a lapban lebutítani az erről szóló szöveget. Felolvasnék akkor most még egy mondatot: „másfelől a gyerekkor édes nosztalgiája jótékony homályba vonja a kommunista diktatúra rémtetteit vagy éppen a vadkapitalizmus bomlasztó auráját.” (Kovács Réka: Ecsetgyári capriccio – A Kolozsvári Iskola nyomában. Flash Art, 1. szám, 59. o. – a szerk.) Ezzel szerintem az a probléma, hogy ha így fogalmaztok, akkor a közönség, ami ilyen szövegekre ugrik, sosem fog kiállításra menni. Ez a színvonal – szerintem – bulvár.
R. G.: Szerintem nem. Nyilván nem véletlenül lett ilyen a lap. Én ugyanis ezt az egészet egy kicsit másképp látom. Ez nem bulvár, sokkal inkább egyfajta zsurnaliszta stílus, ami talán egy kissé szebb megfogalmazása az általad használt kifejezésnek. Változnak az elvárások, nem hiszem, hogy az emberek mindig ugyanazt várnák el a szaklapoktól.
K. B.: A legrosszabb részeket olvastam ám fel, nem ennyire vészes a helyzet. Tudom, hogy igazságtalanság, de – gondoltam –, hátha hatással leszünk a következő számra.
R. G.: Amikor itt bulvárról beszélünk, akkor azért azt illik figyelembe venni, hogy a szaksajtó jelenleg – ahogy általában is – nehéz szituációban van az olvasottság szempontjából. Most akkor mondjuk azt, hogy körülbelül tízezer képzőművész működik Magyarországon, ehhez képest még a legjobban fogyó művészeti folyóirat olvasótábora is elég csekély. Ha itt összevetnénk a számokat, komolyan riasztó lenne a kép. Az olvasatlanság olyan probléma, amin valahogy felül kell emelkedni, valahogy meg kell oldani. Én azt állítom, hogy ma egy magazinosabb, egy zsurnál formátum tud működőképessé tenni egy lapot. Természetesen ez akkor működik jól, hogy ha más is van közben.
K. B.: Igen, de ha megnézzük az említett, az Ecsetgyárról szóló cikket, vannak ugye ott fotók is, és ezeknek a nagy része nem műveket ábrázol, vagy a művet és mellette a művészt, hanem csak a művészt. Tehát azt tudjuk, hogy Veres Szabolcsnak nincs szakálla, Berszán Zsoltnak pedig van szakálla. Ezen kívül viszont más információ nincsen.
R. G.: (A közönséghez intézi a felhívást.) Tegye fel a kezét, aki volt az Ecsetgyárban! Egy olyan helyszínről beszélünk ugyanis, amiről itt Magyarországon sokaknak fogalma sincs. Bele lehet rakni a lapba nyilván reprókat, de itt az volt a program, hogy olyan, könnyed, riport jellegű szöveg szülessen, ami leírja a helyszínt. Én úgy gondolom – és ez nyilván teoretikus kérdés –, hogy nem lehet úgy beszélni a kortárs művészetről, hogy az egészet csak ilyen kiállításnyi egységekben vizsgáljuk. Nem vehetek ki mindig csak ilyen kiállításnyi modulokat, hogy aztán arról írjak egy kritikát. Ez egy borzalmasan beszűkült szemlélet lenne. Nyilván a kiállításkritika a képzőművészeti sajtó legfontosabb része, és nem kérdés, hogy az is fog maradni. De a szaksajtó mindig ugyanazokból az egységekből áll, ettől pedig én el akartam szakadni. Az volt az elképzelés, hogy választási lehetőséget adjunk, hogy más nézőpontból is meg lehessen vizsgálni az adott területet. Ilyen például ez a riport, ami egy helyszínt mutat be. Nem lehet úgy tenni, mintha a művészet ilyen izolált modulokban működne. Itt egy folyamatról, egy bonyolult hálózatról van szó. Ebből a szempontból pedig igenis számít, hogy az Ecsetgyárban be van-e üvegezve az ablak, vagy nincsen, van ott kávézó, vagy nincsen. Amikor a művészetről beszélünk, akkor abban benne van a helyszín, annak mindenféle aspektusa. Ezért tartom fontosnak, hogy akár fotóriport is készüljön egy ilyen jelenségről. Ez a forma egész más ismereteket ad. Azt hiszem, hogy a szövegeknek csak egészen ritka, és kivételes esetekben feladata a műtárgy bemutatása, leírása. Sokkal fontosabb tálalni valamit, a többi rá van bízva a nézőre.
K. B.: Ez nagyon jól működött a szövegben annál a pontnál, amikor a háromlábú kutyáról írtatok. Nagyon vártam, hogy vajon arról fogtok-e írni, hogy van ott egy háromlábú kutya, ami valóban hozzátartozik a hely szelleméhez. Erről írtatok. Arról viszont nem, hogy ki a tulajdonosa ennek a helynek, és mi okból, milyen feltételekkel adta ki azt a művészeknek? Ha tehát tényleg tágabb horizonton próbáljuk a művészetet vizsgálni, akkor ezeket a történeteket is érdemes lenne elmesélni. A Forgács csoportot bemutató szöveg akkor szintén ezt a feladatot látja el, ugye? (Kopin Katalin: Forgács a hézagokban – Új Szentendre. Flash Art, 2. szám, 80–87. o. – a szerk.)
R. G.: Igen.
K. B.: Itt a műtárgybemutatások szintén eléggé limitáltak, és inkább egy ilyen életérzés-leírás a szöveg.
R. G.: Ez a cikk nem kifejezetten riportnak készült, így a képanyaga sem fotóriportként jelent meg, több repró is szerepel, illetve maguk a művészek is visszaköszönnek a képeken.
————– x —————- x ————– x ————–