Amikor április 16-án meghalt Kerekes Gábor fotóművész, a Magyar Fotóművészek Szövetsége hivatalos gyászjelentése úgy fogalmazott, egy olyan meghatározó művész ment el, aki mindig képes volt megújulni, saját vizuális stílust és iskolát teremtett, a következő generációknak példaértékű művész és nagyhatású oktató volt, külföldön is reprezentálta a magyar fotográfiát. Lehetne folytatni a sort Kerekes Gábor érdemeivel, tevékenységének részleteivel. Ám, hogy valójában ki volt és mit jelent(het) ránk maradt életműve, azt próbálta meg végiggondolni és összegezni a Surányi Mihály (Nessim Galéria) által szervezett három estés beszélgetés-sorozat a Labor galériában.
artPortal: Miért ilyen korán? Nincs még túl közel ilyenkor a gyász? Lehet ilyenkor bármi érdemit mondani egy életműről szakmailag? Vagy ez a barátok emlékidézése volt inkább?
Surányi Mihály (S.M.): Egyértelműen a második. Egyfajta búcsú volt. Sokat dolgoztunk együtt, nagyon közel állt hozzám és tudom, hogy más barátai is voltak, akiknek hiányzott egy ilyen esemény. Eredetileg egy pop-up kiállítás ötlete vetődött fel, de ez nem volt megvalósítható, így amikor a Magyar Képzőművészeti Egyetem, ahol tanított, felajánlotta a helyet, megszerveztem ezt a beszélgetés-sorozatot. Cséka Györggyel együtt dolgoztunk ezen a projekten, ő volt mindhárom estén a moderátor. Az első napon amolyan történeti áttekintés zajlott Mélyi József, Jokesz Antal és Horányi Attila közreműködésével, a középső pillér esztétikai és spirituális megközelítés kívánt lenni Tillmann J.A, és Pfinszter Gábor segítségével, a harmadik napon pedig Beke László és Vékás Magdolna elevenítette fel az emlékeit Kerekes Gáborról. Mindhárom nap tanulságos volt. Olyan emberek beszéltek róla, akik egyik, vagy másik időszakában álltak közel hozzá és részletes információik vannak ezekről az életszakaszokról. Jó volt látni, hogy a széksorokban mennyi fiatal is ott ült. Az életmű feldolgozása nem lesz egyszerű – ahhoz sokkal több idő kell és nagyon sok kutatás várat még magára. De remélem ez a néhány beszélgetés is segíteni fog.
/A Magyar Fotográfiai Múzeum tulajdona – Forrás: Capa Központ
Mekkora a hagyaték?
S.M.: Fizikailag művek százairól van szó, lehet, hogy ezernél is többről. Az életmű egésze fontos része a kortárs fotográfiának, nemcsak a művek minősége miatt, hanem Kerekes oktató-nevelő tevékenysége révén is. Bizonyos generációk számára egyfajta referenciának számít. Legfőképpen pedig pedig azért jelentős ez a hagyaték, mert egy nagyon magas színvonalú és koherens életmű, amiben pontosan tükröződnek annak kornak a problémái és gondolatai, amiben születtek. Több mint 40 évnyi munkáról beszélünk, és ez egyúttal ennek az időszaknak egyfajta dokumentációja is, közös örökség, azon túl, hogy egyben fontos korszak is a magyar fotográfia történetén belül. Az életmű több, egymástól jól elkülöníthető szakaszból áll, az 1970-es évek munkáitól kezdve a legutolsó időkig. Voltak évek, amikor egyáltalán nem is vette kezébe kamerát és voltak olyanok, amikor nagyon termékeny volt. A helyzetet bonyolítja, hogy Kerekes egy időben sokat foglalkoztatott sajtófotós is volt. Számos lapnak dolgozott, de a kilencvenes évek elején nagyon sok munkáját elpusztította. Ahogy egy interjúban mondta, szakítani akart mindennel, ami az aktualitáshoz kötötte. Az már most is látszik, hogy több ezer olyan kép van, amely a annak idején különböző magazinokban megjelent, de a hagyatékban már nincs nyoma.
Mit lehet tudni a kezdetekről: hogyan lett Kerekes Gáborból fotós?
S.M.: Egy németországi kis faluban született 1945 augusztusában, a háború elől menekülő szülők gyermekeként. Hét éves volt apja halálakor. Őt és testvérét az édesanyja és a nagymama nevelte. A középiskola után felvételizett a Képzőművészeti Főiskola festő szakára, de nem vették fel. Pincérként dolgozott majd egy évtizedig és egy ajándékba kapott fényképezőgép indította el útján a hetvenes évek elején. Már közelebb volt a harminchoz, mint a húszhoz, amikor elkezdett fotografálni. Elvégezte a Práter utcai iskolát, majd először a Budapesti Fényképész Szövetkezetnél dolgozott, ahonnan a rendőrségi letartóztatása és a baracskai kitérő után rúgták ki. Utána a Vasipari Kutatóintézetben kapott állást. Fémmetszeteket kellett fényképeznie, ami elsőre nem hangzik túl érdekesnek, de a munka révén remek felszereléshez jutott és ekkoriban kezdte el magát tudatosan is képezni. Annak a körnek volt tagja, amely akkori fiatal fotósokra épült, és valami teljesen újat akart hozni a magyar fotográfiába. Jokesz Antal, Flesch Bálint, Szerencsés János, Kerekes Gábor, és még számos művészt lehetne említeni, együtt kerestek új utakat, és hogy mennyire mást akartak, mint a korabeli fotográfusok, arra a ’70-es – ’80-as című sorozat jó példa. Nagyon visszafogott és nagyon feszült képi világ, absztraktba hajló megfogalmazás. Távol állt minden korabeli képi konvenciótól. A kezdet kezdetétől nagyon tudatosan dolgozott. Ezen a sorozaton is lehet már látni, az érdekelte, hogyan lehet ezt az életérzést általánosítva megfogalmazni.
Kerekes Gábor: Betonsiló, 1979, zselatinos ezüst, 15×23 cm. 70’80’-sorozat
Kerekes Gábor: Buszmegálló, 1980 zselatinos ezüst 15×21 cm, 70’80’-sorozat
Ezt követően több mint tíz éven át készítette az Alchimia sorozatot. Miben különbözött ez a korábbiaktól?
S.M.: Az Alchimia már annak eredményeképpen indult, hogy Kerekes a saját végletes módján szakított mindennel, ami aktuális volt, ami a jelenhez kötötte volna. A két sorozat közti mintegy hat évben alig készült olyan munka, amit megtartott volna. A nyolcvanas évek egyfajta felkészülés volt számára, többnyire zenét hallgatott és olvasott. Beleásta magát az alkímiába, annak mindenféle vonatkozásába, a jósnőktől az asztrológiáig. Ha kitalált valamit, nagyon bele tudott mélyedni. A sorozat is pontosan követi az alkímiai konjunkcióhoz vezető utat, mely a kövek, növények, állatok, emberek, a tűz és a csillagok világán keresztül visz. Alapkérdésekkel foglalkozott. Mit jelent kőnek lenni? Hogyan érzékeljük a világot? Milyen eszközeink vannak a világunk titkainak felfedezéséhez? Hogy tájékozódunk az univerzumban? Kerekes szándéka az volt, hogy az alkímia fogalmait, a felvetett kérdéseket a fotográfia eszközeivel fogalmazza meg. Ezzel a sorozattal egyben egyfajta enciklopédiába is gyűjti megfigyeléseit a mikrovilágtól a legtágabb univerzumig.
Kerekes Gábor: Fül, 1993, színezett zselatinos ezüst, 9×8 cm. Alchemy-sorozat
Kerekes Gábor: Stone Ball, 1993, színezett zselatinos ezüst, 32×27 cm. Alchemy-sorozat
Mi volt a 2002-ben és 2005-ben bemutatott Over Roswell című sorozat?
S.M.: Az Alchimia valamiféle folytatása. A kérdés már ott volt az előző sorozat végén: hogyan tájékozódunk, mit ismerünk magunkról? Innen csak egy lépés az a probléma: vajon milyennek láthatták Földünket azok az UFO-k, amelyek 1947-ben Roswell városához közeledtek? A kérdésfelvetés szempontjából érdektelen, hogy ez egy valós esemény volt-e, vagy sem. Ennek megfelelően a sorozat képei egytől-egyig műholdfelvételek. Kerekes eredetileg tényleg csak Roswell városára volt kíváncsi, de a feltáruló vizuális világ magával ragadta. Elkezdett vele játszani és beleszeretett abba, hogy a földi építmények, létesítmények, akár egy víztározó, repülőtér, vagy szárazföldi öntözőrendszer, milyen absztrakt, rajzos képet mutatnak. Választott egy kivágatot, kinyomtatta, negatívot készített róla, majd abból újra képet.
Kerekes Gábor: OR1-8, 2002, színezett zselatinos ezüst 14×11 cm. Over Roswell-sorozat
Az az eljárás, amit 2005-től az Over Roswell képein látunk, a kifejezetten ritkán használt eljárások között van, noha a XIX. században publikálta egy olasz fotográfus. Abban az időszakban, amikor nyilvánvaló lett, hogy a digitális képek szinte elárasztják a mindennapjainkat, pont egy ilyen archaikus eljárásra volt szüksége.
Úgy tűnik, szeretett különböző fotográfiai eljárásokkal kísérletezni.
S.M.: Természetesnek tekintette, hogy a legkülönfélébb eljárások ismerete hozzátartozik a szakmához, másrészt szeretett tanulni. A különböző eljárások adta lehetőségeket és hatásokat előre kiszámítva belekomponálta a képbe. Ezért használt antrakotípiát az Over Roswell-sorozathoz, sópapír eljárást bizonyos tájképeihez. Perfekcionista volt. Biztos akart lenni abban, hogy a képkészítés minden egyes lépését kontroll alatt tudja tartani. Szeretett laborban dolgozni és semmilyen lazaságot nem fogadott el.
Ti hogy talákoztatok és mikor kezdtetek el együtt dolgozni?
S.M.: Még a kilencvenes években, amikor a Magyar Fotóművészek Szövetségében egy kurzuson tanított, majd néhány évvel később, az ASA fotóstúdióban ugyancsak tanárom volt. Nem voltunk olyan szoros kapcsolatban, mint az utóbbi kilenc évben, de figyeltem, miket csinál és tudtam, a Nessim galéria első kiállításai között szeretnék egy Kerekes-kiállítást. Az övé lett a harmadik, 2007 tavaszán. Akkor mutattuk be a teljes Over Roswell-sorozatot.
Miért akartad az ő munkáit feltétlenül kiállítani?
S.M.: Azért, mert tudtam, hogy nagy formátumú alkotó. A képi világa nagyon közel áll hozzám és úgy éreztem, hogy amit alkotott az mind gondolatilag, mind technikailag kivételes színvonalú, és ezt minél több embernek látnia kellene. Radikálisan tudott megújulni és ez szerintem fontos. Van egy képe a Roswell-sorozatban, a Malevich Land, egyetlen fekete négyzet, egy megművelt terület, valahol a sivatag közepén egy világos mezőben. Felvetődött bennem a kérdés, hogy egy ilyen mértékű absztrakció után miként lehet továbblépni? Nem sokkal később, a 2B Galéria Digit című kiállításán, megjelent pár nagyméretű digitális nyomattal. Az egyiken volt egy nulla, a másikon a pi értékének első 500 ezer karaktere, a harmadikon egy Fibonacci sorozat, a negyediken számgenerátorral létrehozott random számok. Az én kérdésem nyilván benne is felmerült, és önmagnának ezt a választ adta.
Kerekes Gábor: Malevitch Land, 2005, anthrakotípia, 17×13 cm. Over Roswell 2.- sorozat
Hogy fogadta tőled galéria alapítás ötletét?
S.M.: Azt mondta, hogy ez hülyeség, szerinte ne csináljam.
Sok művészeti vásárra vitted a munkáit, mit szóltak hozzá külföldön?
S.M.: Gyakorlatilag földrajzi helytől függetlenül, Dubaitól Londonig mindig sikere volt. A képi világ, a gondolati háttér szinte mindenkit, aki csak látta a képeit, megállásra késztetett. Nincs olyan ismertsége, ami szerintem a munkái alapján elvárható volna, de látják milyen kvalitásúak a művek, és le vannak nyűgözve. Persze adódnak nehézségek, például az, hogy Kerekes pont annak az időszaknak az alkotója, aminek nincs igazi nemzetközi kontextusa, hiszen a valódi mobilitás és információáramlás akkor kezdődött, amikor az ő generációja már megalkotta életművének jelentős részét. Éppen ezért írtam én róla, pedig az optimális az lett volna ha ezt nyugaton élő, kredilbilis művészettörténészek teszik. Ráadásul a galériáknak az az érdekük, hogy saját fiataljaikat futtassák fel, nem pedig ismeretlen, érett kelet-európaiknak építsenek brandet. Ennek ellenére a munkái ott vannak számos köz- és magángyűjteményben, Szaud-Arábiától, New York-ig.
Kerekes Gábor mit gondolt a műkereskedelemről, a vásárok világáról?
S.M.: Abból a szempontból érdekelte, hogy ezek olyan helyek, ahol szakemberekkel találkozhat. Egyéni kiállításainál a legtöbbször ő maga is jelen volt. Együtt voltunk Párizsban, Ljubljanában, Innsbruckban, kedvelte ezeket a kiruccanásokat. Sikere volt, és ki ne szeretné az ilyesmit? De volt is mire büszkének lennie. 2007 óta, mintegy 20 kiállítási projekten dolgoztunk együtt. Elég intenzív kapcsolatban álltunk magánemberként is. Nekem sokat jelent, hogy a barátjának tekintett. Egy bizonyos megfogalmazásban sajátos, kettős életet élt. Egy hétköznapit a mindennapi környezetével és egy másikat, amelyben a fotográfiával volt szenvedélyes párkapcsolatban. Ha távolabbról nézem, akkor azt mondom, flörtöltek egymással. A fotográfia időnként felhúzta a szoknyáját, kivillantott valamit a bokájából: „Nekem még ilyen kincseim is vannak, na ezen tegyél túl!”, Kerekes pedig ment, felvette a kesztyűt és újból valami eredetit tett le elé. Intim viszonyban voltak. Mellesleg mi is láthattuk ezeket a képeket, de elsősorban egymással voltak elfoglalva. Ha lírai helyett inkább tömör szeretnék lenni, akkor azt mondom, hogy nagyon elkötelezett, makacsul céltudatos és iszonyatos felkészültséggel bíró mestere volt a fotográfiának. Arra a kérdésre, hogy miért dolgozik, egyszer a következőt válaszolta: “Én azért fotografálok, hogy első körben meglepetést szerezzek a fotográfiának, másodsorban pedig magamnak.”
Nyitókép: Kerekes Gábor: Tánc, zselatinos ezüstnagyítás, 15,5*22,5 cm. Fotó: Biksady Galéria
A cikk lejjebb folytatódik.