Bánkitó fesztivál
2018.07.11-14.
Idén is volt kortárs művészeti program a Bánkitó fesztiválon. De a kifejezetten képzőművészetinek nevezett szekción kívül is, számos civil és kulturális szervezet eseményei között is szerepeltek képzőművészettel összefüggésbe hozható workshopok vagy kiállítások. Úgy, mint a NANE Egyesület által szervezett #VanKépemHozzá című közösségi fotós projekt – itt nők elleni erőszak túlélőinek képei voltak láthatók. A legklasszikusabb értelemben vett kiállítás pedig a Trafó smART! XTRA sorozatának egyik eseménye, Horváth R. Gideon Nom man’s land című minitárlata volt. Az itt szereplő fotóalapú installációk egy régebbi projekt részét képezik, ami már szóba került az artPortalon. Az emberi szem számára érzékelhetetlen, ám speciális szűrők segítségével láthatóvá tett infravörös fényben készült felvételek ráadásul igen jól mutattak a tószínpadhoz tartozó gépház hatalmas vetítőgépei között.
A Képzőművészeti fesztivál nevezetű szekcióban még tizennégy művészeti projekt szerepelt. A Don Tamás kurátor által meghívott hét művész mellett, a projekthez kapcsolódó pályázaton nyertes alkotók vagy csoportok kaptak itt helyet, mindannyian a pályázat és a fesztivál „hívószavához”, a 2028-as évszámhoz igazodva.
A szervezők ugyanis úgy döntöttek, hogy idén ugranak tíz évet a jövőbe, így a művészektől is leginkább helyspecifikus utó-, vagy disztópikus ötleteket vártak.
Ha pedig már a nyolcasoknál vagyunk, érdemes egy pillanatra elgondolkodni azon, hogy éppen ötven éve zajlottak az 1968-as nyár eseményei. Nos, ha a fiatalok akkori és mostani jövőképeit hasonlítjuk össze, az eredmény elszomorító: a legtöbb projektben a Bánkitón ugyanis a jövőt illető bizonytalanság a legfőbb közös nevező.
Igaz ez a kurátor által meghívott, és a pályázaton győztes programok többségére is. Csak hogy néhány példát említsek: A Kötöde installációjához tartozó szöveg szerint 2028-ban a globális felmelegedés okozta éghajlatváltozás miatt kihalóban lesznek az őshonos növények, ezért a kormány egyfajta karantént rendel el, hogy megvédje ezeket a bevándorló idegen fajoktól. A megvalósult mű egyébként egy „növénykonzerváló”, ami „véget nem érő és fölösleges küzdelmet folytat a nem őshonos fajokkal szemben.”
Leitner Levente projektjében a 2028-as kormányzat már a csocsóstadionok építésébe is több milliárdnyi adóforintot öl, Tóth Balázs Máté pedig az orosz-magyar-kínai barátságot szimbolizáló hatalmas, jövőbeni „pop-reál” szobrot vizionált Bánkon, a tó közepére.
A leginkább negatív víziót Kazsik Marcell rajzolta meg, az interneten is elérhető, Entropy of Art című animációs rövidfilmjével.
E szerint 2028-ra eltűnnek a múzeumok és a galériák, helyettük kijelölt helyszíneken lehet majd megtekinteni az „elkorcsosult művészet” példáit, a kortárs művészek üldözött személyekké válnak, akiket a hatóságok funkciójukat vesztett színházakban kényszerítenek gladiátorjátékokban való részvételre.
A szocialista diktatúra cenzoraitól a náci Entartete Kunst-kiállításokon keresztül Kim Dzsong Un-ig és Donald Trumpig sok minden benne van ebben a videóban, de valami mégis hiányzik belőle. A magam részéről például reálisabb veszélynek gondolom azt, hogy a jövőben a hatalom képviselői a kortárs művészeket nem kínozni fogják, hanem egyszerűen figyelmen kívül hagyják majd.
Voltak persze kevésbé negatív hangulatú munkák vagy projektek is. Balog Viktória a Világirodalom remekei című sorozat könyveinek 300 példányát képzelte egymás mellé, amelyekből egy fiktív „irodalmi hálót”, valójában egy nappali ücsörgésre kiválóan alkalmas takarót hozott létre.
A f***k , azaz a független képzőművészeti tanszék WEcycling című részvételi alapú projektjének résztvevői egy elképzelt 2028-as, a pénz teljes elértéktelenedése utáni világhoz igazított, új funkciójú használati tárgyakat hoztak létre.
Az egyik leginkább működő projekt talán Kocsi Olga a tóparton felállított „giccses” Időkapu című, kifejezetten szelfibarát installációja volt, ahol egy arany kapucsengő gombjának megnyomása után a látogatók a tíz évvel idősebb önmaguknak üzenhettek. A hanganyagok egyébként elérhetők az interneten.
