A legutóbbi Documenta, aminek már az Adam Szymczyk lengyel művészeti igazgató nevéhez fűződő koncepciójáról is megoszlottak a vélemények, mint emlékezetes, többek számára meglehetősen keserű szájízzel zárult. Ahogy arról annak idején beszámoltunk (többek között itt, itt, itt, valamint itt), a rendezvény végére úgy tűnt, a házigazdák, Kassel város és Hessen tartomány a show-t kísérő polémiák és nem utolsó sorban a tetemes, 7,6 millió euróra rugó, az ott élők adójából fedezett költségvetési hiány miatt kicsit „kiszerettek” a Documentából és jobban örültek volna, ha az a jövőben kizárólag üzleti alapokra helyezve működik tovább. Szymczyknek le kellett nyelnie azt a békát, hogy a deficitet főként az ő nyakába varrták – az általa kitalált Athén, mint párhuzamos helyszín, kezdetben több szempontból is jó gondolatnak tűnt, ám végül a pénzügyi gondok fő okává vált –, a rendezvény mögött álló, többségében a tartomány és a város által tulajdonolt céget irányító Annette Kulenkampff pedig lemondásra kényszerült igazgatói posztjáról. Kasselben a közhangulat sem állt egyértelműen a Documenta pártjára, aminek nagy szerepe volt abban, hogy hosszan elhúzódó, méltatlan vita alakult ki a show egyik legtöbbet reklámozott műtárgya, a nigériai származású és az USÁ-ban élő Olu Oguibe Idegenek és menekültek emlékműve című obeliszkje, pontosabban annak a városban maradása körül. A szobor-vita végül, ha komoly kompromisszumok árán is, de megoldódott és az új ügyvezető igazgatót is néhány hónapon belül megtalálták, az azonban csak a napokban, a 2022-es kiadás művészeti vezetőjének kinevezésekor dőlt el, hogy a Documenta megőrizheti-e azt a szabadságát, nyitottságát és progresszivitását, ami az 1955-ig visszanyúló kezdetek óta jellemezte és ami az idők során a kortárs képzőművészet legfontosabb nemzetközi szemléjévé emelte. Amikor nyilvánosságra került azoknak a névsora, akiket a kasseli főpolgármester által vezetett felügyelő bizottság felkért, hogy tegyenek javaslatot Szymczyk utódjára, már feléledt a remény, hogy így lesz, hiszen a csoportban a szcéna tekintélyes, ugyanakkor igen sokféle megközelítést megtestesítő képviselői kaptak helyet. Tagja volt az utódkereső teamnek többek között Frances Morris, a londoni Tate Modern igazgatója, Gabi Ngcobo, a tavalyi berlini biennálé dél-afrikai kurátora, Charles Esche, az eindhoveni Van Abbemuseum igazgatója és Ute Meta Bauer, a szingapúri Centre for Contemporary Art alapító igazgatója is.
Találgatásokban persze nem volt hiány, ám ezek rendszerint az ismert és szinte minden komolyabb megbízatásnál felmerülő nevek körül forogtak. Volt, aki Hans Ulrich Obristra tippelt, mondván, a világ talán első számú kurátorának életrajzából már csak egy Documenta hiányzik; mások a berlini Volksbühne éléről viharos gyorsasággal távozott és a képzőművészeti színtérre visszatérni szándékozó Chris Dercont vélték befutónak – igaz, ő közben „elkelt”, a tavalyi év végén a párizsi Grand Palais igazgatójának nevezték ki – de szinte mindenkit hírbe hoztak, aki a szcéna fontos szereplőjének számít.
A „zsűrizésről” annyit lehet tudni, hogy összesen tíz jelöltet hallgattak meg, a későbbi nyertest egyhangúlag ajánlották kinevezésre a felügyelő bizottságnak; s javaslatukat a testület is egyhangúan fogadta el. A többi kilenc meghallgatott jelölt nevét később sem hozzák nyilvánosságra.
A nyertes végül az indonéziai Ruangrupa-csoport lett, s ez a döntés tényleg történelmet ír: először fordul elő, hogy a főkurátori feladatokkal nem egy személyt, hanem egy tízfős team-et bíznak meg, s arra sem volt még példa, hogy ezt a rendkívüli presztízsű feladatot ázsiai kurátorok kapják.
A hír első hallásra meglepő, valójában azonban logikus, több szempontból is: taktikailag azért, mert alkalmas Kassel városnak a tavalyi-tavalyelőtti fejlemények miatt megtépázott renoméja javítására; aminek nyilván az sem árt, hogy Christian Geselle főpolgármester a Documenta felügyelő bizottsági elnökeként bejelentette, igaz, konkrét számok említése nélkül, hogy alaposan megemelik a büdzsét a két évvel ezelőttihez képest. (Akkor eredetileg 34 millió euróval kalkuláltak, ehhez jött a már említett deficit.) Stratégiailag pedig azért, mert nagyon jól illeszkedik abba a folyamatba, ami a művészettörténeti kánon újraírására, az eddig elhanyagolt régiók művészetének, korábban negligált vagy egzotikumnak tekintett életműveknek a beemelésére irányul. Ez a munka a korábbi művészettörténeti korszakok vonatkozásában elsősorban a múzeumokra hárul, kortárs területen azonban a galériáknak, a napjaink művészetét bemutató nagy show-knak kell elől járniuk jó példával. Ilyen értelemben példamutató döntésről beszélhetünk, ami persze még rosszul is elsülhet, ha a kurátorok nem tudnak élni a kínálkozó lehetőséggel.
A döntés indoklásában elhangzott, hogy a Ruangrupa már sokszorosan bebizonyította: sokféle célcsoportot meg tud szólítani azokon túl is, akik a művészeti rendezvények hagyományos résztvevői köréhez tartoznak és mozgósító erővel bír a helyi közegekben, amikben projektjeivel megjelenik. Napjainkban az innovatív erő főként a független, helyi szinten működő és a helyi közösségekbe ágyazott szervezetekből sugárzik, helyénvalónak tűnik tehát platformot kínálni az ilyen típusú kezdeményezéseknek – folytatódik az indoklás.
A Ruangrupa-csoportot – nevüket hol „térforma”-ként, hol a „művészet tere”-ként fordítják – Európában, a Documenta színhelyén egyelőre legfeljebb szakemberek szűk köre ismeri csak, de ha kicsit utánanézünk, mi mindent csináltak már fennállásuk közel két évtizede alatt, akkor rögtön példát kapunk a párhuzamos univerzumok létezésére, melyeket talán a következő Documenta is segít majd eggyé olvasztani. Hiszen Ázsiában – ami nem mellesleg a műkereskedelem leggyorsabb ütemben fejlődő régiója – és más, Európán kívüli kontinenseken már sokszor letették névjegyüket az asztalra: többször is részt vettek például a csaknem negyedszázados múltra visszatekintő dél-koreai Gwangju Biennálén és 2011-ben jártak a szingapúri biennálén is. Ausztráliában 2012-ben Brisbane-ben, az ázsiai és csendes-óceániai térség kortárs művészeti triennáléján, míg Dél-Amerikában 2014-ben a Sao Paulo-i biennálén mutatkoztak be. A csoport egyik alapító tagja és jelenlegi igazgatója, Ade Darmawan a jakartai biennálé újraélesztésében és mai profiljának kialakításában is elévülhetetlen érdemeket szerzett. Ami pedig Európát illeti, határáig már 2005-ben eljutottak, amikor részt vettek az isztambuli biennálén, 2016-ban pedig egy kiállítást is kuráltak kontinensünkön: a TRANSaction: Sonsbeek című csoportos tárlatot a hollandiai Arnheimben. Ennek, a város lakóinak aktív közreműködésével létrejött kiállításnak több mint 100 ezer látogatója volt.
A Ruangrupa a jakartai művészeti főiskolán alakult egy tízfős „kemény maggal” – ők alkotják a Documenta kurátori team-jét, ám időközben további hetven fő dolgozik velük többé-kevésbé állandó jelleggel – köztük képzőművészek mellett szép számmal vannak zenészek, történészek, építészek, újságírók, informatikai szakemberek is. A csoport együtt építi fel multidiszciplináris projektjeit, melyek mindig számos szálon kötődnek megvalósításuk helyszíneihez; realizálásuk feltételezi a helyi lakosság és az ottani intézmények együttműködését, aktív részvételét. A kinevezésük kapcsán tartott kasseli sajtótájékoztatón a csoport képviselői hangsúlyozták, hogy a Documentákat régóta figyelemmel kísérik, de azok az ő szemükben egyfajta „párhuzamos valóságnak” tűntek, amivel most a saját univerzumukat szeretnék szembeállítani. Görcsöket szeretnének oldani azzal, hogy nyíltan beszélnek azokról a sebekről, amiket a kolonializmus, a kapitalizmus, a társadalom patriarchális struktúrái ejtettek és ejtenek sokszor még ma is. Globális perspektívát akarnak nyújtani, de egy Európán kívülről érkezett, a világról és a művészetről saját tapasztalatokkal, saját felfogással rendelkező kollektíva szemszögéből. A különbségek felfedezése és bemutatása nemcsak tanulságokkal szolgálhat; amit létrehoznak, amellett, hogy innovatív és kreatív, reményeik szerint humoros és szórakoztató is lesz. Az erőforrások felhasználásának közösségi modelljét szeretnék bemutatni – ezek alatt nemcsak az anyagiakat, hanem a szellemieket, eszmeieket is értve. „Egy globális irányultságú, együttműködésen alapuló, interdiszciplináris művészeti és kulturális platformot kívánunk létrehozni, aminek hatása a 15. Documenta száz napján túlmenően is érvényesül” – hangzott el. Feltűnő volt, hogy a sajtótájékoztatón az „identitás” kifejezés egyszer sem hangzott el; az újdonsült kurátorok inkább azt hangsúlyozták, hogy nem képviselnek senkit; „Indonézia egyszerűen túl nagy és sokféle ahhoz, hogy valaminek a képviseletéről lehessen beszélni” – mondták.
A Ruangrupának jó három éve van elképzeléseinek megvalósításához, a 15. Documenta 2022. június 18-án nyitja meg kapuit. Nóvum a show-k történetében, hogy a nyolcfős jelölő team a döntés, azaz a Ruangrupa megbízása után sem oszlik fel, hanem egyfajta tanácsadó testületként segíti a kurátori csapat munkáját. Ehhez összetétele kiváló alapul szolgál, hiszen a tagok között – származásukat vagy jelenlegi működési területüket tekintve – Ausztrália kivételével minden kontinens és a művészeti szcéna számos szereplőcsoportja képviselteti magát.
